III. A tárgyalási termen kívül is történnek nevezetes események
III. A tárgyalási termen kívül is történnek nevezetes események
Pesten, a Király utcai régi Polgári Lövölde kertjéből felszállott a Vindobona nevű léghajó Silberer Viktor bécsi szerkesztő vezetésével, és utasainak ugyancsak pesti hírlapírókat vett kosarába, mint Hoitsy Pált, Vészi Józsefet, Sasvári Ármint, akik először vállalkoztak a légi útra a pesti lakosságból, hogy az „elemek harcáról a felhők között” saját szemükkel (és életük veszélyeztetésével) meggyőződjenek, ugyanakkor az ország keleti részében, nagyterjedelmű bokortanyák központjában épült, alig ötvenesztendős Nyíregyházáról azt írja a berlini Extrablatt, a német antiszemiták közlönye, hogy a „földkerekség legérdekesebb városa”, ahová az egész világ figyelme koncentrálódik. Pedig tán volt olyan érdekes a Vindobona pesti felszállása, mint a nyíregyházi törvényszék előtt folyó „sakterper”. A léghajó este fél nyolc órakor tűnt el a magasban, miután Silberer Viktor, mint egy cirkuszi légtornász, kapaszkodott a légikosár kötélhálózatába, és fehér tengerészsapkájával búcsút integetett az alanti közönségnek, Sasvári Ármin (a Nemzet munkatársa) színes papírszalagokat dobált le emlékül, Vészi József benyomásait jegyezgette, míg Hoitsy Pál összefont karral, a természettudós hideg nyugalmával állott első légi útján. Ugyanekkor Nyíregyházán tizenkét ügyvéd (idősebb Krúdy Gyula elnöklése mellett) a 478megyeház termében vádiratot szerkesztett az állami főügyész-helyettes ellen, amely vádiratban azzal vádolják Seyffert Edét, hogy pártoskodva, megbízhatatlanul képviseli a közvádat, az igazságot, ugyanezért ennek megállapítása után a főügyész azonnali visszahívását kérik a legfelsőbb igazságügyi hatóságtól. Egyhangú volt a tizenkét ügyvéd véleménye a pártoskodó főügyészről; egyetemleges volt az elkeseredés a közvádló ellen, aki „a zsidók védelmében még a védőügyvédeket is felülmúlja”. A Vindobona Soroksár felé szállt Budapestről, a nyíregyházi ügyvédek pedig vádirataikkal hosszú évekig tartó viszálynak az irányát vetik el, amelynek kifejlődését előre senki se tudhatta.
*
A nyíregyházi ügyvédi kar értekezletet tartott, és Seyffert Ede királyi főügyész-helyettes ellen az igazságügyminiszterhez a következő kérvényt terjesztették fel:
Nagyméltóságú Igazságügyminiszter úr!
A tiszaeszlári nagyfontosságú bűnper, amely jelenleg városunkban napok óta végtárgyalás alatt áll, Európa nemzetei figyelmének és érdeklődésének tárgyát képezi; nem csoda tehát, hogy azt mi is tisztelettel alolírottak mint jogászok, itt a helyszínén kiváló figyelemmel kísérjük.
E felette nagy fontosságú bűnper, mely oly általános nagy érdekeket és következményeket képvisel, tekintettel az alkalmazott gyorsírókra, oly nagy nyilvánossággal tárgyaltatik, hogy a végtárgyaláson kiejtett minden egyes szó, mondhatni, a földgömb lakói tudomására hozatik: miért is hazánk igazságügyi politikája különösen ez alkalommal megköveteli 479azt, miszerint e nagyfontosságú bűnper oly korrekt módon tárgyaltassék, hogy a művelt nemzetek közvéleménye a magyar igazságszolgáltatás fölött elismeréssel nyilatkozhassék.
És íme, mit tapasztaltunk!
Eme felette nagyfontosságú bűnper közvádló nélkül tárgyaltatik.
Mert a közvádló álarca alatt védő működik, ki is ahelyett, mint azt a vádlottakhoz és tanúkhoz intézett kérdései is igazolják, a valódi igazságot összebonyolítani, illetve eltakarni igyekszik.
