II. Akik Móricot „először tanították”
II. Akik Móricot „először tanították”
Fonnyatag, télifarkas-szakállú, ráncosarcú, összevont szemöldökű, holdhalovány képű, szürke magyarruhás, beteges, középtermetű férfi áll a bíróság előtt.
Péczely Kálmán törvényszéki írnok ő, akit közönségesen a tiszaeszlári vérvád spiritusz rektorának mondanak.
Ő „pattantotta ki” a zsidótemplomban történt rituális gyilkosságot. Őelőtte vallott először Scharf Móric, Nagyfaluban, egy falusi házban, éjféltájban, ő hozta az első „kézzel fogható bizonyítékot” az eszlári gyilkosságról. Péczely Kálmán törvényszéki írnok, Bary vizsgálóbíró segéde: ötvenesztendős, nős, gyermekes, Abaúj megyei születésű, aki több mint tizenkét esztendeje kancelláriuskodott a nyíregyházi királyi törvényszéknél, de hogy azelőtt ki volt, mit csinált: azt majd a mogorván, semmi jót nem ígérően rátekintő Eötvös Károly deríti ki, aki Veszprémből jött ide, hogy itt, a szabolcsi homokon segítség legyen egy nagy emberi igazságtalanság, a tiszaeszlári vérvád felkutatásában.
Péczely Kálmán mélyen ülő, barátságtalan szemével, mosolyt sohase ismerő arcával, lehorgasztott fővel áll az 466elnök előtt. Magatartásán látszik, hogy mindenütt szívesebben lenne e percben a világon, mint ezen a helyen, ahol számon kérik tőle Scharf Móric vallomását, amellyel majdnem egy egész országot borított lángba, veszedelembe.
Ősz-deres szakállal, bajusszal bevont száját összeszorítja. Mintha harapófogóval kellene kihúzni belőle minden szót. Óvatos, gyanakvó, meggondolkozó minden feleletében. Ez az ember sokat járt azon az élettájon, ahol a bűnözőket vallatják. Vallató volt maga is, minden kiejtett szónak tudta a jelentőségét. A sok csiricsári eszlári tanú után ő volt a nagy, rozsdás lakat, amelyet a bíróságnak fel kellett nyitni. A sok verébcsiripelés után a néma, vén varjú olykori károgásához hasonlított a szava, ha néha engedett…
(Ismertem őt: Péczely Kálmán kertek alatt járó, baráttalan, magányos lelkű öregember volt, akit sohase lehetett látni se kocsmában, se vigalomban. Olyan utakon járt, ahol senki se járt rajta kívül. A vásártér felé állott mindig zártkapujú, sárga, kétablakos házikója Nyíregyházán. Soha oda senki be nem ment, asszony, gyerek, némán jött a világra. A gazda maga a hivatalán kívül csak a városvégén szokott járkálni holdas arcával, és nagyon csúnyán nézett, ha valakivel találkozott. Nappal is éjféli ember volt, amint kísértetléptekkel bolyongott a kertek alatt. Az ilyen embernek van kitalálva az őszi éjszaka, mikor csak a süvöltő szél, a csapkodó eső, a vándorfelhő jár a házon kívül.)
*
Az elnök:
A múlt esztendőben, miután Bary József mellett mint tollnok működött, emlékezik-e arra, mikor Scharf Móric 467Tiszaeszlárról átvitetett Recsky csendbiztoshoz. Beszélje el körülményesen, mi célból és okból vitetett oda, és adatott által Scharf Móric Recskynek?
– Azért adatott át, mert Tiszaeszláron már nem volt hol tartani. Én akkor nagyon beteg voltam, azért mondtam, hogy én be fogok menni Nyíregyházára. Mire a vizsgálóbíró azt mondta: „Gondviselésére bízom a fiút. Vigyázzon, hogy a csendlegények kezére ne kerüljön.” Átvittük Nagyfaluba.
