CHAMFORT, NICOLAS–SEBASTIAN ROCH DE (1741–1794) francia moralista író
CHAMFORT, NICOLAS–SEBASTIAN ROCH DE (1741–1794) francia moralista író
A boldogsággal úgy vagyunk, mint az órával: a legkevésbé bonyolult romlik el legkevésbé.
Gábor György: Gondolatok könyve. Az aforizma francia mesterei. Magvető, Bp., 1962., 277. Gábor György;
A boldogság … nem könnyű dolog. Önmagunkban meglelni nagyon nehéz; másokban meglelni lehetetlen.
Uo.;
Amikor azt állítják, hogy végeredményben a legkevésbé érzékeny emberek a legboldogabbak, eszembe jut az olasz közmondás: jobb ülni, mint állni; jobb feküdni, mint ülni; de a legeslegjobb halottnak lenni.
Valljuk meg: vannak a léleknek olyan oldalai, amelyeket egészen meg kell bénítanunk, ha boldogan akarunk élni a nagyvilágban.
A rágalom olyan, mint az okvetetlenkedő darázs: egyetlen mozdulattal sem szabad védekeznünk ellene, hacsak nem vagyunk biztosak benne, hogy agyonütjük; különben újra nekünk támad, mégpedig ádázabbul, mint valaha.
Jobban szeretem, ha hallgatásomat, mintsem ha szavaimat rágalmazzák.
Uo. 278.;
Ha nem akarsz szemfényvesztő lenni, kerüld a dobogót; mert ha rálépsz, kénytelen-kelletlen azzá leszel, máskülönben kővel dobál meg a gyülekezet.
Aki egy minisztertől valamiféle kegyet kér, annak azt tanácsolom, hogy inkább szomorú, semmint mosolygó arcot öltsön, amikor megszólítják. Az emberek nem örülnek, ha valaki náluknál boldogabb.
Ha mégoly bántók és mégoly elviselhetetlenek is azoknak a hibái, akikkel együtt élünk, egy részük óhatatlanul ránk ragad: az hogy áldozatai vagyunk ezeknek a hibáknak, amelyek elütnek jellemünktől, még az sem biztosíték ellenük.
Uo. 279.;
A meggyőződés az elme lelkiismerete.
Kevés bölcsesség a tudomány megvetésére, sok bölcsesség a tudomány megbecsülésére visz.
Uo. 280.;
Az elme a szívnek gyakran csak az, ami egy kastély könyvtára a kastély urának.
Az őrültségek háromnegyed része csak ostobaság.
A szerencse sokszor olyan, mint a gazdag és költekező asszony, aki romlásba dönti azt a családot, amelybe nagy hozományt hozott.
A boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, amely nem látszik, amelyről nem beszélünk, s amelyet nem is lehet elmondani.
Uo. 281.;
Századunk egyszerűsítette a becsület fogalmát: mindenkit, aki nem börtönviselt, talpig becsületes embernek tekint.
A természet azt akarja, hogy a bölcsek éppúgy ábrándokba ringassák magukat, mint a bolondok, nehogy bölcsességük boldogtalanná tegye őket.
Életünk napjai közül egyik sem annyira kárba veszett, mint az, amelyen nem nevettünk.
Uo. 282.;
A rossz emberek olykor jót is cselekednek. Azt hihetnénk, kíváncsiak arra, vajon valóban akkora örömet okoz ez, mint ahogy a tisztességes emberek állítják.
A szegénység kisebbíti a bűnt.
Uo. 283.;
Élvezni és élvezetet nyújtani anélkül, hogy akár tenmagadnak, akár bárki másnak bajt okoznál: azt hiszem, ez az egész erkölcstan.
A természet csapásai láttán megvetjük a halált; a társadalom csapásai láttán megvetjük az életet.
Uo. 284.;
Vannak századok, amelyekben a közvélemény minden vélemény közül a legrosszabb.
Minél jobban halad a filozófia, annál inkább megkettőzi erőfeszítéseit a butaság, hogy megszilárdítsa az előítéletek uralmát.
Aki lerombolt egy előítéletet, akár csak egyetlenegyet is, az az emberiség jótevője.
Uo. 283.;
Minél inkább elfajulnak az erkölcsök, annál kényesebbek leszünk az illemre. Ennélfogva minél romlottabbak az emberek, annál jobban ünneplik az erény festett képét.