Mi őszintén megvalljuk, hogy reméltük azt, miszerint nagyméltóságod e visszás, helytelen, törvénytelen és a magyar judikatúrát oly felette kompromittáló közvádlói eljárásból a sajtó közleményeiből meggyőződvén, sietni fog e bajon segíteni; azonban máig nagyméltóságod semmiféle e részbeni intézkedéséről tudomást nem nyerhetvén, elengedhetetlen polgári kötelességünknek ismerjük a legsürgősebben az iránt kérelmezni:
hogy tekintettel a közvádló eddigi eljárására, amely hazánk igazságügyi kiszolgáltatását a művelt nemzetek előtt kompromittálni képes, tekintettel továbbá a felette nagyfontosságú és nagy érdekeket involváló bűnperre, melynek szigorú és részrehajlatlan megvizsgálása, a valódi igazság felderítése és igazságos elbírálása a közérdek követelménye, de tekintettel végre arra is, hogy az emiatt megbotránkozott magyar közvélemény, melynek körében az eljáró közvádló „egyén” ellen immár a legmegbélyegzőbb gyanúsítások is nyilvánosan hangoztatnak, kegyeskedjék a legsürgősebben intézkedni elsősorban az iránt, hogy a közvádló „egyén” azonnal egy másik közvádló által felváltassék, 480másodsorban pedig az iránt, hogy a panaszlott közvádló, Seyffert Ede ellen a fegyelmi eljárás megindíttassék, hogy ezáltal a mélyen megsértett közérzet követelményének elégtétessék. Nyíregyháza, június 24. 1883.
Idősebb Krúdy Gyula és ügyvédtársai.
*
Miért lépett ki idősebb Krúdy Gyula, a nyíregyházi ügyvédek nesztora, eddig elfoglalt, tartózkodó, pártonkívüli álláspontjából?
– Azért, mert a város és vármegye becsületéről volt már szó, nem pedig a zsidók dolgáról, amelyet amúgy is rendbehoz majd Eötvös öcsém – mondta az elnök, akit éppen az 1848/49-es Honvédegyletnél viselt tisztsége miatt így volt szokás szólítani.
Lehetséges, hogy Korniss Ferenccel, a törvényszék elnökével folytatott bizalmas esti tanácskozásoknak is része volt az öregúr állásfoglalásában, hiszen Kornissal, a „másik elnökkel” baráti összeköttetésben állott idősebb Krúdy. Korniss elnök pedig napról napra nehezebb helyzetbe került a főügyész-helyettes magatartása révén, aki darabidő óta hangoztatta, hogy a legutóbbi minisztertanácson már határozatba ment, hogy abban az esetben, ha a nyíregyházi törvényszék nem engedelmeskedik a főügyész-helyettesnek, illetőleg ha Korniss nem bízza a tárgyalás vezetését a főügyész-helyettes szándékára: nyomban másik bíróságot delegálnak az itteni „elfogult” bíróság helyett a tárgyalás „lefolytatására”. Ezenkívül tudtak valamely levélről, amely Ferenc József aláírásával már darabidő óta a főügyész-helyettes zsebében volt 481(csak a dátumot kellett kitölteni benne), amely királyi biztosi hatalommal ruházza fel Seyffert Edét, amint azt felbontja.
– Ferenc Józseftől könnyen kitelik ilyesmi – mondta az elnök, akivel rokonságban voltam –, mert tudvalevő dolog, hogy Ferenc Józsefnek külföldi és többnyire zsidóvallású bankároktól kellett pénzkölcsönt felvenni most tíz esztendő előtt (1872-ben) a bécsi krach idején, hogy rendezhesse azoknak az unokatestvéreinek, a főhercegeknek a dolgát, akik anyagilag belekeveredtek a bécsi bankárok összeomlásába. A bécsi krachot Ferenc József is úgy úszta meg, hogy külföldi bankároktól szerzett kölcsönt Lónyay útján, aki azóta lett grata perszóna az udvarnál, ahol minden disznóságot megbocsátanak neki, úgyhogy még Ráday is hiába leplezte le Lónyayt, mikor kiderítette róla, hogy a betyárok Két Pisztoly-fogadója, Pest kellős közepén, a pénzügyminiszter tulajdona…
Idősebb Krúdy napokig tudott beszélni Ferenc Józsefről, mert hiszen ő érdekelte legjobban a világon, és minden mesemondást tudott róla… Miért ne hitte volna, hogy Ferenc Józsefnek a koldus eszlári sakterek dolgában is van valamely érdekeltsége, amikor a „balpárton” lévők még különb dolgokat is kitalálnak a független Magyarország legnagyobb ellenségéről, Ferenc Józsefről?
