Zsigmond.
Zsigmond.
Benedek veszprémi püspök Luxemburgi Zsigmondot, IV. Károly római császár és cseh király fiát, 1387 márcz. 31-én megkoronázván, az Horváthy Jánost legyőzte s azután feleségével Máriával 1395-ig egyenlő hatalommal országlott. A lázadók azonban ezalatt nem szüntek meg háborogni, sőt 1390-ben Ulászló lengyel király, Mária nővérének Hedvignek férje, Halicsot, 1391-ben pedig Bajazid török szultán Bolgárországot foglalta el. Zsigmondnak tehát ezek ellen kellett hadakoznia, míg végre a halicsi és havasalföldi vajdákat engedelmességre szorította, a kalandozó törököt visszaűzte s 1392-ben a lázadó horvát vezérektől, Palisnaitól és Tvartkótól, megszabadult azoknak halálával. Zsigmond gyakran önkényes, zsarnoki tettekre ragadtatta magát, a magyar urakat mellőzte s idegeneket tüntetett ki, kivált a cseh Sternberget, a lengyel Stibort és a német Czilleyt. Nagy visszatetszést szült az a cselekedete, hogy magtalan halála esetére az országot 1393-ban a magyarok tudta és beleegyezése nélkül bátyjának, Venczelnek ígérte oda örökségképen. 1395-ben, mikor Zsigmond a törökök ellen volt elfoglalva, Mária királyné máj. 17-én, 29 éves korában Nagyváradon meghalt. Az elégedetlenek, a kik szerint Zsigmond csak mint Máriának férje nyerte el a magyar koronát, Hedviget és férjét, Ulászlót, a dunántúli megyék s Horvátország pedig Kis-Károly fiát, Lászlót, hívták meg a trónra. A lengyel király meg is jelent a határszéleken, de Kanizsay János esztergomi érsek rávette, hogy igényeiről lemondjon. Nápolyi László nem fogadta el a meghívást. Így jutott Zsigmond 1395-ben egyedül-uralomra.
Temes vármegye nemessége is az ellenzék pártján állott. Sok zendülő gyülekezett itt a pártosok zászlai alá. 1387-ben e vidéken táboroztak Dán fiai, László és Mihály s Janki László, kiket Gara Miklós, Deésy Péter, Kristóf és Mihály segítségével leküzdött. Losonczy István, temesi főispán, a három vitéz testvért érdemeik elismeréséül egy faluval ajándékozta meg.*
Fejér: Cod. Dipl. X. 5., I. r. 525. 1. – Fessler: IV. 84. 1. – Bárány:Tem. v. eml. 17. 1.
Szükség is volt erre nemcsak az úri hatalom okáért, de még inkább azért, mert a fenekestül felfordult viszonyok között maga a nemesség sem fért meg egymás mellett. Marták egymást a különösen a birtokaikon hatalmaskodtak. Zsigmond királynak 1387-ben kiadott temesvármegyei oklevelei csaknem mind ilyen hatalmaskodásokról tanuskodnak. 1389-ben látogatta meg Zsigmond első ízben Temesvárt, midőn boszniai elégületlen táborát az országba visszavezette. Itt ruházta fel Zerednai Jakabot pallosjoggal.*
Virág: XVI. század. 322. 1. – Fessler: m. f. – Bárány: m. f.
