Takarék-magtárakról.
Takarék-magtárakról.
(Az osztrák Lloyd lapja után.)
Már csaknem két éve hogy a drágaság kérdése a nyilvános érdekü kérdések élén áll. E kérdés vette és veszi még most is igénybe a kormányoknak, a nyilvánosság közlönyeinek, és a társaság minden osztályának legélénkebb figyelmét; minden oldalról (?) a fölött gondolkodnak, mint lehetne a mult télen legborzasztóbb alakban mutatkozott inség visszatérését meggátolni. Igen sok, inkább vagy kevésbé gyakorlati inditványok merültek föl e kérdés érdekében, s ha nem állták is ki mind a tűzpróbát, még is ez igen fontos kérdés földeritését nem kevessé segitették elő. Mind azon rendszabályok közt, mellyek legtöbbször emlittettek s ajánltattak a nyomor eltávolitására, első helyet érdemelnek s méltán leginkább ajánlhatók a takarék-magtárak. Erre maga a természet utal bennünket, a midőn egyszer bőségesen ad abból, mit máskor vagy végkép vagy nagyobb részben megtagad. Honnan van még is, hogy ezen igen egyszerü módját a bőv és szük termés közti egyensuly helyreállitásának, az ujabb időkben olly igen ritkán használták, és hogy községek s kormányok készebbek voltak nehány havi szükség enyhitésére nagyobb pénzáldozatokat tenni, mint a mennyibe terjedelmes takarék-magtárak fölállitása és első fölszerelése kerülné. (Hát e bizony csak onnan van, hogy az igazat ritkán hiszik el; lám a trójaiak sem hittek az igazat mondott Laocoonnak, hanem a hazug Sinonnak.)
Az élelmiek bősége legelső föltétele a status jóllétének. Élelmi szükség, vagy drágaság, a statusra nézve sokkal 1504kártékonyabbak, mintsem hogy ennek eltávolitására fő figyelmét ne forditaná.
Egyébiránt nem kevésbé káros a közjólétre nézve az is, ha több éveken át mindig bő termés van, s a termények ára annyira alá száll, hogy a kiállitási költségek sem térülnek meg mellette, és a földmivelő alig nyeri meg telke kamatbérét, alig fáradsága diját; – midőn a földmivelés virágzása vagy csak létezése is veszélyben forog, és általa veszélyben forog a jólét, sőt a lét, társas rend, jog és miveltség bátorsága, mellyet a földmivelő remd tart fenn; mint ezt Rau „az eke története” czimü munkájában szépen kifejti.
Minthogy pedig a bő és szük évek mindenkor fölváltva járnak és később is járni fognak (ugy tapasztalták, hogy 7 évben rendesen két bő, négy középszerü, és egy szük termés szokott lenni), ennél fogva bőség a szükséggel, olcsóság a drágasággal és következményeik szinte fölváltva járnak. –
Ennél fogva a statusok, a kormányok eleitől fogva főfigyelmet forditottak az ezek által előidézett bajok eltávolitására és a drága s olcsó évek közti egyensuly helyre állitására. E végett a legkülönfélébb rendszabályok ajánltattak, léptettek életbe, megszüntettek s megtartattak, mint p. o. a kivitel tilalma vagy a bevitelrei ösztönzés, vámok, vagy a gabona-kereskedés fölszabaditása stb. Hanem a legfőbb segitséget mindig a meddig csak a történet visszaemlékezik, és mindenütt a takarék-magtárakban keresték és találták is, s ezeknek rendszeréhez alkalmazták föl a többi – a gabona-forgalomra vonatkozó – rendszabályokat is. A takarékmagtárak mindent egybe véve, ha a szerfölött magas árakon nem változtatnak is, s a drágaságot nem távolithatják is el, mind a mellett a helybeli kedvezőtlen conjuncturákat korlátok közt tartják, a szükségnek elejét veszik, s a költekezést ennélfogva csökkentik, s már ez is elegendő ok arra, hogy átalános használatba jöjjenek. És még is ezen tapasztalás által bebizonyult előnyeik és hasznuk mellett is a takarék-magtárak nem hogy szaporitatnának, hanem már sok régen fönállottak is gondviselés hiánya miatt megszünni türettek.
Az országos takarék-magtárak legrégibb nyomaira találunk a szövetségi szentirásban, melly szerint a bőven termett gabonának fölhalmozása törvény által parancsoltatik.
Atheneben volt egy törvény, melly halálbüntetés alatt tiltotta minden magányosnak gabonát vásárlani még azután is, mikor már minden család egész évre ellátva volt; az ezután érkezett gabonát, melly vagy Siciliából vagy a tauriai Chersonesusból, a mai Krimből hozatott, a status vette meg s tartotta a közmagtárakban Athene terméketlen vidékének számára.
A rómaiak rendszabályai, a magtárakat illetők, többféle változásokat szenvedtek, minthogy a kormánynak főkép a császárság korában főgondja volt, hogy az ország, de leginkább Róma elegendő gabonával ellátva legyen. Ki nem ismeri a római „panem et circenses”t? A magtárak megtöltése, s azok kezelése és a gabonának a nép közti kiosztása végett voltak rendes tisztviselők is fölállitva. E magtárak a tartományokbani vásárlások, vagy az elfoglalt országokban talált gabona-készletekből töltettek meg.