Idősebb Krúdy az általa kezdeményezett főügyészellenes mozgalmat nyilvánosan patrióta-érzelemmel igazolta. A Szabolcs megyei ügyvédek nem hagyhatják annak a törvényszéknek a becsületét, amely törvényszékkel együtt dolgoznak.
– Azonkívül ennek a megyének tisztiügyésze is voltam fiatalkoromban! – mond id. Krúdy, amikor személyesen útrakelt, hogy Pauler igazságügyminiszternek Budapesten 482átnyújtsa a nyíregyházi ügyvédek vádiratát az ügyész ellen, és tőle új közvádló kirendelését szorgalmazza.
Paulerrel ugyan nem sokra ment id. Krúdy, mert az igazságügyminiszter kijelentette, hogy ő már eddig is mindent megtett a nyíregyházi királyi törvényszék becsületének érdekében, amikor Tisza Kálmánt a legutóbbi minisztertanácson csak személyes jótállással tudta arra rávenni, hogy szokásos nyári szabadságára elmenjen, mert a miniszterelnök éppen a nyíregyházi tárgyalás miatt mindvégig helyén akart maradni… Pauler miniszter jótállt Kornissért, a törvényszékért, a rendért és nyugalomért, de Seyffert főügyész-helyettes ott marad a helyén, ahová küldte.
Id. Krúdy lángolva jött vissza Nyíregyházára, és a hírlapokban nyilatkozott, mint általában mindenki ebben az időben, amikor a sajtó vezette a közvéleményt.
*
De ugyanakkor a tárgyaláson kívül nem nyugodott Ónody Géza sem, aki nyakig benne volt ebben a zsidóperben akaratán kívül is, mert jóformán minden tárgyalási nap után őt tették felelőssé a nyíregyháziak és a más vidékről jött hallgatók a tanúk kedvező vagy kedvezőtlen magatartásáért. Ónody Géza volt az antiszemita-párt vezére, őt éljenezték már a tárgyalási teremben is, amikor Recsky András a Friedmann ügyvéd által elkövetett „sértésért” elégtételt kapott, és Ónody Gézát okolták, hogy Bary József vizsgálóbírót Eszlárról visszahívatta a főügyész-helyettes, ahová új nyomok felfedezése végett kiszállott váratlanul Bary bíró, ami nagy blamázsa volt az elnöknek. De Ónody még egyszer mentette, ami menthető: rávette Zoltán alispánt, hogy 483„közigazgatási” úton, a törvényszéktől függetlenül nyomoztasson az új nyomok után… Zoltán alispán meg is szállatta Tiszaeszlárt csendőrökkel, de a csendőrök nem tudtak mást elfogni, mint Sümegi Vilmost, a Nemzeti Újság tudósítóját, aki talyigán Eszlárra rándult ki, hogy ott körülnézzen. Sümegit aztán megfelelő fegyveres kísérettel kivitték az eszlári határból, mert nem derült ki róla, hogy része lett volna Solymosi Eszter dolgában.
*
Az ügyvédek esténkint tanácskoztak a másnapi teendőkről, amikor a tiszaeszlári zsidókat védelmezték a nyíregyházi törvényszék előtt.
Öt ügyvédjük volt a bajba jutott izraelitáknak: Eötvös Károly, Friedmann Bernát, Funták Sándor, Székely Miksa és Heumann Ignác.
