11. HURDAY LÁSZLÓ GARMADYHOZ
11. HURDAY LÁSZLÓ GARMADYHOZ
Új-Telep, 184–
Nem vagyok citoyen többé. Száműztem magamat Ikáriából. Nemsokára legközelebbi levelem után beállt az esőzési időszak és nyitva voltak az égnek csatornái negyven nap és negyven éjjel, oly mértékben, hogy az orrát sem üthette ki az ember a szobából.
Ilyen mulatság itt minden esztendőben kétszer tartatik.
E kellemetes farsang elmúltával első dolgom volt vetéseimet megnézni.
A búzám tetejében, melyet lapályra vetettem, három ölnyi magasságú volt a víz, s azon szalamandrák legelésztek, egy domboldalban levő hat hold földem, melyet gyümölcsfákkal ültettem be, a sok esőtől átázva, lefutott kertestül együtt a dombról, s rámászott a rizsvetésemre, az oltványok ágaikkal lefelé s töveikkel felfelé levén szépen megforgatva.
Az esőidő elmúltával jöttek a heti rendbe az irtóztató orkánok, aminőkről civilizált embernek fogalma sincs.
Egy-egy zivatar, mely három napig folyvást tart, egész őserdőket pozdorjává tör össze, s a legvastagabb jegenyét úgy csavarja gúzsnak, mint én egy fűzfavesszőt; folyóvíz megáll a szél miatt, s keresztültör a partján, s a vihar addig kerülgeti az ember házának tájékát, addig próbálgatja a tetejét, míg egyszer iszonyú roppanásra ébred s maga felett látja a csillagos eget, míg a háztető egyes nádkévéi ezer lépésnyire repülnek szétszórva.
Ez ellen nincs más védelem, mint szépen meglapulni s vigyázni, hogy az embert agyon ne üssék a fák.
A vihar megszüntével következett az irtózatos melegség, melytől néhány nap alatt mocsárrá apadtak a vízáradások, miriádjait hozva elő a mérges kígyóknak, békáknak és bogaraknak; egy napon, hogy otthon nem voltam, a fehér hangyák megették az egész bútorzatomat, nem hagytak meg egyebet, mint ami vas volt és kő.
Ez időben előjöttek azután a különbnél különbféle betegségek, aminőnek ti csak neveit hallátok, sárgaláz, fekete halál, ichtiozis, elefantiasis, skorbut, vereshimlő és gugavész s más mindenféle veszedelem, miknek leírásával restellem bántani esztétikai érzelmeidet; elég annyit tudnod, hogy ezekből egy is elég sok arra, hogy az ember nyomorúságosan elvesszen.
Én szerencsésen keresztülláboltam ez időszakot, hanem szegény Jancsi beleveszett.
Egyszer már makacs hideglelésből gyógyítottam ki, ami itt mindennapi dolog, de végre polip támadt a torkában, s már annyira nem terjedt orvosi tudományom, hogy ezen segíteni tudtam volna, s a szegény fiút megfojtotta a gyilkos kinövés.
De nemsoká kellett a magány búslakodásain tépelődnöm. Egy reggel, midőn éppen ágyamban fekve, azon törném fejemet, hogy milyen jól van az elrendelve, hogy a magyar táblabíró univerzálzseni legyen, egy kicsinyt földmíves, egy kicsinyt orvos, egy kicsinyt mechanikus, nagyon jó vadász és erősen katona, különben mit csinálnék most, ha mind e férfiakat magamon kívül kellene keresnem, éppen akkor hallok nagy tappogást, cammogást az ajtóm előtt s citoyen Kurcz szavára ismerek, mely bebocsáttatást kíván.
Kinyitva a mesterséges fakilincset, előbb belép a szombámba a citoyen, utána egy másik citoyen, egy hét láb magas rézszínű indus, kinek tollakból csinált koronája a pókhálókat szedte le a gerendáról.
– Ez ipam, Kaméhaméha, a mohawkok fejedelme, – monda az öcsém, bemutatva a vadembert, ki köröskörül szépen ki volt pingálva sáfránnyal és vörös agyaggal; az orra fel volt hasítva méltóságosan, s belőle egy nagy rézperec lógott alá, övéből köröskörül csüngöttek üstökeiknél fogva a fejbőrök, miket ellenségei koponyáiról leskalpozott, egyik kezében volt egy hosszú, harminc fogú szigony, a másikban egy félmázsás kőfejsze. A derék ember szuszogott rettenetesen, s egész szobámat eltöltötte valami vadállati bűzzel.