– Hogyan vitetett a fiú? Úgy mint tanú vagy úgy mint vádlott? – kérdezi az elnök.
– Ezt nem tudom, mert később hozatott erre nézve határozat.
– Hát beszéljen!
Péczely ekkor a rövidszárú, régen kefélt, öregségtől szürke csizmája felé fordította szürke arcát, és mintha annak az orráról olvasná le mondanivalóját, egyhangú, rekedtes, színtelen hangon a következőket mondotta:
– Amint elérkeztünk Nagyfalura, mivel nagyon beteg voltam, leszálltam a szekérről, bementem a szobába, ott vacsorált éppen a Recsky család; az asszony azonnal felállott, nekem helyet adott, hogy üljek le, és vacsoráljak velük. Én erre azt mondtam: isten őrizzen, én beteg vagyok, de az asztalhoz mégis leültem. Recsky leült és vacsorált, fejgörcsöm támadt, és felkértem Recskyné asszonyt, hogy rendeljen hideg borogatást fejemre. Időközben széjjelnéztem, és nem láttam a kisfiút, mire kérdeztem, hogy hol van a kisfiú? Midőn azt felelték, hogy a cselédházban, kértem Recskyt, hogy hozassa be a fiút, mert felügyeletemre van bízva, én pedig csak úgy felelhetek érte, ha mellettem van. Behozták tehát a gyermeket; ott van az asztal (mutatja kezével az irányt), én itt 468ültem, ezen a helyen, ott volt a bejárás az ebédlőből, hátam mögött a kályha, a kisfiú a kályha mellett ült, azután mondtam: engedjék meg, hogy lenyugodjam. Azt mondja Recsky úr: no, Péczely úr, megmutatom a celláját, hol fog hálni. Én ezzel megindultam, mire azt mondja Recsky a kis Móricnak: gyere te is, s kérdezett, hogy ha nem sért meg, ha úgy intézkedik, hogy Móric is ott háljon; én azt mondtam, sőt, ellenkezőleg, én nagyon szeretem; bementünk tehát a szobába, én éppen le akartam feküdni, Recsky pedig kifelé menve, éppen az ajtó kilincsét fogta, mikor azt mondta a fiúnak, tudod-e, hogy hova mégy? „Nyíregyházára”, felelt. Ott tudod-e, hogy hova mégy? „A tömlöcbe!” Nézd csak, édes gyermekem, te tudsz mindent, mert hallottam habozó vallomásodat: ha te tudsz valamit, miért nem vallod ki? Eddig a bűntény súlya apádra nehezedik, egész életedben lelkiismereted rabja akarsz lenni, szenvedni akarsz egész életedben, hiszen azzal nem könnyítesz apádon, ha tagadásban maradsz. Azt mondja erre a fiú: „Én szólanék, de nem merek, mert ha szólok, a zsidók megölnek, vagy apám felakaszt.” Azt mondom rá: fiam, ha az ember az igazságot mondja, akkor a törvényszék mindig védelmére van; ha az igazat mondod, a törvényszék védelmezni fog, s nem fog egyetlen hajszálad sem meggörbülni.
– Erre a fiú azt mondja: „Meg is mondok mindent.” Mit mondasz meg mindent? Mondd meg nekem, mert mindig tagadtad, ismerted-e Solymosi Esztert? „Ismerem hát!” Hogy nézett ki? Erre elmondta, mint a jegyzőkönyvben fel van írva, melyet átadtam. Erre azt mondtam Recsky úrnak: Uram! Én beteg vagyok, sok időt nem tölthetek itt, szeretném, ha ezt a jegyzőkönyvbe felvehetnők, menjünk be 469az irodába! Bementünk tehát, Móric is és Recsky is, és ott amit Móric mondott, jegyzőkönyvbe felvettem, és Móric saját kezűleg írta alá; akkor írtam Barynak részleteket arról a nagy dolgokról, miket Móric vallott, és kértem, intézkedjék, hogy mit tegyünk a gyermekkel, bekísérjük-e, vagy holnap ki akarja-e hallgatni, és ekkor intézkedjék, vagy szíveskedjék általjönni.