Nem tudom elképzelni a bölcsességet bizalmatlanság nélkül. A Szentírás azt mondja, hogy a bölcsesség kezdete az istenfélelem; ami engem illet, én azt hiszem, hogy az emberfélelem.
Uo. 286.;
Vannak szép köntösbe bújtatott ostobaságok, mint ahogy vannak igen jól öltözött ostobák.
Bizonyosabb, hogy a bűn boldogtalanná tesz, mint az, hogy az erény boldogít.
Az élet betegség, amelyet az álom minden tizenhatodik órában enyhít. De ez csak tüneti kezelés; az orvosság: a halál.
A testületek – (bíróságok, akadémiák és gyülekezetek) akármennyire elaljasodhatnak, tömegükkel mégis fenntartják magukat, és semmit sem tehetünk ellenük. A gyalázat és a nevetség lepattan róluk, mint a puskagolyó a vaddisznóról vagy a krokodilusról.
Akik szeretni vélnek valamely fejedelmet abban a pillanatban, amikor jól bánik velük, azokra a gyermekekre emlékeztetnek engem, akik egy szép körmenet láttán papok vagy egy díszszemle láttán katonák akarnak lenni.
Uo. 287.;
A társadalom két nagy osztályból tevődik össze: azokból, akiknek több az ebédjük, mint az étvágyuk, és azokból, akiknek több az étvágyuk, mint az ebédjük.
Akarod látni, mennyire megrontja az embereket minden társadalmi állás? Vedd csak szemügyre őket, hogy milyenek akkor, amikor már sokáig érezték hatását, vagyis öregkorukban. Nézd meg, milyen az öreg udvaronc, az öreg pap, az öreg bíró, az öreg ügyész, az öreg sebész és a többi.
A testületek és a gyűlések nemigen csinálhatnak mást, mint ostobaságokat; s ennek egyik oka az, hogy nyilvános tanácskozásokon a legjobbat, ami a szóban forgó ügyről vagy személyről akár mellette, akár ellene elmondható volna, jóformán sohasem lehet fennhangon megmondani nagy veszélyek és rettenetes kellemetlenségek kockázata nélkül.
Uo. 288.;
Azokat az embereket, akiket csak félig ismerünk, nem ismerjük; azokat a dolgokat, amelyeket háromnegyedrészt tudunk, egyáltalán nem tudjuk. Ez a két észrevétel elegendő arra, hogy kellőképpen értékeljük jóformán mindazokat a beszélgetéseket, amelyek a nagyúri társaságban folynak.
A gyenge emberek a gonoszok seregének előőrsei. Több kárt okoznak, mint maga a derékhad: garázdálkodnak és pusztítanak.
Uo. 289.;
A társadalmi intézmények túlnyomó részének, úgy látszik, az a célja, hogy az eszmék és érzelmek olyan alacsony fokára szorítsa az embert, amely alkalmassá teszi arra, hogy uralkodjon, vagy uralkodjanak rajta.
…a természet csapásaira a társadalomban, a társadalom csapásaira pedig a természetben kell vigaszt keresnünk.
Uo. 290.;
Megkérdeztem N. úrtól, miért nem jár többé társaságba. „Azért válaszolta –, mert a nőket nem szeretem már, a férfiakat pedig ismerem.”
Uo. 291.;
Az utókor … csak egy újabb közönség, amely a régi helyébe lép; márpedig láthatjuk, hogy a mostani közönség mit ér.
A társadalom nem fejlődése a természetnek, miként rendszerint hiszik, hanem szétbomlása és teljes átalakulása. Új épület, amely a régi romjaiból épült.
Uo. 292.;
A túlságosan kiváló tulajdonságok sokszor alkalmatlanná teszik az embert a társadalmi érintkezésre. Nem aranyrudakkal megyünk a vásárra, hanem ezüsttel vagy aprópénzzel.
Nagy csapás az, ha jellemünkkel eljátsszuk azokat a jogokat, amelyeket képességeink adnak nekünk a társadalomban.
Olykor egyetlen embernek is igaza tehet minden néppel és minden korszakkal szemben.
Franciaország olyan ország, ahol gyakran hasznos dolog megmutatni hibáinkat, és mindig veszedelmes erényeinket megmutatni.
