A nyelvújítók Sárospatakon.
A nyelvújítók Sárospatakon.
Ismeretes, mily hatást gyakorolt Patakon a nyelvújítás, de inkább csak egyoldalúlag. Az irodalomtörténet megszokta, hogy ezt a kis várost a maradiság egyik fészkének tekintse, a hol Beregszászi, Láczai Szabó, Kövy Sándor, Rozgonyi József hurrogják le az újítók táborát és bodrogkeresztúri születésű Barczafalvi Szabó Dávidot, volt pataki deákot, midőn a Magyar Hirmondó szerkesztése (1784–86) és hosszabb belgiumi s németországi tanulmányozás után 1792-ben a fizikából és mennyiségtanból magyarul kezdette leczkéit, jónak látták figyelmeztetni, hogy „a tanár ne neologizáljon”. Azonban Barczafalvi mégis csak Patakon maradt haláláig (1828), magyarul tanított és sürgette a tudományoknak magyar nyelvű művelését. Viszont a Mondolat párthíveinek tapsait bőven ellensúlyozza Vályi Nagy Ferencz, a lángeszű, mély tudású bölcselő, Sípos Pál, Kézy Mózes, Majoros András tanárok s a mi fő: az ifjúság lelkesedése. A „humanista” vén papok, táblabírák és idősebb professzorok ismételt merényleteit a magyar nyelven való tanítás ellen legyőzték Vay József és modern szellemű társai, de legjobban az idők szelleme; a nyelvújítás ellen is hiábavaló volt a gúny, rágalom és nagyképűsködés. Az ifjúság szívesen olvassa az újítók költészetét, kísérletei telvék a neologia helyes és helytelen alkotásaival s vezérévé Kazinczy lelkes hívét, Majoros András tanárt (1719–1854) választja, ki Patakon először ír valamire való magyar grammatikát, hirdetve, hogy nyelvünket gazdagítanunk kell „idegen nyelvek virágaival” és (1829) önként s először vállalkozik a magyar irodalomtörténet előadására. Majorosnak, ki a tanári pályája elején Szombathy emlékét lelkes beszédben ünnepelte, magyar irodalomtörténet készítését tervezte, azonban a terv csak terv maradt. A magyar irodalomtörténetnek Patakon csupán az ötvenes években akad nyomósabb művelője Erdélyi Jánosban, kit 1851-ben az akadémiára filozófiai tanárrá választottak és utóbb, 1863-ban, a magyar irodalomtörténet tanításával bíztak meg. Sőt tulajdonképp Erdélyi sem írt magyar irodalomtörténetet, inkább bölcselő volt és kritikus; de művel telvék irodalomtörténeti elmezésekkel és a különböző áramlatok vizsgálatával. Midőn Patakra jött, már túl volt ifjúságán és befejezte költői 264pályáját, sőt első népköltési gyüjteményei és fejtegetései is napvilágot láttak. Azonban még mindíg ad ki gyüjtéseket, ismételten megragadja az alkalmat hogy a népszellem fontosságát és tulajdonságait fejtegesse és kutassa nyomait és hajtását az irodalomban. Mi több, akárhány kritikája egy-egy pompás, kész fejezet az irodalomtörténet számára; kisebb prózái (Pest, 1863) pedig, a Pályák és Pálmák s a későb ezzel egy kötetben kiadott ez időbeli dolgozatok, „Tanulmányok” közös czíme alá foglalt kritikák, valóságos kincsesbányái az irodalomtörténeti tudásnak. Még a magyar bölcsészetről írt munkáiban is igyekszik bepillantani a magyarság lelki világának fejlődésébe, sőt vizsgálati körébe vonja a világirodalmat és megkezdi egy „Egyetemes irodalomtörténet” írását, melynek befejezésében azonban meggátolja a halál. Mint helyi írónak azonban szintén korszakos volt a jelentősége, különösen a Sárospataki Füzetekkel, melyet 1857-ben alapított s azon év júliusától 1859 végéig, azután 1864-ben és 1866-ban szerkesztett és számos közleménynyel gyarapított. E vállalat valóságos középponttá lett, a mely körül az akkori magyar protestáns világ legkiválóbb szellemei csoportosulnak, és a helybeliek irodalmi munkálkodásának hatalmas fokozója. Theologia és bölcselet, pedagogia és történelem, jog és gyakorlati kérdések magvas tárgyalásai, irodalom- és művelődéstörténeti adalékok járultak e szerény külsejű füzetek kiváló értékéhez, bár a folyóirat anyagilag inkább tengett, mínt élt, s írói maguk voltak vállalatuknak meczenásai. Viszont, sajnos, Erdélyi szelleme Patakon nem igen talált követőkre. Az ifjúság inkább bámulta, semmint értette magasan járó bölcseleti előadásait; mint esztetikus és kritikus, mint közvetve vagy közvetetlen az irodalomtörténet munkása, nem nevelt utódokat. Az akadémián lelkesen tervezett bölcseleti kar nem fejlődött ki s noha a magyar irodalomtörténet tanszéke megvan, a fontos studium folyton mellékes tárgy marad és a kenyeret adó theologiának csak függeléke. Nem csoda, hogy művelése szűkkörű és alig terjed túl egy-két szakember munkásságán, melyhez – a többiek részéről – kivált az elég gyakori emlékbeszédek némely része csatlakozik. Erdélyiről hárman is írnak emlékbeszédet: először Emődy Dániel akadémiai tanár (1863–91), majd Kún Pál gimnáziumi tanár, a ki az „Egyetemes irodalomtörténet” megjelent részét befejezte és közrebocsátotta, s végre Szinyei Gerzson 1894-ben a Sárospataki Lapok hasábjain. A többiek közül ott van idősbb Mitrovics Gyula visszaemlékezés Szeremlei Gáborról (Egyh. és szert. beszédek, 1872), Szinyei Gerzsoné a két Finkey testvérről (1874), Orbán Józsefé Molnár Istvánról (1875), Buza Jánosé Soltész Jánosról (1880) és Tarnóczy Tivadarról (1895), Emődy Dánielé Hegedűs Lászlóról (1884), Kún Pálé Ivánka Sámuelről (1887), Finkey Józsefé Kún Pálról (1892) és Kún Béláról (1897), Nemes Ferenczé Emődy Dánielről (1892), Finkey Ferenczé Orbán Józsefről (1897) és Nemes Ferenczről (1899), Radácsi Györgyé Wargha Lajosról (1901) és Arvay Józsefről (1903), Novák Lajosé Peremartoni Nagy Gusztávról (1902), melyek többé-kevésbbé író emberekről szólván, irodalomtörténeti szempontból is számbavehetők.
