MÁSODIK FEJEZET • A téli vendég •
MÁSODIK FEJEZET
• A téli vendég •
• A téli vendég •
Ez időben egy szokatlan külsejű, idős úriember, akiről százlépésnyiről megismerte volna a vidéki származást a Kerepesi úti ruhakereskedő vagy a „Zrínyi” kávéház pincére, huzamosabb ideig csengetett a „Hét Bagoly” kapuján. A jámbor nyilván nem tudta, hogy a régi ház csengettyűzsinórját még Lauka Gusztáv vágta el a hatvanas években, hogy így megtréfálja későn hazajáró lakótársait.
Az úriember kis termetű volt, mint a peleskei nótárius szerepét játszó színész, hogy a súgólyukban elférjen, de szürke szakállat kétfelé nevelte, mint Ferenc József idejében volt divat. Bőséges, hiúzzal bélelt bundát viselt, amelyet egykor egész életen át hordtak Magyarországon, legfeljebb külső borítékot csináltattak a bundához, de egyenes orrán, amelyen némi kékes-vöröses nyomot hagytak az elmúlt ötven esztendő új – és óborai, mint régi pincetokon a pókhálók – fürge kis cvikkert helyezett el, amelynek a zsinórját, régi gavallérok módjára, a füle mellett viselte Vidrasapkája volt, mintha a Jókai Mór Üstökös-ének volna egyik életben maradott előfizetője, de vállán esernyőt tartott, amelyet bizonyosan születésnapi ajándékba kapott valahol, midőn a különböző hálósapkákat, érmelegítőket és egyéb házias ajándékokat már kellő mennyiségben elkészítették az úriemberhez közel álló hölgyek. Nyilván kálvinista volt, mert bőséggel szitkozódott a hiábavaló csengetés miatt. Azon körülményből pedig, hogy botosokba bújtatott lábaival merészelte rugdalni a kaput lehetett következtetni, hogy a legutóbbi követválasztáskor szavazatát nem az ellenzéki jelöltre adta, hanem a Tisza Kálmán pártjára.332 Általában önérzetes, bátor fellépést tanúsított a férfiúcska, mint az olyan ember, akit még nem vertek meg sem Pesten, sem egyéb városban. Káromkodása mind hangosabbá vált, végigszidta a fővárosi hatóságokat, főkapitányt, főispánt, akiket nem ismert, majd elővette pesti ismerőseit, és azokat káromolta végig Legvégül azokat kezdte szidni, akiket csak hallomásból ismert Pesten, így többek között a kereskedőket, akiknek hirdetéseit a Nemzet hátulsó oldaláról olvasta. Külön kitüntetésben részesítette Török Józsefet, a patikárust. De a kapu erre sem nyílott fel a „Hét Bagoly”-on.
– Nincs itt valahol konstábler? – kérdezte az öregúr egy arra haladó pepita nadrágos alaktól.
– Talán a kaput akarja kinyittatni urambátyám? – szólt a kérdezett – Nem szokott az sohasem zárva lenni, még éjszaka idején sem.
Az öregúr hitetlenkedve nyomta meg a kapu kilincsét, valóban mindjárt engedett az. Magyarázólag fordult vissza a pepitanadrágoshoz.
– Mikorában én utoljára itt laktam, tisztességes házmestert tartottak a házban.
– Régen volt az.
– A koronázás évében – felelt méltatlankodva az öregúr. – Csak éppen tegnap, a koronázáskor
A „Hét Bagoly”-nak nagy négyszögű udvara volt. A földszintes háznak a lakásai mind az udvarról nyíltak. Persze, híre-hamva se lakócédulának. Itt nemigen laktak olyan emberek, akik idegen látogatókat vártak volna. Szegény diákok, kisebb fizetésű hivatalnokok, újságírók, költők szerettek ebben a házban lakni. Itt-ott néhány rosszul öltözött, boglyas asszonyféle a nyitott ajtóban, mint cigánynők sátruk előtt. A pipa csak véletlenül hiányzott a szájukból. Tulipiros szoknyájuk pipacsként virított: egyik-másik tán csinos és kedves volt, amikor egy zivataros éjszakán a házhoz került, de az régen lehetett.
Egy ajtónál kis cédula hirdette, hogy ott lakik Fonnyadi, író és álomfejtő. Az öregúr itt állapodott meg. Régen festett hajú, vöröses asszonyság tarka szoknyát varrogatott az előszobában, olyan büszke magatartással, mint valamely száműzött királynő. Az öregúr kihúzta félig-meddig a vidrasipkát a bundagallérból.333
– Kezeit csókolom a tekintetes asszonynak. Én Szomjas Guszti köz- és váltó hites ügyvéd vagyok. Kiadó szobát keresnék ebben a házban, mert itt laktam jogász koromban is.
A száműzött tetőtől talpig végigmérte az öregurat, mintha nagyon megsértődött volna a megszólításra.
– Itt nem foglalkoznak kvártélyadással – felelte foghegyről.
– Tudom én ezt, szentem-lelkem – szólt Szomjas úr.