Augustus azt rendelé, hogy minden tartomány egy bizonyos mennyiségü gabonát mint tizedet tartozzék Romába 1505küldeni. Ennek egy része a katonák tartására forditatott, más része pedig a nép közti kiosztása vagy igen csekély áron, vagy ingyen. A keresztény császárok korában a magtárak használata s a gabona-kiosztás szinte gyakorlatban maradt, azzal a különbséggel azonban, hogy a helyett, hogy mint eddig gabonát osztottak volna a népnek, ezutánra kenyeret oztottak. – A középkorban majd minden jelentékenyebb városban volt takarék-magtár. E magtárak leginkább terménybeli járulékok által töltettek meg, minőket a telkes jobbágyok földesuraiknak, az egyháznak, vagy fejedelmeiknek szolgáltattak ki. Ujabb időkben többféle inditványok tétettek czélszerü magtárak rendszeresitésére. A régi romai magtározás maradványakint tekinthető a Toscanában, Romában s Nápolyban maig is fönlevő ugy nevezett „Annona”, melly persze hogy a kormányok által tőlük telhetőleg kizsákmányoltatik. A kormányoknak volt ugyanis szabad-egyedül gabonával kereskedni az egész országban, az ország egész termését a kormány vette bizonyos általa meghatározott áron, s ezen olcsón vett gabonát a kormány aztán sokkal drágábban és 1/5 részszel csekélyebb mértékkel adta el a sütőknek stb. Minthogy pedig ezen országokban a sütésjog monopolium volt, még pedig olly szigoru, hogy saját maga számára sem volt senkinek is szabad otthon valamit sütni, tehát a drága gabona áraért, a kenyér magas ára által voltak a sütők kármentesitve; valamint azért is, ha szegények számára bizonyos föltételek mellett olcsóbb kenyeret kellett adniok. Ha a sütők azon gabona-mennyiséget, mellyet a kormányi magtárakból szabott áron átvenniök kellett, mind nem használhatták föl, akkor szabad volt nekiek azt, ugyan azon árért s ugyan azon mértékkel a magtárakba-visszaadniok.
A csakugyan életbe léptetett magtár-rendszerek közül emlitést érdemel a genfi vidékben hajdan fönállott. Itt ugyan is ennek előtte, minthogy saját gabona-termésük csak igen csekély lehetett, mindig két évre elegendő gabonának kellett a magtárakban készen lenni. A sütőknek egyedül e magtárakból kellett venniük azért hogy csalásra módjuk és alkalmuk ne lehessen akkor, ha majd a piaczon a gabona drága leend. A genfi magtárak gabona-ára csak kevéssel volt magasabb a piaczi árnál. Hamburgban is volt néha napján egy igen czélszerüen rendezett magtár. – De az átalános takarékmagtár-rendszer legnevezetesebb példányát II. Fridrik (az ugy nevezett „nagy” Fridrik) állitotta föl. Ő ugyan is országa minden tartományaiban magtárakat állitatott föl, még pedig annyi készlettel, mennyivel az egész népesség másfél évi szüksége födözve vala. E végett a gabona-árak maximumát és minimumát meghatározta, és drágaság idején a sütőknek (minthogy e jótéteményt csak városok élvezheték) szükségletök felét olly áron adta, milylyenbe neki magának került a gabona, mindent beszámitva. Szükségletük másik felét aztán a sütők ott szerezték be, hol legjutányosabban tehették. A kenyér ára pedig – igen természetesen – a magtári és piaczi gabona középára szerint határoztatott meg. Ha pedig bőség volt, és a gabona-ár annyira alászállt, hogy a földmives fáradsága jutalmát belőle meg nem kaphatta, ekkor a király (II. Fridrik) kihirdettette, hogy mind azok, kik a meghatározott minimumért a piaczon gabonájukat eladni nem akarják, ugyan azon árért a kir. magtárakba eladhatják. – E jeles intézetek azonban 1506alkotójuk halála után, utódai alatt lassankint megszüntek.
Bajorországban is 1771. évi drágaság idején fő- és fiók-magtárak állitattak föl, mellyekbe minden földmivesnek arányosan kiszabott mennyiségü gabonát kellett beadnia. Most azonban már csak azon magtárat állanak fön, mellyek az igen tetemes termesztményi járulékok és állandó tizedekből töltetnek meg, de ezek a szükség idején nem elegendők. A hassziai választó-fejedelemségben, a hétéves háboru után, az akkori porosz minister Waiz alatt, gabona halmoztatott össze Kasselben, Ziegenrückben és Marburgban, azon gabonán kivül, melly a számtartóságok padlásain rakáson volt.
Az 177 1/2 évi éhség idején ennélfogva a kamara egy álló évig egész Hassiában, saját raktáraiból láthatta el a sütőket rozszsal, – vékáját 4 rénesi tallérért adván – és igy kényszerithette őket a kenyér árát ezen árhoz mérni. Hannovera, melly hajdan több és tetemes nagyságu magtárakat tartott, leginkább Göttinga és Grubenhagen herczegségekben, még most is föntart egyet Osterodeban, a Harz melléki birtokai javára.
T. M.
(Vége köv.)