Uo. 294.;
Az egyén kötelességei mindig az összesség jogaiból származnak.
A kisemberek huncutságai és a nagyurak gazságai láttán hajlamossá válunk arra, hogy a társadalmat rablókkal teli erdőnek tekintsük, mégpedig olyan rablókkal, akik közül a többiek letartóztatására rendelt zsandárok a legveszedelmesebbek.
A hatalmasok és gazdagok boldogsága csaknem mindig önmaguktól függ. A tömegé ellenben azoktól függ, akik uralkodnak rajta; az embereknek ebben az osztályában főképpen az a boldogság, ha nem szenvednek.
Uo. 295.;
A népek vigasztalására valóban nem marad más, mint felvilágosítani őket arról, hogy őseik éppoly boldogtalanok voltak, vagy még náluknál is boldogtalanabbak.
Ha felebarátodat úgy kell szeretned, mint tenmagadat, akkor legalább annyira jogos, hogy tenmagadat is úgy szeresd, mint felebarátodat.
Én minden vagyok, a többi semmi: íme, ez a zsarnokság, az arisztokrácia és hívei. Én te vagyok, te én vagy: íme, ez a népi rendszer és hívei. Ezek után tessék: válasszatok!
Az emberek számára szerencsétlenség, a zsarnokok számára pedig talán szerencse, hogy a szegényeknek és nyomorultaknak nincs meg az az ösztönük vagy büszkeségük, mint az elefántnak, amely a rabságban nem szaporodik.
Uo. 296.;
Három hatalom kormányozza az embereket: a vas, az arany és a közvélemény; s amikor a zsarnokság önnönmaga megsemmisíti a harmadikat, hamarosan az első kettőt is elveszíti.
Egy elmés ember egyszer azt mondotta nekem, hogy Franciaország gúnydalokkal enyhített abszolút monarchia.
…a zsarnokságnak alávetett népek története csupán anekdoták gyűjteménye.
Miért van az, hogy Franciaországban a miniszter száz baklövése után is állásban marad, és miért csapják el az első bölcs cselekedete miatt?
Uo. 297.;
Mindazok, akik kiemelkednek a népből, ellene fegyverkeznek, hogy elnyomják: a zsoldos katona, a kalmár, akiből királyi titkár lett, a falujából kikerült pap, aki az önkényes hatalomnak való meghódolást prédikálja, a polgárszülőktől származó történetíró és a többi.
A szegények Európa négerei.
Vitathatatlan tény, hogy Franciaországban hétmillió olyan ember van, aki alamizsnát kér, és tizenkét millió, akinek nincs módja rá, hogy adjon nekik.
Uo. 298.;
Amikor Isten a világot teremtette, a rendeződő káosz bizonyára zűrzavarosabbnak mutatkozott, mint amikor békés zűrzavarban nyugodott. Így van az, hogy minálunk az újjáalakuló társadalom nehézségei szükségképpen a zűrzavar tetőfokának látszanak.
(Utalás a francia forradalomra) – Uo. 299.;
Ha tetszeni akarunk a nagyúri társaságban, bele kell törődnünk abba, hogy sok mindenre, amit tudunk, oktatni hagyjuk magunkat olyanoktól, akik nem tudják.
A hírnévnek csak az a haszna, hogy olyanok ismernek bennünket, akiket mi nem ismerünk.
Elképzelhetetlen, mennyi elmésség kell ahhoz, hogy sohase váljunk nevetségessé.
Uo. 300.;
A leggazdagabb a takarékos, a legszegényebb a zsugori.
A világfiak, mihelyt összeverődnek, azt hiszik, hogy társaságban vannak.
…a nagyúri világ olyan bordély, amelyet nyíltan elismernek.
A francia nemességnek a maga rangjára az a legtisztelendőbb jogcíme, hogy annak a harmincezer sisakos, páncélos, karvértes és combvértes férfinak valamelyikétől származik, akik vasba burkolt hatalmas lovak hátán eltiportak nyolc- vagy kilencmillió fegyvertelen embert, a mostani nemzet őseit.
Uo. 301.;
A nemesség – mondják a nemesek – közvetítő a király és a nép között… Hogyne: ahogy a vadászkutya közvetítő a vadász és a nyulak között.