Fölkeltem előtte, hogy kellően üdvözölhessem, ő szuszogott és kiáltott valamit (e nép beszéde igen rövid szentenciákból áll), melynek értelmét citoyen Kurcz ilyenformán adá tudtomra:
– A nagy kacika, ajánlataim által indíttatva, elhatározá magát, hogy legkisebb leányát, Kingatara-Ururuth kisasszonyt neked nőül adja, el is hozta őt magával, idekünn áll az ajtóban.
Hát híják be, inték a kacikának, ki szavaimat megértve, kinyúlt az ajtón, s bevezette a nekem szánt mátkát, ki merőben hasonlított a nénjéhez, csakhogy még nagyobb feje volt. A menyasszonyi hozomány a nyakába volt téve, egy tarka kutya, melynek lábait két kezével fogta. Amint engem meglátott, elkezdett rugódozni, kapálózni, el akart szaladni, míg a kacika meg nem fogta a fülét, s fülénél fogva oda nem vezette hozzám.
– Nagyon szerelmes, – biztosíta a citoyen – ő a természet legvadabb gyermeke, de ha egyszer megszeret, akkor el nem hágy soha.
(De majd elhagyom én őt, mielőtt megszeretne, gondolám magamba.)
A kacika erre levette leánya nyakából a tarka kutyát, s jelek által tudtomra adá, hogy azt szokásos szertartások után együtt meg fogjuk áldozni; mire nézve nagy tüzet rakott az udvaron, s miután azt vagy tizenkétszer iszonyú kiabálás közt keresztülugrálta, s engem hasztalan biztatott, hogy szintén ugorjam át, elővette a bicskáját, a kutyát leölte vele, s felhúzta azt egy fanyársra, odatette a tűzre pirulni.
Kurcz öcsém észrevéve e szokatlan pecsenye iránt tanúsított undorodásomat, aggodalmas arccal figyelmeztetett, hogy ebből aztán enni kell, mert itt a kutya szent állat és annak a húsa delicatesse.
– De majd teszek én arról, – mondám, s előhozva egy kulacsot tele rummal, odanyújtám azt a kacikának, s míg ez azzal volt elfoglalva, belerúgtam a kutyát a tűzbe, úgy, hogy az spódiummá égett.
A kacika azonban úgy leitta magát, hogy elkezdett előttünk táncolni, a fejszéjét forgatva s danolva, mintha farkasoktól tanult volna énekelni.
Végre az jutott eszébe, hogy felhívjon bennünket birkózni. A szegény citoyen reszketve fogadott szót, s a rézszínű Góliát úgy áthajította a vállán, mint egy macskát, s miután Kannibal herceg nagy nevetés közben ugyancsak e polgártárst még egy párszor összeropogtatta, s a levegőbe bukfenceztette volna, akkor meg nekem állt, hogy én is birkózzam vele.
– De már engem, teringette vadkirálya, csak nem csapsz a földhöz, ha még egyszer születsz is! – kiálték nekigyürkőzve, s derékon kapva az óriást, amúgy szegedi gulyások módjára egyet lódítottam rajta, s azzal úgy teremtettem a földhöz, hogy csak úgy nyekkent.
Erre rögtön megjuhászodott az én emberem, fejét lehajtá előttem a földre, s talpamat feltette nyakára, határtalan meghódolása jeléül; azután a citoyenhez fordult könyörögve, hogy legyen közbenjáró nálam, hogy egymással a béke és szövetség pipáját kiszívjuk.
Pipát cseréltünk.
Ó elvette az enyimet, utolsó hetvenöt pengő forintos tajtékpipámat, melyet emlékül elhoztam hazulról, s nekem adta a magáét, mely szintén gyönyörű egy darab, állván az egy kókuszdió héjából, melybe egy nád van dugva szárnak.
Míg mi az udvaron a szövetségpipát szíttuk, szeretetreméltó menyasszonyom azalatt ott benn a szobában kutatott.
A gerendára volt felakasztva félfont faggyúgyertya, azt mind egy szálig megette.
Leendő ipam azonban kissé magához józanodván, azt kezdte tudakolni, hogy hát én mit adok viszont nászajándékul leányáért.
Elvezettem az ólakba, megmutogattam neki lovaimat, teheneimet, biztosítám, hogy ezt mind neki adom, sőt még más mindent veszek, csak vezessen el a szomszéd városba.
Az ember majd kibújt bőréből örömében, s ígérte, hogy rögtön elvisz, ha akarom Quebec-ig.