Eötvös és Funták keresztény emberek, sőt régivágású, táblabíró külsejű és észjárású férfiak, akiknek tizenkilencedik századbeli nagy magyarok voltak az ideáljaik, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, a magyar nemzet legjobb ügyvédei, amikor a hazát kellett védeni.
Ha Deák Ferenc még életben van a tiszaeszlári pör idején: bizonyára ő veszi védelmébe az ártatlanul megkínzott zsidókat. De csak Kossuth élt a nagy magyarok közül, az is távol az országtól, a legkeservesebb száműzetésben, de onnan is írogatta leveleit, hol a ceglédiekhez, hol a Heves megyeiekhez (mert Kossuth, miután az uralkodó Ferenc József miatt nem írhatta levelét, kiáltványát az egész országhoz, mint hajdanán: csak egyes városokkal és vármegyékkel levelezett), amely levelekben „szégyenletes és gyalázatos 484dolognak” mondja, hogy Magyarországon egyáltalában zsidókérdés lehetséges. Az ügyvédekre volt bízva a lázadást, sőt egyéb veszedelmeket magában rejtő tiszaeszlári vérvádpernek az elintézése, az igazság kiderítése, mert néha úgy látszott, hogy még maga az állami hatalom is tehetetlen a megmérgezett közvéleménnyel szemben.
Nehéz volt akkor az eljövendő igazság kiderülésében bízni, de az ügyvédek bíztak, hogy a legnagyobb magyar század, a Kossuth Lajos és Deák Ferenc százada, nem végződhetik úgy Magyarországon, hogy a tiszaeszlári vérváddal s annak törvényszerű megállapításával szinte semmivé tegyék Magyarországon mindazt, amit a tizenkilencedik század az emberiség javára alkotott.
Bízott a két táblabíró-eredet, Eötvös és Funták, akik valóban egész jövendő pályájukat feltették arra, hogy az ártatlanul megvadultaknak igazság szolgáltassék. Mind a ketten jövedelmező ügyvédi irodát vezettek korábban is a fővárosban, ügyvédi hírnevük gyarapításához tehát nem lett volna szükséges a tiszaeszlári pörbe avatkozni, mint ahogy meggondolta magát éppen Horánszky Nándor, az Apponyi Albert pártjának vezére, amikor a védelemtől az utolsó percben visszalépett, mert úgy látta, hogy politikai karrierjének ártalmára lehetne, ha a zsidók mellett exponálná magát. Igaz, hogy Horánszky visszalépéséhez hozzájárult Verhovay Gyula féktelen támadásaival (amellyel párbajra is kényszerítette Horánszky Nándort, amelyet az csak hosszú huzavona után, becsületbírósági döntés után volt hajlandó megvívni, miután Verhovay Gyula nem vett elégtételt Bartók Lajostól, a költőtől, miután az a Nemzeti Színház előtt kalapját hátulról leütötte). Sőt Apponyi Albertnek is része volt abban, hogy 485a nemzeti párt, amely éppen a magyar középosztályt akarta zászlói alá gyűjteni: Horánszky Nándor szereplése folytán ne kerüljön atyafiságba a zsidókérdéssel. Eötvöst darabidőre nagyon elkedvetlenítette védőtársának cserbenhagyása, amíg Funták Sándor mellészegődött, hogy ne legyen egyedül.
Friedmann Bernát már akkor is híres védőügyvéd volt, tőle, aki rablógyilkosokat védett, senki se vehette rossznéven, ha hitsorsosai érdekében mindent elkövetett. Székely Miksa fiatalember volt még akkor, a nyíregyházi Stern családból származott, és szinte természetes volt, hogy a fiatal, nagyreményű fiskális a Szabolcs megyei zsidók bajában a védők közé áll. Legalább a szabolcsi zsidók tartsanak össze, ha már mindenki elhagyta őket. (Éppen Székely Miksának a nyíregyházi rokonsága gondoskodott Eötvös Károly szállásáról, amelyről emlékirataiban azt jegyzi fel Eötvös Károly, hogy kényelmesebb helyen még nem lakott életében.)
