Segélytári javaslat.
Segélytári javaslat.
S fővárosban épen most indultak meg mozgalmak két olly intézet megalapitás iránt, melly a munkás osztályok egyes tagjainak jövendőjét biztositani czélozza. Az egyik az, mellyet a magyar őrhadak inditványoztak, s mellynek adja isten, hogy a nehány nap előtt tartott estély gazdagon jövedelmezett légyen. A másik pedig az, mellyről ugyan e lapokban még nem adatott semmi közlés, mert a szerkesztőség talán még semmi bizonyosan nem tud iránta, de mellyről némelly más lapok már emlékeztek, s mellyet az inasok ohajtanak önszámukra felállitani. –
Őszintén akarjuk, sikerűljön mind a két intézetnek megalapitása és eszközölje mind a kettő minél nagyobb mértékben a jót, melly hivatása lesz. Igy a fővárosban, ide számitva a pestmegyei takarékpénztárat is, három intézetünk leend, mellyel a munkatevő emberek sorsa biztositathatik.
Azonban csak biztositathatik, mert a czél bizonyossága ez intézetek alapja mellett el nem érhető. – Ugyan is
Mind a három intézetnél önkéntiek a betételek, – megtörténnek, ha a betevők elég gondosak jövendőjök iránt, elég szilárdak inkább a munkabiró korban nélkülözni, csakhogy a tehetlenség napjaiban élvezhessenek; de elmaradnak, ha az emberek nem elég belátók, nem elég erényesek takarékosságra s jövendőjük biztositására gondolni. – A takarékpénztárak továbbá azért, hogy a betételek visszavételében semmi akadályt nem állitanak fel, sőt inkább jótéteményül tűzik azt ki, hogy a legpillanatibb szükség esetében is kiszolgáltatják a megtakaritott öszveget: a jövendő, a távol jövendő biztositására nézve nem is birnak hivatással, s pedig annál kevesbé, mert a betételek nem is hághatnak olly öszvegre, mellynek kamatja eltarthatná emberét egyéb kereset-források eldugulta után. – A segélytárak ugyan igaz, más természetüek, s az által, hogy koronkint bizonyos betevéseket igényelnek, s ezeket számosabb éveken folytattatják, képessé tétetnek 586az elszegényedett, az elnyomorult inségeskedőt olly segéllyel látni el, melly eszközlött betétei szerint nagyobb kisebb lehet öszvegében. Azon felűl igaz ugyan az is, hogy a segélytáraknál a betevés, ha egyszer megkezdett, későbbre már némi kényszerűséggel jár, mert elmulasztatván a további befizetés, nem csak a jövendőbeli segélyre elvesznek az igények, de a betett öszvegek is elvétethetnek örökre a betevőtől. S e két tekintetnél fogva nem lehet ugyan meg nem ismerni a segélytárak azon előnyét a takaréktárak fölött, hogy képesebbek a részvevők jövendőjét biztositani. De van ezek körűl is nehézség, melly a könnyelmü, a gondatlan, a takarékossághoz nem szokott egyének irányában el nem háritható. Hosszu időkig kell folytatni a befizetéseket, miknek rögtön semmi hasznát sem vehetni. S igy erős kitartás kivántatik az egyénben, ki csak számok évek után élvezheti takarékossága gyümölcsét. – A nagyon is uzsorás szellemü ember, ki a világért sem adna ki egy fillért a nélkül, hogy utána bizonyosan ne számithasson egy garast, azt fogja elgondolni, hogy talán ő nem is fog megbetegedni soha, talán gyára, műhelye virágzandik mindig, talán ő hatalmasan fel is fog gazdagodni stb, s igy nem szoruland az intézet segélyére; vagy felveendi azon lehetséget, hogy hiszen ő addig élni sem fog, mikorra a szükség esetében kérhetne s kaphatna már segélyt. S igy az illyen iszonyun vérmes, vagy iszonyun kétségbeeső egyén nem fog elég ösztönt találni apró nélkülözések betételeivel biztositani a nem bizonyos jövendőt. – Világos ezekből, hogy a takarék- és önkintes segélytársak mellett a status nem lehet abban bizonyos, valjon nem kellend e igen számosoknak ellátásáról neki gondoskodnia, ha midőn mind azok a balsors örvényébe sodortatnak, kik nem birtanak észszel és erővel magoknak biztos révpartot szerezni a szóban forgó intézetek kebelében. –
Ide járul továbbá, hogy a betételek gyakorlatához anyagi képesség is kell, mellyet pedig épen azon osztályoknál lehet legkevésbé találni, kiknek jövendője legbizonytalanabb. Értjük a gyáraknak, a műhelyeknek mind azon segéd-munkáit, kik önállóságra már mostani körülményinkben sem vergődhenek fel, s kiknek száma ezután a népesség szaporodtával az űzletek minden mezején, a mezőgazdaságit sem véve ki, mindig és mindig nagyobb leszen. – A gyáripar ugyan is magával hordja azt, hogy, hanemha a munkák máskint organizáltatnak, egész seregét birja kebelében a napról napra tengődő munkásoknak. A mezőgazdaság 587is, mihelyt a birtokképesség a föld szabad birásával fog társulhatni, s igy a kisebb birtokok olly kezekre fognak juthatni, mik földműveléssel magok nem foglalkodván, szinte csak bérmunkásokkal fognak dolgoztatni, mondjuk, ekkor a mezőgazdaságnak is meglesznek saját parazitjai. – S a gazdasági és müipari e segédmunkások szegények lesznek nálunk is, mint másutt, és szegények annyira, miszerint nehéz leszen várni tőlük, hogy jószántokból önkint nélkülözzenek most a távol azutánért. –
A nélkűl tehát, hogy a takarék- és segélytárak hasznosságát, üdveit, kisebbiteni vagy épen megtagadni akarnók, sőt a mellett, hogy a társas magán-uton ez intézeteknek a leghőbb baráti és pártolói vagyunk: a fölebbi tekintetek még is arra határoztak, hogy egy meg nem nevezett francziának e részbeni javaslatát terjesszük azoknak megfontolása alá, kiknek hivatásuk, hatáskörük lesz a jövő országgyülésen az iparosság minden érdekeiben végezni.