Az akadémia nem tette naggyá azokat, akik sorait ékesítik, hanem mint nagyokat fogadta be őket, némelyiküket pedig el is törpítette.
Hinnéd-e, hogy vannak, akik azért hívei a zsarnokságnak, mert elő kell mozdítani a művészeteket? … Olyan emberek ezek, akik megbocsátják mindazt a rosszat, amit a papok cselekedtek, arra hivatkozva, hogy a papok nélkül nem volna Tartuffe-ünk.
Uo. 302.;
Az udvaroncok és mindazok, akik azokból a szörnyűséges visszaélésekből éltek, amelyek megnyomorították Franciaországot, unos-untalan azt hangoztatják, hogy lehetett volna reformálni rombolás nélkül is, nem úgy, ahogy csinálták. Azt akarnák, hogy Augiász istállóját tollseprővel tisztítsák ki.
Jó ízlésű író fásult közönség közepette olyan, mint egy fiatal asszony vén kéjencek körében.
A szépművészetekben és sok más mindenben is csak azt tudjuk jól, amit nem tanultunk.
Uo. 303.;
A közgazdászok olyan sebészek, akiknek kitűnő bonckésük van, de csorba a műtőkésük, s ezért remekül dolgoznak hullákon, de sanyargatják az eleven húst.
Megfigyeltem, hogy azokat az egészen rendkívüli embereket, akik olyan forradalmakat idéztek elő, amelyek csakis lángeszük eredményének látszanak, valójában a lehető legkedvezőbb körülmények és koruk szelleme támogatta.
A nagy emberek a szenvedélyek idejének elmúltával alkotják remekműveiket, mint ahogy a föld is a vulkánok kitörése után a legtermékenyebb.
Az ember még nem elmés ember attól, hogy sok az ötlete, mint ahogy a tábornok sem jó tábornok attól, hogy sok a katonája.
Uo. 305.;
Az újság gonoszkodás nélkül olyan, mint az árboca törött hajó, amelynek még a kalózok sem tisztelegnek.
Egy híres író azt mondotta, hogy minden színmű az emberi szíven végzett kísérlet.
A maximák és axiómák, akárcsak a kompendiumok, elmés emberek művei, akik – úgy látszik – középszerű és tunya elmék számára dolgoztak. A tunya beéri a maximával, mert az felmenti az alól, hogy maga figyelje meg mindazt, ami az írót arra az eredményre juttatta, amelyet olvasójával közöl.
Uo. 306.;
A vers- vagy aforizmagyűjtemények összeállítói többnyire olyanok, mint azok az emberek, akik cseresznyét vagy osztrigát esznek: először kiválogatják a javát, de végül is mindet elfogyasztják.
Sok mű sikerének az a titka, hogy a szerző eszméinek középszerűsége arányban van a közönség eszméinek a középszerűségével.
A tragikus színműirodalomnak az a nagy erkölcsi hátránya, hogy túlságos jelentőséget tulajdonít az életnek és a halálnak.
Uo. 308.;
Valamikor az emberek talán eljutnak oda, hogy más fogalmat alkotnak maguknak a dicsőségről, mint eddig; ha ez elkövetkezik, de sok hős fejéről hull majd le a babér!
Uo. 311.;
Az a filozófus, aki ki akarja oltani szenvedélyeit, olyan vegyészhez hasonlatos, aki ki akarja oltani tüzét.
Uo. 312.;
Érzelmek dolgában ami értékelhető, az értéktelen.
Az érzelmek gondolatokat szülnek: ezt elég könnyen elismerik. Hogy a gondolatok viszont érzelmeket szülnek, azt nehezebben ismerik el; holott ez sem kevésbé igaz.
Azokat, akik szeretik a természetet, manapság azzal vádolják, hogy regényesek.
A pénznek, ha el akar jutni hozzám, el kell fogadnia azokat a feltételeket, amelyeket jellemem szab neki.
Uo. 313.;
A takarékosságot eszköznek tekintsd arra, hogy mindig független légy az emberektől, ami tisztességed megóvásának nélkülözhetetlenebb feltétele, mintsem hinnéd.
A leghíresebb embernek is attól függ a tekintélye, milyen gondosan ügyel rá, hogy ne fecsérelje el magát túlságos szerepelgetéssel.