– Ezen levelet a csendbiztos úr vette át és adta egy csendlegénynek; az azután átment Eszlárra, és úgy a vizsgálóbíró átjött bevégezni a fiú kihallgatását. Azt mondtam neki, hogy: fiam, én tovább nem beszélek veled; azért van itt a vizsgálóbíró, majd beszél az veled, itt van a jegyzőkönyv, azt aláírtad. Én a jegyzőkönyvet összehajtottam, a fejem alá tettem, a fiú szintén lefeküdt velem a szobában. Én aludtam. Mikor Bary úr jött Egressy László úrral, felköltötték Móricot, kihallgatták, én a jegyzőkönyvet átadtam, azt sem tudom, kinek, csak úgy kiadtam az ajtón: visszafordultam, lefeküdtem, és aludtam reggelig. Reggel kocsira ültem, és beteg állapotban hozott be engem Bary úr Nyíregyházára. A nagyságos elnök úr is emlékezhetik rá, hogy néhány napig feküdtem.
*
„A főügyész Péczely beszéde alatt jelentőségteljes pillantásokat váltott Eötvös Károllyal, aki szemközt ült vele” – írja egy korabeli antiszemita újság. A jelentőségteljes pillantásokból manapság már nem maradt meg semmi emlék, csak annyi bizonyos, hogy Péczely Kálmán szavai elhangzása után a főügyész kért nyomban engedelmet az elnöktől, hogy a rendkívüli tanút vallatás alá 470vegye.
Az elnök intett. „Tessék!” De ő maga reménytelenül dőlt hátra karosszékében. Nem látta valószínűnek, hogy az öreg almáriumként álló törvényszéki írnokból többet ki lehessen venni, mint amit eddig ő maga is elmondott.
A főügyész-helyettes körülbelül harminc kérdést tett fel egymás után Péczelyhez, s mindegyikre olyan választ kapott, amellyel egy lépéssel sem lehetett előbbre menni.
– Ott van, kérem, a jegyzőkönyvben! – felelt legtöbbször Péczely úr a főügyész kérdéseire.
– Én úgy emlékszem! – mondta változatosság kedvéért.
– Már elbeszéltem egyszer, kérem alássan – szólt, mikor a főügyész az asztalt csapta öklével.
Csak Scharf József, a templomszolga nyugtalankodott a vádlottak padján:
– Engedelmet kérek, egy ilyen öregembernek így hazudni a törvényszék előtt! Maga volt az első tanítója, aki tanította a hazugságra!
– Ne sértegessen senkit! – kiáltott az elnök.
– Megyek a börtönbe! – felelt Scharf József halálos elkeseredéssel.
Ment is, mert az elnök a tárgyalást aznapra berekesztette.