Én pedig régen szöktem volna már innen, ha út vezetne ki ebből az országból, de sohasem kaptam kalauzt.
Most megragadtam az alkalmat. Tüstént lóra akartam ülni.
– Minek az? – inté a kacika. – Hagyjam itt a lovat, üljek fel az ő hátára.
Én biztosítva a citoyent, hogy minél előbb visszajövök, felültem a kacika nyakába, s mondhatom, hogy kivált ily rengeteges országban ez a legkényelmesebb alkalmatosság, melyen utazni lehet.
Szeretett menyasszonyom messzire elkísért bennünket, s mikor egy tó mellett elmentünk, hogy ügyességét s hasznavehetőségét bebizonyítsa előttem, beleugrott, s nagy örömmel úszott vissza, az egész kötényét tele hozva eleven békával, melyekkel nem szünt meg kínálni.
– Jól van fiam, Kingatara-Ururuth, – mondék neki – csak tedd a füstre, előveszed, míg visszajövök – s ezzel búcsút vettem tőle, búcsút az egész paradicsomtól, minden moszkitóival és csörgőkígyóival egyben.
Jelenleg Új-Telepen vagyok, az öreg Széki tanyáján, kit egykori ellenségeskedésünk dacára is jól esett látnom, s amint tapasztalám, ő is örömest látott engem.
Néhány napig egészen magánkívül volt az egész család öröm és izgatottság miatt.
Egy este az elnöktől különös ajándékot kapott az öreg. Egy átalag igazi magyarországi bort.
Több évi nélkülözése után e felséges italnak, úgy nyúltunk ahhoz, mint valami históriai szentséghez, s míg a nedv ajkainkat érinté, könnyeink hullottak bele.
Ez ital, mintha valami sajátságos, új lelket öntött volna belénk, rég elfeledett érzelmeket kezde bennünk föléleszteni, mintha az elhagyott hon szavát hallottuk volna; ez az én vérem, melyet ha isztok, megemlékezzetek nevemről, hogy megszenteljétek azt!
Az öreg Széki odafordult hozzám, egyenes lélekkel kérdezve:
– Miért vándoroltál ki?
– Jobb hazát kerestem – felelék.
– És ha találtál volna, most elégült volnál, nemde? Rossz szíved van. Azért, hogy a haza szegény, ott kell-e azt hagyni mindjárt? Én kénytelen voltam azt tenni, de érzem, hogy bele is halok. Téged mi kényszerített? Megszöktél gyáván a hazából, mint az öngyilkos megszökik az életből, magad után hagyva a bajt az ott maradóknak; ez a nemzet öngyilkolása. Ha valahányszor súlyos napjai voltak a magyarnak, mindannyiszor elmentek volna a hazából, akik mehetnek, hol volna most a magyar nemzet? Nem tudsz otthon használni többé? Ha elvesztettél egy tért, állj a másikra és hass ott; ha nem lehetsz egyéb, lehetsz becsületes ember s eggyel többen vagytok otthon. De te földbirtokos is voltál; földedet, mit ősöd vérrel vagy érdemmel, vagy takarékossággal szerzett, te egy idegennek engedted át. Eladtad egy darabját a hazádnak, mely rád volt bízva. Mindennap olvasom hírlapjaitok hátulján, hogy a leggazdagabb urak, kikre legtöbb volt bízva, egész falvakat, egész tájékokat engednek át külföldi jövevényeknek. Ó! Megérdemlik érte, hogy maguk is jövevények legyenek egykor idegen országban s koldusok a haza földén. Elég ugye, ha a szegény ember szereti a hazát, a gazdag nem tartozik neki semmivel? Most jó ürügy van megfutni minden baj elől s nagylelkűséget csinálni az önzésből, s a szívtelennek azt mondhatni, hogy ő szabadelvű! Vannak erények, melyek nemzetek éltéhez vannak kötve, ilyen a magyarnál az, hogy önmagát mindenek felett szeresse. Másutt mindenütt bűn ez érzelem, de tinektek szent legyen ez önzés és a divatrajongások semmi faja meg ne fosszon benneteket attól, mert boldog lehet a világ, lehet szabad, lehet üdvözült a magyar nélkül, de magyar nemzet nem születik újra, ha még egyszer újra támad is a világ! Eredj haza, s ha nem tudsz egyebet használni, legalább tudj szeretni, addig, míg van mit szeretni.
…Egy szót sem tudtam válaszolni az öregnek, még most is gondolkozom azon, amiket mondott. Nem tudom, mit teendek, de aligha meg nem kísértem még egyszer a tengeri utat.