Uo. 314.;
Az emberek csaknem mind rabszolgák, annál az oknál fogva, amellyel a spártaiak a perzsák szolgaságát magyarázták: mert nem tudják kimondani azt a szót, hogy nem. Kimondani tudni ezt a szót, és egyedül élni tudni: ez az egyetlen módja annak, hogy megóvjuk szabadságunkat és jellemünket.
Uo. 315.;
A közvélemény olyan ítélőszék, amelyet tisztességes ember sohase ismerjen el, és sohase utasítson el egészen.
Aki megveti a pénzt, az trónjától foszt meg egy királyt…
Kevés hiba van, amely annyira gátolhatja, hogy sok barátunk legyen, mint amennyire túlságosan kiváló tulajdonságok gátolhatják.
Uo. 318.;
A szerelem jobban tetszik a házasságnál, ugyanannál az oknál fogva, amiért a regény mulatságosabb a történelemnél.
A szerelemben elegendő, ha szeretetreméltó és kellemes tulajdonságaink tetszenek; de a házasságban, hogy boldogok legyünk, hibáinkban kell szeretnünk egymást, vagy legalábbis megfelelnünk egymásnak.
X. úr a nőkkel és hibáikkal kapcsolatban egyszer tréfásan azt mondotta nekem: „Választanunk kell a között, hogy szeressük-e a nőket, vagy pedig ismerjük őket: nincs középút.”
Uo. 319.;
X. úrnak házasságot ajánlottak. Azt válaszolta: „Két dolog van, amit mindig eszeveszetten szerettem: a nők és a nőtlenség. Az előbbi szenvedély kiveszett belőlem; az utóbbit meg akarom őrizni.”
B. úr azt állította, hogy mást mondunk egy nőnek három órakor, mint hatkor; mást hatkor, mint kilenckor vagy éjfélkor, és így tovább. S hozzáfűzte még azt is, hogy X.-nével való beszélgetésének a hangja megváltozott, amióta az szobája bútorzatának kék huzatát karmazsinvörössel cserélte fel.
Uo. 323.;
A szerelem, ahogy a társaságban dívik, csak két szeszély csereberéje, és két bőrfelület érintkezése.
Házasság dolgában csakis az tisztes, ami ésszerű, és csakis az érdekes, ami esztelen. A többi: hitvány számítás.
Akármennyi rosszat gondolhat is egy férfi a nőkről, nincs az a nő, aki ne gondolna még nálánál is rosszabbat róluk.
Uo. 322.;
Vannak olyan nőcskék, akik módját ejtik, hogy eladják magukat, de nem ejtik módját, hogy odaadják magukat.
Uo. 323.;
A szerelemben minden igaz és minden hamis; ez az egyetlen dolog, amelyről nem lehet képtelenséget mondani.
Uo. 325.;
Akit elhagytunk, azt csak megelőztük; ennyi az egész. Néhány hónappal több vagy kevesebb: ez az egyetlen különbség a hűtlen és az elhagyott között.
Egy elmés asszony egyszer olyasmit mondott nekem, ami talán a női nem titka: minden nő, amikor szeretőt választ magának, inkább ad arra, hogy a többi nő milyennek látja választottját, mintsem arra, hogy jómaga milyennek látja.
A szerelmes ember olyan ember, aki jobban akar tetszeni, mint amennyire tetszhet; s ezért van az, hogy a szerelmesek csaknem mind nevetségesek.
Uo. 326.;
A nagy erényeket azok a nagy akadályok szülik, amelyeket legyőznek.
Az emberi szív szereti másban a maga érzelmeit és gyengeségeit.
Hiába mondják: a nyomorultak látványa nem vigasz nekünk arra, hogy magunk is azok vagyunk.
A vígjátékot így lehetne meghatározni: az emberi rosszaság felhasználásának a művészete az erkölcsök megjavítására.
Uo. 327.;
X. úrnak, megvetésének kifejezésére, az volt a szavajárása: „Utolsó előtti ember.” „Miért utolsó előtti?” – kérdezték tőle. – „Mert az utolsó rangjáért nagy a tülekedés, ne csüggesszünk el senkit.”
Megkérdezték madame de Rochefort-tól, vajon szeretné-e megtudni a jövendőt. „Nem – válaszolta. – Túlságosan hasonlít a múlthoz.”
