Sámbár Mátyás.
Sámbár Mátyás.
Különben nemcsak Kissel folyt a vitatkozás. A jezsuitáknak volt rá gondjuk, hogy egyik legbuzgóbb, legtehetségesebb és legerélyesebb vitatkozójuk álljon a folyton veszélyeztetett őrhelyen: Sámbár Mátyás, a kiről feljegyezték, hogy 30 év alatt 12,000 lelket vezérelt vissza a kath. egyházba. Sámbár Czeglédi István ellen írta ismert első vitatkozó könyveit, a „Vén Bial orrára való Kariká”-t és az „Orvosló Ispitály”-t (1664); aztán, úgy látszik, már mint pataki lakos, másodszor is kiadta „Három idvösséges kérdés” czímű munkáját, mely először Nagyszombatban 1661-ben látott napvilágot és nem kevesebb mint négy kiadást ért. A népszerű könyvet – kihívásul – maga küldötte meg Matkó Istvánnak és – bizonyára – a kollégium tanárainak, mire két oldalról is kemény támadásokban részesült. Matkó a „Fövenyen építetett Ház romlásá”-ban fordította vissza tételeit. Pósaházi „Sommás választétel”, vagy, mint Sándor István írja, „Sámbárnak az három kérdéseire való felelet” (1666) czímű irattal válaszolt. Viszont Sámbár is sietett Pósaházit visszaverni egy ma már teljesen ismeretlen írással (megj. 1666), de Pósaházi sem volt rest és egy 309 lapos kis munkában keményen „megrázogatta” az ellenfél feleletét. (A három kérdésre való sommás választételnek … Megerőssödése stb.)
Azután a pörbe mind a hárman beleszólnak még egyszer: Sámbár „A három idvösséges kérdésre, a Luther és Calvinista tanítók mint felelnek?” czímű vaskos könyvecskével (Kassa, 1667), melyben együtt adatik „Matkó hazugságinak megtorkollása és Pósaházi mocskainak megtapodása”; Matkó az „X ut Tök könyvnek eltépése” által, Pósaházi a „Görcsös bot amaz déczeges fekete Bonasusnak a hátára” czímű dolgozatában (Sárospatak, 1668), és a vita bezárul, a nélkül, hogy bármelyik legyőzöttnek hinné magát. Az eszméket nem igen vitték előbbre, azonban annál rútabbul mocskolták egymást és – természetesen – önmagukat és ez a pataki vitatkozás a magyar irodalom történetében a durvaságnak páratlanul álló nyilatkozása.
A nagy vitázók közül nem is maradt meg vitázó-írónak, csupán Pósaházi János és ő sem a megkezdett csapáson. Az „Igazság Istápjá”-ban, melyet a következő évben nyomtattak Patakon, Pázmány műve, „a nagy Kalauzos könyv” ellen oltalmazza vallása tételeit, de sokkal több mérséklettel, és a nagy katekizmus valóban megérdemelte azt a becsülést, melyben a közönség sokáig részesítette.
A kollégium pataki napjai azonban már meg voltak számlálva. Rákóczy Ferencz 1668-ban még a vizsgálaton is megjelent, sőt 1669-ben egyezséget kötött az iskolával, csakhogy a jövő már nem tőle függött. A Zrinyi-féle összeesküvés szomorú vége ismét az 1667-ben Munkácsra távozott Báthory Zsófia és a német kezébe adja a hatalmat. Patakot német őrség szállja meg, Lipót megkezdi a „rendcsinálást” és 1671 október 20-án az amúgy is zavarokba, féktelenségbe sülyedt deákságot a tanárokkal és papokkal együtt világgá űzik. A tipográfiát, a könyvtár nagy részét szekereken vitték magukkal. Pósaházi János és Buzinkai Mihály vezette őket Debreczenbe, Gyulafehérvárra, és folytatják a munkát ott, a hol abbahagyták. Pósaházi még 1673-ban kiadja Sibelius Gáspár imádságainak fordítását; sőt beleszól az akkori idők nagy egyházpolitikai vetekedésébe. Bethlen Miklós említi Önéletírása VI. részében, hogy Heidelbergába Joachimus Camerarius és több, az elector körül levő uraknak és praeceptorinak, a professzoroknak levelet írt a vallásüldözések tárgyában, „adjungálván az akkor Bársony Püspöktől Magyar Országban ki botsáttatott Veritas toti mundo declarata nevű könyvetskét cum Reform. Joannis Posaházi sub Titulo, Falsitas toti mundo detecta”, 260mely mű 1672-ben Kolozsvárt látott napvilágot és Bársony György „Veritas”-ának hirhedt hármas okoskodását czáfolta, hogy a király egyáltalában nincs kötelezve a protestáns felekezetek tűrésére. Azonban erről a tettéről jóformán megfeledkezett az irodalom (Bod egy más, hasonló czímű röpirattal téveszti össze munkáját, Szabó Károly másnak, Bethlennek tulajdonítja), ellenben annál több szó esik a coccejánusok ellen vívott harczáról. Valóban, Pósaházi rideg, orthodox kálvinista volt, Voëtius tanítványa és sk skolasztikus theologus; gyűlölte az újítást és üldözte a más nézetűeket. Pedig a haladás szelleme mindenfelé érezhetően csap feléje. Erdélyben Dézsi Márton, Csernátoni Pál enyedi, Pataki István kolozsvári tanárok, Hunyadi Pál enyedi lelkész sült kartéziánusok és coccejánusok és ilyen értelemben tanítanak. Az orthodoxia máglyára kivánta őket és a radnóti zsinat keményen elbánik velük, ha nagyúri pártfogóik ki nem ragadják valamennyit a haragos papok markából, kiknek élén Tofeus püspök – egykor szintén pataki tanár – és Pósaházi szórják anathémáikat. Mi több, Pósaházi Dézsinek coccejánus és kartéziánus állításait 76 tételből álló „Syllabus”-ba foglalja és kárhoztatja. (Kolozsvár, 1685.) Ezzel a dicstelen vállalattal lépett le a vallási vitatkozás sivár mezejéről, a melyen annyit forgolódott, s a melynek ő utána Patakon nem is akad egynél több szántója-vetője. Szathmári Paksi Mihály, ki mint rektor (1734–1744) az iskola körül sok érdemet szerzett, az „Uri Vatsora felett meg-gyújtott szövetnek” (Utrecht, 1740) czímű elegáns kis munka szerzője támad rá még egyszer Bernád Pál francziskánusnak a miséről írt könyvére s a czenzura és a filozófia szelleme véget vet a vallásos vetekedések áldatlan lármájának, mely az igazságot ritkán, és csaknem mindig az egyéni „virtus”-t juttatta érvényre. Mint mindenütt, Patakon is érezhető az új szellem, a mely a csöndes munkában találja a jövő biztosítékát és a másénak rombolása vagy csak gáncsolása helyett a sajátjának szorgos építésében.
