Emlékezés a nyomorúság között az Isten csudadolgaira.
Az éneklőmesternek, Jedutunnak; Aszáfé, zsoltár.
Szavamat Istenhez emelem és kiáltok; [Zsolt. 18,4. 116,1. 2.] szavamat Istenhez emelem, hogy figyelmezzen reám.
Nyomorúságom [Zsolt. 50,15.] idején az Urat keresem; kezem feltartom éjjel szünetlenül; lelkem nem akar vigasztalást bevenni.
Istenről emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem. Szela.
Szemeimet ébren tartod; hánykolódom, de nem szólhatok.
Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről.
Megemlékezem éjjel az én énekeimről; szívemben elgondolkodom és azt kutatja lelkem:
Avagy mindörökké elvet-é az Úr? és nem lesz-é többé jóakaró?
Avagy végképen elfogyott-é az ő kegyelme? vagy megszűnik-é igérete nemzedékről nemzedékre?
Avagy elfelejtkezett-é könyörülni Isten? avagy elzárta-é haragjában az ő irgalmát? Szela.
És mondám: Ez az én betegségem, hogy a Fölségesnek jobbja megváltozott.
Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt megemlékezem [Zsolt. 76,7.] hajdani csodáidról;
És elmélkedem minden cselekedetedről, és tetteidről gondolkozom.
Oh Isten, a te utad szentséges; kicsoda olyan nagy Isten, mint az Isten?
Te vagy az Isten, a ki csodát mívelsz; megmutattad a népek között a te hatalmadat.
Megváltottad [2 Móz. 12,29-31. 41. 45.] népedet karoddal a Jákób és a József fiait. Szela.
Láttak téged a vizek, oh [2 Móz. 14,21. Józs. 3,16. 17.] Isten, láttak téged a vizek és megfélemlének; a mélységek is megrázkódának.
A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyílaid széllyel futkostanak.
Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid [2 Móz. 9,24. 25.] megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.
Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg.
Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek [Mik. 6,4.] és Áronnak kezével.