De másnap…
Minden jelenlévőn az izgalom nyoma, mert már korán reggel híre terjedt a városban, hogy az illavai fegyház igazgatóságától megérkeztek az iratok, amelyek Péczely Kálmán múltjára vonatkoznak. Nyíregyháza kis város volt akkor: mint mondják, nem érkezhetett olyan levél ezidőtájt a városba postán, amely levélről tudomása ne lett volna az egész városnak. Igaz-e, nem-e? Ki tudná ma már ötven esztendő múlva, hogy kiknek voltak jobb összeköttetéseik a 471jósdákkal vagy égi hatalmasságokkal? Az antiszemitáknak vagy a sakterpártnak? Annyi bizonyos, hogy Léderer gyógyszerész úr Magyar Koronához címzett sarki patikájában – ahová tárgyalás előtt (és után) gyomorerősítés céljából betéregettek az úriemberek pártállásra való tekintet nélkül (miután a közkedvelt patikárius népszerűségén inkább csak lendített a nagy pör időszaka, miután „úriemberként” viselkedett a nehéz napokban is) –, a patikában már korán reggel tudták, hogy valami nagy puskát sütnek el a mai tárgyaláson. Olyan puskát, amelynek hangja sokkal messzebbre fog hangzani, mint az eddigi seregély-hangú tanúvallomások. Zúgtak, morogtak az urak a patikában, miután a gyógyszerész hírül adta barátainak, hogy nem kell takarékoskodniuk a diópálinkával, miután éppen e napokban vásárolt telket, amelyet diófával fog beültetni. Voltak ilyen vidám momentumok is a szomorú napokban. A Magyar Korona érdemes gyógyszerésze miatt akár esztendőkig tarthatott volna a tárgyalás, ő felszerelte magát gyomorerősítővel jóelőre, hogy mindkét párton lévő barátait megvendégelhesse.
Hát Eötvös Károly sütötte el a puskát!
Szokás szerint most is előrebocsátotta úgy a főügyészt, mint védőtársait, akik mindenféle kérdésekkel ostromolták Péczely Kálmánt, amelyekre az öreg, sok vallatásnál gyakorlott törvényszéki írnok fölényes válaszokat adott. Mint egy vén szarvasbika szórja le magáról a kutyákat…
– Akarok kérdéseket tenni! – jelentkezett Eötvös, amikor a főügyész és védőügyvédek támadóköréből kiszabadulva érezte magát Péczely.
– Hány éves ön?
– Megmondtam 472tegnap.
– Kérem, legyen szíves megmondani nekem ezt újra.
– Kétszer nem felelek.
Az elnök:
– Az ilyen faggató kérdésektől méltóztassék tartózkodni. Eötvös azonban kidüllesztette széles mellét az elnök felé.
– Tekintetes törvényszék, én nagy súlyt fektetek erre a kérdésre. És a tanú nem felel. Esedezem a királyi törvényszékhez, én azon tisztemnek, amelyet most viszek, hivatalos kötelességemnek súlyát sohase éreztem nehezebbnek, mint e pillanatban, midőn azon szomorú esemény felderítéséről van szó, hogy egy fiú halálos bűnnel miként terheli édesatyját és annak társait, és azért meg fogom tenni kérdéseimet.
– Mondom, tegnap a tanú előéletének egy részét elmondta, a másik részét nem ismerem; hanem egykori hivatalos tudomásomon alapszik.
– Én ezelőtt tizenöt-tizenhét évvel Veszprém vármegye magisztrátuális fiskusa voltam. Ugyanakkor ezen hivatalos minőségemben érkezett hozzám egy miniszteri értesítés, mely szerint a minisztérium fogházakban lévő különböző rabok közül többeket büntetésük teljes kiállása előtt próbaszabadságra bocsátott. Ezek között találtatott Péczely Kálmán is, aki társaságban elkövetett gyilkosságért 15 évre el lett ítélve, amely 15 évből akkor már tizenkettőt kiállt. Az illavai fegyházból bocsáttatott el. És az ország hatóságai az értesítőben felhívattak az ilyen elbocsátottak figyelemben tartására. Ön volt-e azon Péczely Kálmán?
Minden szem a kertek alatt járó emberre tapadt, akinek még mogorvább lett az arca.
– Ez nem tartozik az úrra! – felelte 473foghegyről.
Kritikus perc. A puska eldördült. De a célzott még talpán áll. Sőt már segítséget is kap a leghatalmasabb elnök részéről:
– Én erre nézve csak annyit mondhatok, hogy ilyesmiről sem az elnökségnek, sem a királyi törvényszéknek nincs tudomása… Csak annyit mondhatok, hogy 1872 óta állott itt mint díjnok, majd mint törvényszéki írnok alkalmazásban.