A franczia inditványozó igy szól:
„Azt hiszem, a munkások önkényes betételeire, azaz azoknak gazdálkodása és előrelátó értelmességére alapitott segély intézet, csak illusorius leszen.
Segiteni akarván a szegény osztályokon, két sziklától kell óvakodnunk. Sokat téve ne kedvezzünk a renyheségnek; keveset téve, ne tegyük meddőkké segedelminket.
Szükség ösztönözni, jutalmazni, tisztelni a munkát; de nem kell várni és kivánni a munkástól lehetlen gondoskodást és takarékosságot, mellyet csak egészsége és nyugalma rovására gyakorolhatna. (Az inditvány a legszegényebb munkás-osztályok egyéneit érti, kikhez képest a mi őrhadaink férfiai urak, s az inasok is gazdagok. Ezen különbséget folyvást figyelemben kérjük tartatni).
Hogy sikeresen lehessen a munkás osztályon segiteni, olly eszközökhöz kell nyulni, mik biztosok s eredményökben közvetlenek.
Nem kell a munkásra számitani, ki nem tehet, ki nem tud, ki leggyakrabban nem is akar. Természetes gyámjához, mesteréhez kell folyamodni. – Ez tehet is, tud is, kell is akarnia.
Van abban valami erkölcsi, jó philosophicus tekintetből, ha a munkás embert előrelátóvá, gondoskodóvá akarjuk tenni. Hanem lenne e ez hasonlag olly jó a gyakorlatban, s a munkás szerencséjének tekinetében? Nem kell e bizonyos fokig figyelemmel lennünk a munkás embernek azon legbecsesebb kincsére, melly a „hónapra nem gondolásban” áll, melly nélkül létezése gyakran kinos volna, s mellyet neki a gondviselés, ugy látszik azért adott, hogy vigasztalja sorsa fölött, minélfogva arczának verejtékével kell keresnie kenyerét?
Bizonyára nincs merészségem eldönteni illy kérdést. Csak feltevém.
Az ipar munkásainak száma körül-belől mintegy 10 millió (Francziaországban értve). Ha minden mester köteleztetnék minden munkásának munkanapja után csak két fillért (centime-t) a köz segély-tárba befizetni: ekképen egy éven át betétetnék 60,000,000 franknyi iszonyu öszveg.
E két fillérnyi megvonás csekélység volna a munkásra nézve és nem csökkentené érezhetőleg jóllétét.
És még is elegendő volna nemcsak nyugpénzekre a beteg és koros munkások számára, hanem telnék belőle segedelmezés a nagyobb inség eseteiben is.
588A munka-tehetlen munkások száma nem éri el a száztól egy arányát, s még is 100,000 munkás, kapva évi 300 frank (váltó forint) nyugpénzt, nem fogna kimeriteni csak 30 milliót.
A levonások bizonyossága eléretnék a munkás-könyv által. Semmi mesternek nem szabadna munkást felfogadni, hanemha illy munáskönyvvel birand, mellynek haszna olly nagy fogna lenni, miszerint jótéteményűl fogna tekintetni.
E könyvecskében, mellyet a közhatóság adna ki, meg lenne a szükséges szám, neve és születése a munkásnak.
A mester pontosan bejegyezné minden három hónap után a munkanapokat, miket a könyvecske tulajdonosa akár napszámban akár szakmányban nála töltött.
A beszedő pedig e könyvecskében nyugatványozná a levonásokat, miknek a beirott napok számához kellene mindig szerintezve lenniök.
Betegség idejében a munkás orvosilag fogná bizonyitatni könyvecskéjében a betegeskedés és e miatti munkaszünet napjait.
A mester, ki munkást fogadna a nélkűl, hogy ennek könyvecskéje rendén volna, a dologtalan időre megfizetné a levonásokat.
E könyvecskének párja mindig a beszedőnél maradna, ki azt majd az igazgatáshoz küldené.
E könyvecske fogna e szerint lenni a munkás szerencséje, biztositéka, nyugalma.
Nélküle semmi munka, semmi segély, semmi nyugpénz.
Nyugpénze a beirott munkanapjainak öszves számához fogna alkalmaztatni. A katonaságnál töltött napok szinte munkanapokul vétetnének.
Igy a munkás ember jutalmát látná munkásságának akár ideiglenes segélyekben, akár állandó nyugdijban.
A segély-öszvegek meghatározása testületektől függhetne, mellyeknek 30 tagja egy harmadban magokból a munkások közűl, a többi két harmadban pedig az iparosok s egyéb rendüekből választathatnék.” –
* * *
Ne lássuk korainak a munkás osztályok iránti gondoskodást, hasonló kényszeritő eszközök által sem; mert bár nem ismerjük még hazánkban a sorsot, mellyel más országokban már küzdik a szegénység, – de azt bizonyosnak kell tartanunk, mikint nálunk is bekövetkezendik ezrek és száz ezerek fölött az inség kora, ha hogy jó eleve nem intézkedünk ha nem elháritásán, legalább enyhitésén, orvoslásán.
A közlött indítvány ugy látszik a mi institutióinkban könnyü alkalmazást nyerhetne, a megyei és városi hatóságok felügyelése alatt a czéhek és községek által.
Gondolkozzunk róla és vitassuk meg.
Mesterffy.
