4
4
Az Orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán inkább hihetnők a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elő. Közepettük a nap temploma, mint egy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségből is ragyogó arany kúpfödéllel.
Balra sík lapályos erdőség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet látunk vonulni. Ezer lovas, selyem és bíbor öltözékben, fegyverekkel, miknek markolatja drágakövektől ragyog, s miknek vasán csaták dicsősége, vonul félkörben az Orontes partján alá. Mögöttük ötven elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szőnyeggel beterítve, mikben bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat öltöny, kezeikben aranyozott acél ívek s ezüst tollú nyilak. Csupán egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arcra, termetre az, de lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifjú Herode, Odenath fia első feleségétől, kinek apja lelkéből egy lehellet sem jutott; reszkető, érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon veszélyekről, miken atyja és mostohája karddal szokta magát keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra kicsalatni, ha Zenóbia megigéré, hogy mellette fog maradni.
Zenóbia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi nyomorékot; azon időben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ő oltalmazta, kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.
Kettő azok közül, Timoll és Herend már csatában esett el, a harmadik, Vaballath, most is legelől lovagol apja mellett, a szegény Herodéval csak mostohája törődik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjúnak örömeiről gondoskodni, ő hoz neki tigrisvadászatról zengő madarakat, tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengző csatákból bogláros csengőket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy az halállal játszott, ki ezeket hozta.
Zenóbia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezősködve: anyám, mi is bemegyünk e sötét erdőbe? vadállatokkal nem fogunk-e találkozni ottan? ugye nem hagysz magamra? légy mellettem, maradjunk itt a pálmák alatt, hallgassuk, a madarak hogy énekelnek? Nézzük a vízben a szökellő halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én szédülök.
Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak, ki Herode beszédjére hangosan felkacagott.
– Anyám, – szólt félénken Herode – Maeon itt lovagol mellettem és kikacag, nem merek odatekinteni, mert rám néz. Érzem, hogy sötét fekete szemei rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tőlünk, én szeretem őt, de mégis félek tőle.
– Maeon, – kiálta a nő – miért nem sietsz előbbre? – Maeon Zenóbia elé lovagolva, égető szemeit a hölgyre függeszté, s dacosan kérdé tőle:
– Mivel van nekem kevesebb jogom melletted lehetni, ki férjednek öccse vagyok, mint Herodénak?
– Te férfi vagy, ő gyermek, neked erős karokat adott a sors, neki gyönge szivet. Eredj oda, ahol veszély van.
– Nincs rám nézve nagyobb veszély, mint szemeidbe néznem. Örömestebb mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb ülnék fel a szarvorrú hátára, minthogy téged lássalak, és én mégis tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.
– Maeon! – monda a nő erényes borzalommal – arcom elpirul előtted. Még most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen!
– Haragudjál reám. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtől félek, nem kezeidtől.
– Minő démon szól belőled?
– Hát démon-e a szerelem? Csak egy neme van-e a szeretetnek? te szereted Odenathot és szereted Herodét: nem találkozik-e kettőjük között számomra egy kis parányi hely?
– Férjemet szeretem mint nő, fiát szeretem mint anya.
– No hát szeress engemet mint testvér.
– Odenath bátor, Herode érzékeny, hát neked mi érdemed van arra, hogy szerettessél?
– Tudod te azt; tudod, mert mindig el akartál magadtól távolítni. Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugye mindennünen? nem sikerült elvesztened, és nem fog sikerülni soha. Hiába küldesz a viharos tengerbe egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi karja el nem olthat engem, ezt egyiptomi mágusok jósolták énnekem. Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, amit mondtam, az a pulya ott fenn cifra tornyában füleit hegyezve szítta begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég erős, s nincs oly magasság, melyről én leesve összezúzzam magamat.
– Bámullak. Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíj-húrral hátadra nem vernek, mint olyan vadásznak, aki semmit sem lőtt.
– Értelek Zenóbia; szeretnél oly dühössé tenni szégyenemben, hogy azt a hírt vedd, miként engem valami fenevad összetépett. Odamegyek, de nem veszek el ottan. Elhozom neked a hiéna megfojtott kölykeit, a viziló agyarát, a mérgeskígyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam: ugye nem vesztem el?
E szavakkal dacosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével ráütve az elefánt ormányára, kacagva kiálta vissza futtában az egész beszéd alatt sápadtan hallgató ifjúra:
– Öcsém Herode! próbáld meg, belém tudnál-e lőni azzal a nyillal ott kezedben? – S azzal az erdőben eltűnt.
Herode borzadva rejté el arcát palástjába.
– Anyám, ez a Maeon ugye nem jól beszél?
– Ne hallgass szavaira gyermekem, – felelt nyugodtan a nő – apád előtt is hallgasd el, amit hallottál. Bolond beszédekre nem indul meg az ép.
– Hallgatni fogok, anyám – rebegé a gyámoltalan, s reszketve nyujtá tegzét a mögötte ülő rabszolgának, kérve, hogy eressze le felajzott idegét, nehogy kárt találjon tenni vele.