Szólt az elnök, és int Péczely Kálmánnak, mintegy átadván neki a szót. S ez most felel is magáért.
– Nekem nagyon fáj, tekintetes királyi törvényszék, hogy velem mint tanúval ilyeneket megengedni méltóztatik. Ez csak alávaló személyeskedés. Ilyen tortúrát, nem hiszem, hogy Spanga, aki az országbírót meggyilkolta, szenvedett volna. Én mindent lelkiismeretesen megmondtam, fájdalmasan esik, hogy így bántalmazzák az embert.
Ekkor fölállt a királyi főügyész-helyettes, és szó nélkül, de diadalmas arccal átnyújtja az elnöknek az illavai fegyház értesítőlevelét Péczely Kálmánra vonatkozólag.
Az elnök elkedvetlenedve adja tovább a börtönigazgatóság levelét bírótársának, Gruden bírónak… Eötvös Károly ágál:
– A tárgyalások befejezésekor kérni fogom ezen fenyítőintézeti értesítés felolvasását.
(Abban az összehajtogatott iratban pedig nem foglaltatott egyéb, mint az illavai Conduit-lista a Péczely Kálmán fegyenc magaviseletéről. „Liederlich und mehrerer Diebstähle verdächtig”, mondja az irat Péczely magaviseletéről. A gyilkosságot 1857-ben követte el Takács Anna nevű bűntársával, az utóbbinak hites férjén, Takács Józsefen. A hullát darabokra vagdosva vízbe dobták. Takács Anna Mária-Nosztrán szenvedte ki 474büntetését.)
Péczely Kálmán még hallgatagabb lett. Most már aztán ember legyen a talpán, aki ebből a megmakacsodott, megbántott emberből egyetlen választ is kivasaljon. Csak egyetlen embernek felelt régi tisztelettel, szinte megadó őszinteséggel: Korniss Ferenc elnöknek. Az ügyészen, védőkön, vádlottakon olyan leplezetlen megvetéssel nézett végig, mint tolakodó idegeneken, akik az ő és az elnök bizalmas beszélgetésébe akarnak néha egy-egy közbevetett kérdésükkel avatkozni. Mit akarnak itt ezek a sehonnaiak, mikor neki egyedül csak az elnökkel van dolga? Nem is felel Eötvös Károlynak többször, csak olyankor, ha az elnök külön megkérte erre. Múltjának leleplezése még keményebbé tette.
*
Péczely Kálmán után, amint szürke, mogorva alakja eltűnt az előtérből, ugyanazon a helyen egy régivilág-beli, daliás, fecskeszárnyas bajszú, magas termetű úriember jelent meg a vidéki földbirtokosok szokásos öltözetében. Nyakában fehérbabos, csokorra kötött, kék selyemnyakkendő, tekintete nyílt, barátságos, hangja, mint a népdal, zengő… Recsky András, egykori nagyfalusi csendbiztos a tanú, mintha egyenesen a műkedvelői előadásról jönne a Hársfa Színkörből.
Elmondja, hogy negyvenegyesztendős, nagyfalusi birtokán gazdálkodik, a csendbiztosságról lemondott, mert éppen elég volt neki a kellemetlenségből amaz eszlári zsidófiú miatt, akivel a nála töltött éjszaka idején úgy bánt, hogy az apja se bánhatott volna különben. Más rab, ha a csendbiztosság kezére kerül: rendszerint az istállóban, pandúr felügyelete alatt szokta tölteni idejét, miután a csendbiztos házában börtön nincs. Ez a fiú a vendégszobában kapott helyet, ahol 475megmaradhatott Péczely úr mellett, pedig az ugyancsak rossz állapotban volt, rakta a fejére a hideg borogatásokat A zsidófiú miatt jóformán nem alhatott ezen az éjszakán a ház népe. Pláne azután, mikor a fiú váratlanul vallani kezdett az eszlári zsidók dolgáról, hogyan ölték meg Solymosi Esztert.