*
A védelem igazi vezére, bármit mondtak eddig a tiszaeszlári memoárok: Heumann Ignác volt, akinek nyíregyházi ügyvédkedése, tehát mindig kéznéllevősége miatt a legnehezebb helyzete volt az antiszemita-áramlattal szemben, amikor elsőnek vállalta el az eszlári zsidók védelmét, holott azok megvédelmezéséről még álmában se mert gondolni egyetlen talpon álló magyar ügyvéd sem. Hiszen Scharf Móric vallomása, a tiszai hullaúsztatás kiderülése után oly elveszettnek látszott a zsidók ügye, mint a fejsze, amelyet a kútba hajítottak.
– Isten veled, Heumann Ignác! – mondták nyíregyházi ügyvéd jóakarói is, amikor az pompás ügyvédi 486irodájának renoméját a zsidók lehetetlen védelméhez kötötte. És éppen a Szabolcs megyei urak, akiknek a nagyeszű Heumann odáig bizalmas ügyvédjük, sőt jóbarátjuk volt, mint Kállay Andrásnak, Fráter Sándornak, Gencsynek. Az urak keresztet vetettek, mikor meghallották az ügyvéd lehetetlenségnek látszó vállalkozását.
– Kár ezért a derék Heumann Náciért, hogy fejjel megy a falnak – mondták azok is, akik az ügyvéd eszére bízták idáig a vagyoni állapotukat, mert a Szabolcs megyei urak, akik megmaradtak a múlt idők könnyelműségéből: éppen Heumann jogi és baráti tanácsai révén rendezkedtek be a változott világhoz.
– Don Quijote harcát folytatja Heumann – vélekedtek azok, akik nem akartak még rosszabbat mondani.
*
Heumann Ignác ismerte legjobban az eszlári pört, mert hiszen kezdettől fogva, több mint egy esztendőn át módjában volt Nyíregyházán megfigyelni mindent, ami a szomszédos Tiszaeszláron, de távolabb, az országban is történik a pör körül.
És Heumann, ez a kékszemű, szőkebarna, karcsú, gavalléros és tudós modorú, inkább szabolcsi dzsentrinek, mint zsidó fiskálisnak született és termett úriember, jószemű ember volt.
Emlékiratokat nem hagyott hátra, pedig talán ő volt az egyetlen, aki a tiszaeszlári vérvád keletkezésének minden fázisát, minden egyes percét, növekedését ismerte. De baráti társaságban gyakran beszélt a nagy pör titkairól, amely beszélgetéseknek az volt a következménye, hogy a Heumann-nal barátságos viszonyban álló úriemberek, Kállay 487András, a későbbi szabolcsi főispán, akit „Andris bácsi” néven tisztelt Magyarországon minden valamirevaló úriember, Fráter Sándor, a megyei ellenzék vezére, a típusa a szabadelvű ellenzéki uraknak, és az ő társaságbeli ismerőseik sohasem hittek a rituális gyilkosság vádjában, éppen Heumann meggyőzése alapján.
A védőügyvédek tanácskozásán, amelyet Eötvös Károly szállásán tartottak esténkint, mindig Heumann dolgozta ki a haditervét. Ő ismerte legjobban a pör szereplőit, de a bírókat is. Ő gondoskodott a frappáns jelenetekről, találkozásokról, a „deus ex machinákról”, mint ebben az időben nevezik a „váratlan fordulatokat”. Heumann kezében összpontosult a pör anyaga és annak vitele addig a pontig, amíg az orvosdoktorok vették át szerepüket, és Solymosi Eszter hullája felett kimondták a döntő szót. (Itt ragyogtatta Eötvös Károly a maga nagy készültségét, fáradhatatlanságát, az orvosi tudományban való ritka járatosságát.)
