10. LEONA RÓZÁHOZ
10. LEONA RÓZÁHOZ
Új-Telep, 184–
Ma nagy öröm ért.
Estefelé, midőn a közteremben családunk minden tagja együtt volt, az aratók a mezőről tértek vissza, s danolgaták szomorú melódiájú irlandi dalaikat, egyszerre ajtónk előtt egy ismerős harsány hang szólalt meg.
Egyszerre ugrottunk fel, atyám a kandalló mellől, testvérem az ablakból, én zongorámtól.
E hang, e kérdezősködő beszéd magyarul volt mondva. Világosan hallók, hogy valaki e szavakat mondja kívül: Ki van itthon Székiek közül?
Bátyám sietett az ajtót feltárni, s mi a belépőben Hurday Lászlóra ismertünk, egyikére atyám egykori politikai ellenfeleinek, kivel egykor annyi kellemetlen összeütközése volt.
S mennyi öröm volt e találkozásban most! Atyám eléje sietett az érkezőnek s némán megrázta kezét, s amit oly régen nem láttam szemében, mosolygott, s amit soha nem láttam, könnyezett.
Akárki lett legyen a távol hazából, egy idegen! egy ellenség! mi tárt karokkal fogadtuk őt, nem találtuk helyét, kedves barátunknak neveztük, boldog volt, aki melléje ülhetett közülünk. Mintha az egyes ember is az elhagyott hazának egy vándordarabja volna, egy eleven atom az imádott nemzetből.
Mint szerettem volna nyakába borulni, s keblén kisírni magamat, kinek látása is gyűlölt volt otthon. Gondolj reá, mit tennék akkor, ha azokat ölelhetném, kiket otthon szerettem!
Ó, elveszett paradicsomom! Még azt a csillagot sem látom, mely fölötted ragyog!
A seb el van mérgesedve, melyet hazulról hoztam. A szív kitépetett termőföldéből, de gyökerei bennszakadtak. Nappal gondolataim viszik lelkemet haza, éjjel álmaim. Nem élünk, csak hervadunk e földbe átültetve. Felfogadtuk, hogy feledni fogunk mindent, s azon vesszük észre magunkat, hogy megloptuk lelkünket, hírlapokban csak azt olvassuk, ami hazánkról beszél, ajkainkra önkénytelen jönnek a Kárpátok alatti melódiák, és azután úgy nyomja valami a szívet, mint a ki nem sírhatott könny. Nincs betegség a miénkhez hasonló.
Nem gyógyulunk.
Bátyám az őrültséghez közelg, atyám a halálhoz, én a kétségbeeséshez.
Még a sír sem fog meggyógyítani minket, idegen földön: ki tudna ott pihenni?
Kezünkbe szorítjuk egykori ellenségünk kezét; megbocsátánk neki, kiengesztelődünk iránta, örülünk, hogy körünkben tarthatjuk. Ó, hisz ő is magyar, ott, hol senki sem az.
Ilyenek az én örömeim. Ilyen az a verőfény, mit az éjfélkor felmerülő nap a pólusi éjszakára vet.
