Sárkány Dávid.
Sárkány Dávid.
Nem sokkal később, a XVIII. század közepe tájáról Sárkány Dávid, a bölcselet, történelem és görög nyelv tanára hagyott hátra egy kéziratos theologiai practicát, egy metafizikát és egy geografiát, egytől-egyig latinul. Az iskolák, s köztük a pataki, még mindig deákul beszéltek és csak szórványosan, itt-ott hangzott el egy-egy nyilatkozat a nemzeti nyelv művelésének fontosságáról, különösen az oktatás ügyét tekintve. Azonban a század méhében volt egy pár nagyfontosságú eszme, az emberek az idegen áramlat hatása alatt megszerették a műveltség előnyeit s Bessenyeyék a 70-es évek elején épp a közművelődés, a nemzeti, az egyetemes műveltség jelszavával törnek lándzsát a nemzeti nyelv érdekei mellett. Nem csoda, hogy mind többen és többen írnak magyarul. A tankönyvirodalom szintén nagyot lendül: sokat termel és részben megpendíti a magyar nyelvet. Barczafalvi Szabó Dávid, Dugonics András megmutatják, hogy nemzeti nyelven is lehet művelni a tudományokat, sőt a tudományok tudományát: a mathesist, és a „pedagogus” tábor két részre szakad. Amott vén táblabírák, rozsdás, ócska professzorok, régiségben megrögzött papok a „humanitás” nevében fegyverkeznek és kiáltoznak a nemzeti génius ellen: mi lesz a világból, ha az emberek megszűnnek deákul beszélni! – itt a realisták ifjú szellemű sorai fejlenek ki. Magyarország elmaradt, mivel – többek között – idegen nyelv jármába görnyedt. Az ismeretektől elzárták az embereket; a bölcsek kövét, mint valami múmiát, beburkolták a deák nyelv százrétű rongyaiba, hogy átlag igen kevesen juthattak hozzá. Mi több, a deák beszéd jóformán czéllá lett, legalább a legtöbb ember szemében, a helyett, hogy eszközül szolgált volna magasabb lelki javak elérésére. Magyarországnak ki kell emelkednie ebből az állapotból. A czél: az ismeret; az ismeretszerzésnek főeszköze: a nemzeti nyelv; a latin csak annyiben művelendő, a mennyiben bizonyos ismeretek megszerzésére szükséges. Ime a jelszavak.
Patakon szintén ez a két tábor küzd egymással évtizedeken át, szinte a XIX. század harminczas éveig. Hol a realisták, hol a humanisták győznek és foglalnak le több-kevesebb tárgyat, azok a magyar, ezek a deák nyelven való előadásra: nem csoda, hogy a tankönyvek nyelve változó és a szerzők legnagyobb része mind a két idiómát egyaránt használja.