De amíg a szegény kis Eszter testi maradványai a pesti professzorok asztalára kerülnek: sok minden történik e világon és az eszlári pörben. Elmondja vallomását Scharf Móric, magára vállalja a gyilkosságot Schwarcz Salamon, az eszlári metsző, vall Matej, a tutajos legény, Herskó, a sáfár, és mindennap másként vall a vörösszakállú Smilovics Jankel, ez a tipikus hazudozó, akin sohase lehet eligazodni. Nyüzsögnek a zsidók; megzavarodnak a tanúk; feltűnik és lealkonyul a csendbiztosok napja; a vizsgálóbíró végigmegy a nyomokon, szinte a későbbi Sherlock Holmest előzi meg aprólékos, nagyítóüvegen kimért nyomozásával, míg az utolsó nyomnál, annál a bizonyos Vogel Amselnél, akinél először indulna az álhulla világ körüli útjára: elvesznek a nyomok. Eddig 488követi az eszlári ügy menetelét Heumann Ignác, mint a tiszaeszlári zsidóknak egyetlen ügyvédje, aki egymagában is megbirkózna a védelemmel, ha a pör anyaga tovább is Szabolcs megye területére koncentrálódna. De mint mondtuk: beleszólott az ügybe az országos közegészségügyi tanács, valamint a szakértő professzorok; Heumann egymagában már nem volt elég, hogy a bűnügyi jogászság mellett az orvosi tudományt is megtanulja oly alapossággal, mint Eötvös Károly, aki erre fektette a fősúlyt működésében.
A bűnügyet a védelem részéről tehát Heumann Ignác vezette. Ő szövegezte meg azokat a kérdéseket, amelyeket ügyvédtársai adtak fel a tárgyalás folyamán; ő tartott kollégáinak előadást esténkint a másnaponkint tárgyalás alá kerülő bűnügyi anyagról; ő adta meg a szükséges információkat a mentő- és vádlótanúkról. Kevés az a szó, amellyel kortársai a tiszaeszlári védelem „spiritusz rektorának” mondják: lelke volt a hadjáratnak, amelyet a sötétség és butaság ellen vívott az emberiség az 1883-ik esztendőben. Nagy lélek, amelyet a sors a poros, ákácfás Nyíregyházára helyezett, hogy a kellő percben helyén legyen, amikor az emberi felvilágosodottságot megint középkori éjszaka lepte meg. S egy másodpercig sem tévedt el a sötétségben.
*
A híres szépasszony: Stern Jenőné, nemcsak a piactéri nagytrafikban állotta meg helyét, hanem háziasszonynak is a legkitűnőbb volt, amikor szellemességükben nagy utakra kelt mondások helyett testi táplálékokkal kellett ellátni vendégeit.
Esténkint ő gondoskodott az öttagú „védelemről”, 489amely asztalánál, a családi függőlámpás alatt a paprikáscsirke után, nyíri vinkó mellett a tárgyalás másnapi anyagát megbeszélte. Stern úr (egy igen szolid posztókereskedő) nagyothalló férfiú volt, és így nemigen vett részt az ügyvédek tanácskozásában, de annál inkább figyelt Sternné éles és asszonynál szinte bámulatosán logikus eszével. Ismerte az embereket – a Szabolcs megyeieket úgy, mint a tenyerét –, nem volt olyan szereplő úriember, akivel egyszer-másszor szót nem váltott volna nagytrafikja trónusából. Nemcsak azt tudta, hogy a divatos Tisza-szivar mellett melyek a népszerű eszmék a maga világában, hanem alaposan belenézett az emberekbe, akikkel dolga volt. Azt mondták: francia regényekben fordulnak elő ilyen okos asszonyok… Nem. Nyíregyházán, Szabolcs megye központjában lakott akkoriban a legokosabb asszony, akinek része volt abban, hogy a tiszaeszlári veszedelmet sikerült elmulasztani a világról.
Mária Terézia-termetű, feketeszemű, fehérarcú, barna asszony volt, akinek a száját a legszebbnek mondják a korabeli férfiak, amikor az a száj megszólalt. Mert mindenkihez tudta az utat, hogy egyenesen a szíve közepébe küldje a szavait. Valószínű, hogy a nagyszakállú védők nem minden érzelem híján hallgatták szavait, ha olykor megszólalt a tanácskozásban.
Rosszat Sternné nem tanácsolt, mert hisz a védelem ügye, mint mondani szokták: „olajozva” haladt a maga 490útján.