– Én nem vagyok magának se szentje, se lelke. Nézd csak a vén kujont, milyen konfidens!
Az öregúr nagyot nézett.
– A leányom lehetne, galambom, hát ne sértődjön meg egy öreg ember szavaitól.
– Elhordja magát, vén szemtelen, mert mindjárt leöntöm valamivel, ami a kezembe akad – pattogott a méltóságteljes hölgy, aztán minden meggyőződés nélkül hahotázva, sértően kacagott.
Az öregúr elborult arccal állt egy darabig, aztán vállat vont.
– Ismétlem, nem akartam alkalmatlanságára lenni a ténsasszonykának. Vidéki ember vagyok. Nem tudok fogadóban hálni, mert nem bírom a hotelszagot. Szállást keresek e helyen, ahová ifjúkori emlékeim fűződnek. Éppen ebben a lakásban laktam én a koronázás idején. Akkor egy kisebbfajta harang lógott az előszobában, amelyet kívülről nadrágszíjjal kellett meghúzni. Mindig vártam, hogy valaki meghúzza a harangot, a szép Szepesiné, aki akkoriban szívemet bírta, de bizony sohase váltotta be ígéretét.
A száműzött még gúnyosabban hahotázott.
– Talán azt a személyt várja mostanában is, vén mókus?
– Nem személy az, lelkem, hanem tekintetes asszonyság, aki megvallotta nekem, hogy csak azért nem jött el hozzám látogatóba, mert már akkor is bokáig ért a szemét a „Hét Bagoly” udvarán, beszennyezte volna finom lábbelijét. Hát csak vártam, vártam, esztendők múltak, de az én húsvéti harangom nem akart megszólalni.
– Szepesinének hívták? – kérdezte összeráncolt homlokkal az asszonyság. – Barátnőm…
– Flóra volt a keresztneve, a legszebb haja volt a városban, kicsit kancsalított, mintha nem ehhez a világhoz volna szokva a látása, mindig oly meglepetten nézett, mintha akkor ébresztették volna fel valamely gyönyörű álmából. A férfiakra úgy tekintett, mint idegen világbeli csodaszörnyekre. Elhitette velünk, hogy valami felsőbbrendű334 természeti lények vagyunk. Ne haragudjon, kérem, hogy már nem beszélek róla olyan őrjöngő modorban, mint harmincnegyven esztendő előtt, de megmondhatja neki, hogy ma is szeretem.
A méltóságteljes hölgy leereszkedőleg bólintott.
– Megmondhatom neki, ha éppen akarja. Barátnőm ugyan már régen túl van a szerelmi bolondságokon, őt már legfeljebb a túlvilág és az ég alatt kavargó szellemek érdeklik. De szívesen szóba hozom, hogy itt járt egy öreguracska…
– Szomjas Guszti, kérem.
– Hogy Szomjas úr erre járt, és üzenetet hagyott.
Ezt elmondván, a méltóságteljes hölgy oly gúnyosan, sértően kezdett hahotázni, mintha előbbi barátságos szavait akarná megcáfolni. Az öregurat azonban most már nem hozta ki sodrából a nő kacagása, csendesen sodorgatta szakállát, mintha várná, hogy az asszonyság befejezze mulatságát.
– Azt is megmondhatja neki, hogy nem töltöttem hiába az életemet, némi kis vagyonkára tettem szert, most pedig azért jöttem a fővárosba, mert felhagytam a prókátorsággal, és végképpen az irodalmi foglalkozásnak akarom szentelni hátralevő életemet. Barátságban vagyok R. Eötvös Károllyal, a vajdával, valamint Rákosi Jenő tekintetes úrral. Csicseri Bors lapjában már le is rajzolt egyszer Homicsko. Most akarom meghódítani életem örökös ábrándját. Író leszek Pesten, miután kis vagyonomat pénzzé tettem.
Az asszonyság szikrázó, lesújtó pillantást vetett Szomjas úrra:
– Hát valóban azt hiszi az úr, hogy én beállók a maga szerelmi postásának? Azt hiszi, hogy ismerem én valóban azt a nőt, aki előadása szerint olyan korú lehet, mint az öreganyám? Bolond az úr? Honnan szabadult ide?
Szomjas úr felsóhajtott:
– Én valóban azt hittem egy percig, hogy még a régi világot látom Pesten, ahol a koronázás óta nem voltam. Azt hittem, hogy Szepesiné titkon visszavár, hogy megvalósítsuk ifjúkon ábrándunkat, én író legyek, ő pedig drámai színésznő a kiöregedett Laborfalvy Róza helyén. Ezért nem is találtam meglepőnek, hogy a régi lakásom helyén Flórának egy kebelbarátnőjét lelem. Azt hittem, hogy kedves lelkem: tud az én létezésemről, és engem huzamos idő óta vár, hogy Flórámhoz vezessen.335
– Együgyűség – felelt odavetőleg az asszonyság. – Elég bajom van nekem Fonnyadi rongyos lábravalóival, kapcáival, holott valamikor éppen oly ünnepelt delnő voltam, mint a maga Flórája lehetett.