Uo. 332.;
„Arról a hangról ítélve, amely tíz év óta uralkodik az irodalomban – mondotta X. úr –, az irodalmi hírnév az én szememben afféle becsületrontás, amelynek ugyan nincs még annyi rossz következménye, mint a pellengérnek, de ami késik, nem múlik.”
Uo. 335.;
Sámsonnak levághatják a haját, de ne tanácsolják neki, hogy parókát öltsön.
Uo. 355.;
…vagy üllőnek, vagy kalapácsnak kell lennünk…
Uo. 357.;
Vajon hány tökfilkó kell ahhoz, hogy közönséget alkosson?
Uo. 358.;
Az 1…-i püspökhöz, miközben ebédnél ült, látogatóba jött egy apát. A püspök az asztalához tessékeli, de az apát elhárítja a meghívást. A főpap újabb biztatására az apát azt válaszolja neki: „Már kétszer is ebédeltem, nagyméltóságú uram; és különben is ma böjtnap van.”
Uo. 361.;
Az ember újoncként érkezik életének minden korszakába.
Uo. 365.;
A zsarnoki kormányzat meghatározása: a dolgok olyan rendje, amelyben a fent levők aljasok, a lent levők lealjasítottak.
Uo. 366.;
Nincs az az erény, amelyet a szegénység meg ne rontana.
Uo. 367.
… egy bölcs és éles elme amely olyannak látná a társadalmat, amilyen, mindenben csak keserűséget lelne. Tekintetünket tehát okvetlenül a dolgok komikus oldalára kell irányítanunk, s meg kell szoknunk, hogy az embert csak bábnak tekintsük, a társadalmat pedig dobogónak, amelyen ugrál. Attól fogva minden megváltozik; a társadalmi rétegek szelleme, mindegyikük sajátos hiúsága, különféle árnyalatai az egyénekben, a gazságok és egyebek: mind-mind szórakoztatóvá válik, s ez megóvja egészségünket.
„Nem szégyelled, hogy jobban akarsz beszélni, mint ahogy tudsz?” – mondotta Seneca egyik fiának, akinek sehogyan sem sikerült kilábalnia valamelyik beszédének a bevezetéséből. Hasonlóképpen azt lehetne mondani azoknak, akik jellemük erejét meghaladó elveket vallanak: „Nem szégyelled, hogy bölcsebb akarsz lenni, mint amennyire tudsz?”
Az ostoba, akinek egy elmés pillanata akad, meglep és megbotránkoztat, mint a konflisló, amikor hirtelen vágtatni kezd.
Vannak pillanatok, amikor úgy látszik, hogy a társaság maga is csak annyira becsüli magát, amennyit ér. Sokszor megfigyeltem, hogy tiszteli azokat, akik semmibe veszik; és gyakran megesik, hogy valósággal ajánlás az a kegyeibe, ha fensőségesen megvetik, feltéve, hogy ez a megvetés igaz, őszinte, természetes, keresetlen és kérkedés nélkül való.
Azok az új barátok, akiket idősebb korunkban szerzünk, s akikkel pótolni igyekszünk az elveszetteket, úgy viszonylanak régi barátainkhoz, mint az üvegszem, hamis fog és faláb a valódi szemhez, természetes fogsorhoz és húsból-vérből való lábhoz.
A filozófust kevesen szerethetik. Valósággal közellenség az, aki az emberek különféle önhittsége és a dolgok hazug volta láttán mindenkinek és mindenek azt mondja: „Annak tekintelek, ami vagy: s annyira becsüllek, amennyit érsz.” Ennek az eltökélt szándéknak a bejelentésével nem könnyű feladat megszerettetni magát és tiszteltetet ébreszteni.
„Aki nem érintkezett sok szajhával, az nem ismeri a nőket” – mondotta nekem fensőségesen egy férfi, nagy csodálója a feleségének, aki megcsalta.
Mindig jót mondjunk a női nemről általában; dicsérjük azokat, akik szeretetre méltók; hallgassunk a többiekről; keveset érintkezzünk velük; sohase bízzunk bennük, és sohase hagyjuk, hogy boldogságunk egy nőtől függjön, akármilyen is az illető.