Péczely Kálmán hidegvizes borogatással a homlokán eleinte csak egyedül hallgatta a vendégszobában a fiú rémséges elbeszélését, de aztán, nem győzvén hitelt adni a hallottaknak: felköltötte Recsky Andrást is, hogy hallgassa a mesébe illő borzalmakat. Persze felébredt Recskyné, felébredtek a gyerekek, ott jártak-keltek az úriház nyolc szobájában álmatlanul, miután az eszlári fiú váratlanul megszólalt, és a hajmeresztő történet előadásába kezdett.
Eötvös Károly nem állhatta megjegyzés nélkül a Recsky Bandi szavait. Így monologizált:
– Énelőttem ez csudálatos rejtély. Látom, tudom, hogy a vizsgálóbíró óraszámra hallgatta ki előbb a fiút, akkor Scharf Móric olyat mondott, amit negyven tanú igazol. Péczely úr egyszerre, alig beszélt a fiúval pár percig: mindjárt ki tudta belőle venni a másik vallomást. Ezt magyarázza meg. Ez rejtély előttem, amit nem tudok megfejteni.
Recsky András nyugodtan válaszolt:
– Annak okát én nem tudom. Csak azt tudom, hogy a fiú beszélt.
Annyira konsternálva volt maga a csendbiztos is a fiú vallomásától, hogy szokása ellenére tanúkat hívott be a szobába, ahol a fiú beszélt. „Ottan volt Bakó Ignác, aki csendlegény volt, ott volt az akkori dajka, Annának hívták, Szójár Anna és Vígvári János 476szolgalegény.”
Péczely, a törülközővel homlokán, jegyzéket írt a fiú vallomásáról. És a rendkívüli vallomás miatt kellett még azon éjszaka értesíteni a Tiszaeszláron maradt vizsgálóbírót és királyi ügyészt.
Folyamatosan, nyugodtan, szinte derülten beszélt Recsky András az esztendőnél régibb éjszakáról, mint aki szerencsére túl van már az egész kényelmetlen állapoton. Nem volt kellemetes, hogy úriházában, ablak alatt viháncoló cselédek, szobalányok, kocsisok jelenlétében, hallgatózása mellett éjszaka ilyen dolgok történtek. Keresztet vetett azóta az egész csendbiztosságra, számos cselédjét, legényét elbocsátotta megkisebbedett háztartásából.
– Higgye el, aki akarja! – mondta ekkor Friedmann ügyvéd, mikor az egykori csendbiztos befejezte vallomását.
Ekkor kiegyenesedett Recsky András, hogy szinte egy fejjel lett magasabb. Homlokán tüzes harag nyomai mutatkoztak, és a két keze ökölbe szorult. Ez sértés volt, amit úriember nem hagyhat magán száradni egy jöttment pesti fiskálistól. Recsky András pedig úriember volt a javából. Műveltségére jellemző, hogy otthon mindig franciául beszélt, ha azt akarta, hogy a cselédek ne értsék a feleségével folytatott társalgást.
Alig várta, hogy az elnök a szünet után ismét megnyissa a tárgyalást. Recsky András az elnök elé állott, és remegő, indulatos hangon a következőt mondta:
– Mielőtt méltóztatna a kihallgatást kezdeni, egy kérésem volna nagyságodhoz. Itt a teremben azt hallottam, hogy Friedmann úr előadásomra azt mondta, „higgye el, aki akarja”. Ez körülbelül annyit tesz, mint valakit hamis tanúskodással vádolni. Kérem az elnök urat, méltóztassék Friedmann védőügyvéd urat ennek visszavonására felhívni.
Az 477elnök:
– Az igaz, hogy a védő úr ezt mondta, mire azt feleltem, hogy véleményét tartsa meg magának. Megelégszik ezzel?
– Megelégszem.