Szomjas úrnak felragyogott az arca:
– Csakhogy kegyed megtartotta adott szavát. Elhagyta a jólétet, az úri pompát, a gazdagságot a szegény ifjú kedvéért. Míg az én Flórám hideg és közönyös maradt esdeklésemre.
Az asszonyság a régi daccal emelte fel fejét:
– Ismétlem, hogy nem érdekel az uraság Flórája. Semmi kívánságom hozzá hasonlítani.
Szomjas úr ellágyult:
– És ha mégis hasonlítana, asszonyom? Ha azt mondanám önnek, hogy arcvonásaiban, büszkeségében, ajándékba dobott szavaiban az én Flórám felejthetetlen tulajdonságait mindinkább felismerem? Ha elmondanám önnek, hogy e rövid percek alatt, amelyet társaságában szerencsés vagyok tölthetni: megelevenedik a gyönyörű ifjúság, a bűbájos múlt idő, és minden, ami kedves volt valaha ebben a házban? Az udvaron éppen úgy hallatszik valakinek a krákogása, mint a Radákovics úré, mikor borkóstolásból hazajött. És az ön nyerges, finom lába: ma is oly királynői büszkeséggel áll magas cipősarkain, mint abban az időben, amikor azért imádkoztam, bár homlokomra, szívemre taposnának valaha e lábak.
– Tévedésben van, uram. Én Fonnyadiné vagyok.
– Lehetséges, ámde én mégis önt, az én Flórámat keresem ebben a városban, mióta ide megérkeztem a tiszai vonattal. A belvárosi torony óramutatóján ugyanazok a csókák ülnek, akik nem engedték akkoriban gyorsan elmúlni az órákat. Az utcán csaknem megszólítottam némely nőket, akik hátulról vagy oldalról az én egykori Flórámhoz hasonlítottak. A barátok temploma előtt a miséről jövő nők között hirtelen megpillantottam két lámpást egy női fátyol alatt, amely lámpások az én ifjúságom ösvényeire szórták valaha sugaraikat. Talán az én Flórám leánya volt ő, aki után dobogó szívvel mentem. De nem mertem szólani.
Fonnyadiné élesen felkiáltott:
– Mindjárt kiderül tévedése, uram. Ki volt az ön Flórájának atyja?
Szomjas úr bizonyos büszkeséggel felelte:
– Gabonakereskedő a Rácvárosban. Terhes hajói jártak a Dunán.336
– Tehát egy kalmár leánya volt – szólt fitymálva az asszonyság. – Az én atyám aranysarkantyús vitéz volt. Méltóságos úr.
Az öregúr engedékenyen csóválta a fejét:
– Lehetséges, hogy én tévedek. Hisz olyan régen volt, amikor a bástyasétányon Flóra elmondá gyermekségét és ifjúságát!… „Beszélj nekem ártatlanságod idejéről, mikor még nem ismerted a bút, örömet, szerelmet, szíved tiszta tükörkép, álmod könnyű, mint a madárkáké, hajadban reggel nem talál a fésű gubancos hajszálat, mely összesodródott a gondtól, álomtól, keserűségtől… Beszélj nekem ifjú leányságodról!” – szóltam hozzá. És ő beszélt halkan, regélve, elmerengve, jó asszony módjára toldva-foldva az elmondottakat. Együtt jártam vele a rácvárosi ház almaillatú, szentképes szobáiban, elkísértem a nevelőintézetbe, amikor még hajába szalagot font öreg dajkája, együtt féltem vele a mérges ebektől, a gonosz tekintetű emberektől, a gellérthegyi boszorkányoktól… De az is lehet, hogy csak álmodtam ezt is, midőn magányos életem folyamán a múlt időket magamban százszor összeadtam.
– Haha – kacagott ismét a szúrós szemű asszony. Hegyes ujjait az öregúr kabátjához érintette. – Bácsika, tán felöntött a garatra.
– Mindig egy kicsit mámoros vagyok, ha a múlt időkről beszélek. Itt állok ön előtt, mint egy öreg vándorló, egy eltévedt kóborló, és csak arra kérem, hogy ne mondja, hogy szép ifjúságomat álmodtam. Valami láthatatlan kéz vezetett ide, valamely benső hang susogta, hogy itt megtalálom, amit elveszítettem, és eddig megtalálni nem bírtam. Ezek a háztetők az első hó fehérségében: látták az én kondor, göndör fürteimet. Az ecetfán ugrándozó cinkék tanulták velem együtt a leckét. Az udvar szűz havában vizsgáltam holdvilágos éjjeleken, vajon nem láthatnám-e Flórám gyengéd lábnyomait, amelyeken álmomban látogatott meg. Nem lehet hazugság a múlt, amely annyi esztendőn át melegített.
Az asszony szürke, vizsgálódó, de kacér tekintettel hallgatta az öregurat.
– Fonnyadi őrült, és féltékenységében nem ismer határt. Nem szeretném, ha a szomszédok valamit meghallanának esztelen szavaiból, ezért megengedem, hogy beljebb jöjjön.337