X. úr, akinek szemére vetették, hogy közömbös a nők iránt, azt válaszolta: „Ugyanazt mondhatnám róluk, amit madame de C. a gyermekekről mondott: Olyan fiú él a fejemben, akit nem tudtam megszülni. Az én elmémben is egy olyan asszony él, amilyen kevés akad, s az megóv engem azoktól, akikből sok van: annak az asszonynak igen nagy hálával tartozom,”
A színház nem annak az ellensége, ami romlott, hanem azé, ami alantas és kicsinyes.
Tisztességes embernek azt nevezem, akinek egy jó cselekedet hallatára felpezsdül a vére; tisztességtelennek pedig azt, aki a jó cselekedetbe is beleköt.
X. úrnak jövedelmező állást kínáltak, de olyat, amely nem felelt meg neki. Azt válaszolta: „Tudom, hogy pénzből élünk; de azt is tudom, hogy ne pénzért éljünk.”
– Maga ásít – mondta egy asszony a férjének.
– Kedvesem – válaszolta emez –, a férj és a feleség egyek, márpedig ha egyedül vagyok, unatkozom.
– Kedvesem – válaszolta emez –, a férj és a feleség egyek, márpedig ha egyedül vagyok, unatkozom.
X. úr azt mondotta: „Semmi kedvem sincs ahhoz, hogy keresztény legyek, de nem bánnám, ha hinnék Istenben.”
X. urat, akinek nemrég megjelent könyve nagy sikert aratott, arra ösztökélték, hogy adjon ki egy másikat is, amelyet barátai igen értékesnek ítéltek. „Nem – válaszolta. – Az irigységnek időt kell hagyni arra, hogy mérgét megeméssze.”
X. gróf és Y. márki azt kérdezte tőlem, hogy elvek tekintetében milyen különbséget teszek köztük. Azt válaszoltam nekik: „Kettőjük között az a különbség, hogy a habszedő-kanalat az egyik lenyalná, a másik lenyelné.”
Poroszország királya, aki korántsem vesztegette idejét, azt mondotta, hogy talán egyetlen ember sem akad, aki a felét is elvégezte annak, amit elvégezhetett volna.
X. úr, a csiszolt modoráról ismert világfi, azt mondotta nekem: legfőképpen az alakította olyanná, amilyen, hogy alkalomadtán nem átallott negyvenéves asszonyokkal hálni és nyolcvanéves aggastyánokkal társalogni.
De X. úr, aki annak idején német hercegnők szeretője volt, azt kérdezte tőlem: „Gondolja-e, hogy de L. úrnak viszony van de S.-nével?” Azt válaszoltam neki: „Szó sincs róla; kéjencnek vallja magát, olyan embernek, aki mindenekfölött a szajhákat szereti.” – „Ne dőljön be ennek, fiatalember – mondta. –Ezzel hódítják meg a királynékat.”
De X. úr megkérte az N.-i püspököt, adja át neki nyaralóját, ahová amúgy sem megy soha. Emez azt válaszolta neki: „Hát nem tudja, hogy mindig szükségünk van egy helyre, ahová nem megyünk, hogy azt hihessük, boldogok lennénk, ha elmennénk oda?” De X. úr egy pillanatig hallgatott, majd így szólt: „Igaza van, s ennek köszönheti varázsát a Paradicsom.”
L. úr azt mondotta, hogy a házasságra is ugyanazt a rendszert kellene alkalmazni, mint a házakra, amelyeket három, hat vagy kilenc évre bérelnek, azzal az elővételi joggal, hogy ha megfelelnek, megvásárolhatják őket.
De Marville úr azt mondotta: a rendőrségen nem lehet tisztességes ember, legfeljebb a főkapitány.
Valaki azt mondotta egy igen önző emberről: „Felgyújtaná a házadat, hogy megfőzzön két tojást.”
X. úr szereti, ha azt mondják róla, hogy rossz, valahogy úgy, ahogy a jezsuiták sem bánják, ha azt mondják róluk, hogy meggyilkolják a királyokat. Ez gőg: az a fajta gőg, amely megfélemlítéssel akar uralkodni a gyengeségen.
Megkérdeztem X. úrtól, hogy ismeretlenségbe burkolózva, miért vonja ki magát az alól, hogy valami jót tehessenek érte. „Az emberek – válaszolta nekem – semmi olyat nem tehetnek értem, ami felérne azzal, hogy elfelednek.”
Gábor György fordítása