Mikor Zsigmond a királyné halálának hírére hadjáratából visszatért és Mircse oláh vajda kelepczéjéből kiszabadult, az országot forrongásban találta. Az ellenzéknek Kont István vezérlete alatt izgató 32 pártosa lefejeztetését és egyéb alkotmánysértéseit nem tudták neki megbocsátani. Zsigmond mitsem törődvén e zavarokkal, 1396-ban folytatta a félbenszakadt török háborút. Német- és Francziaországból küldött segédcsapatokkal szaporítva seregét, mintegy 90.000-nyi haddal Váradról Lippán és Lugoson át aug. 13-án Orsovára érkezett. A nagy sereg Szörénytornya és Bodon között átkelve a Dunán, Szerbországon át szept. 12-én Nikápoly alá szállott. A Dunán 70 gályából álló fölszerelt hajóraj, magyar naszádok Jean de Vienne parancsnoksága alatt kísérték a sereget. Bajazid 140.000 főnyi sereggel jött elébe. Szept. 28-án a heves ütközet Zsigmond vereségével végződött, ki kevés számú hívével kerülőúton, Konstantinápolyon s Rhóduson át hajón jutott el Dalmácziába. A török sereg ez alkalommal nyomult először Délmagyarországba, egészen Temesvárig. Fölégette Ujpécset s minden nyílt helyet kifosztott, azután nagyszámú lakost hurczolt el magával rabszolgaságba. Marczali Miklós temesi főispán és testvére Dénes Füzes-Oroszinál, szept. végén, a második beütéskor Tót-Csáknál megverték a rablócsapatot, de Losonczy István, ki akkor a havaselvi határ védelmével volt megbízva, segítség hiányában odaveszett. Vele együtt elveszett a magyarokra nézve Oláhország és az alsó Duna egész vidéke.
291A folytonos veszély, mely a hódító török hadjáratok részéről első sorban is a Délvidéket fenyegette, sürgős intézkedéseket tett szükségessé. Zsigmond e czélból 1397 szept. 5-iki kelettel Temesvárra országgyűlésre hívta össze a főrendeket, a vármegyei nemességet és – a mi egészen új országgyűléseink történetében – a városokat is. Az országgyűlés megnyitását szept. 24-ére, Szt.-Gellért napjára tűzte ki a király, de a rendek késedelmeskedése miatt nem lehetett ezt a határidőt betartani. Maga Zsigmond király is csak okt. 22-én érkezett Temesvárra s csak okt. 25-én nyitotta meg az országgyűlést, mely egy hónapig tartott. Az országos rendek várakozáson felül nagy számmal jelentek meg, mert hosszú idő óta először volt alkalmuk törvényhozási jogaik gyakorlására. Minden másegyebet megelőzőleg az Arany-Bullát erősítették meg, abban az alakban, a mint azt Nagy-Lajos 1351-ben s Mária 1384-ben megerősítették. Az Arany-Bulla egyik pontjába, mely a nemesség hadviselési kötelességét állapítja meg és így szól: „Ha az ország határain túl megyünk seregünkkel, mindnyájan, a kik ispánságot bírnak, a mi költségünkön tartoznak velünk jönni; ha pedig az ellenség serege jön az országba, az egész nemesség egyetemlegesen tartozik elmenni”, a rendek foglalták bele a következőket: „Ha a jelenlegi háborús idő alatt az ország határait ellenséges támadás fenyegeti s a határt az ott hivataloskodó zászlósúr nem tudja megvédeni, minden zászlós úr és birtokos nemes, a közös kurián lakók közül egy-egy, a többiek fejenként, személyesen tartoznak fegyvert fogni s a királylyal vagy ennek akadályoztatása esetén a nádorral a fenyegetett részekre vonulni; a jobbágyos nemesek kötelesek azonkívül minden 20 jobbágy után egy íjjal felfegyverkezett katonát kiállítani”. Egy másik pont szerint az összes egyházi javak jövedelmének fele hadi czélokra szolgál s a királynak nem, mint eddig, terményekben, hanem készpénzül fizetendő le. A temesvári országgyűlésnek e végzése az általános védelmi kötelezettség elvét állapítja meg. Határozta az országgyűlés még azt is, hogy a ki a király felhívására a hadból elmarad, ha jobbágyai vannak, ezeket küldi maga helyett, vagy fizet minden jobbágya után egy arany forintot; a jobbágy nélküli nemes, ha betegséggel nem igazolja elmaradását, három márka dénárt fizet bírságul. Kötelezte továbbá az országgyűlés a királyt, hogy az Arany-Bulla és Nagy-Lajos 1351. évi dekrétumának értelmében évenként hívja össze az országgyűlést; szabályozta a biráskodást és kimondta, hogy a király nem veheti pártfogásába a biróságoktól elmarasztalt főurakat. A király környezetében levő külföldiek tartoznak karácsonyig az országot elhagyni; a jövőben pedig nem szabad a királynak egyházi és világi méltóságokra idegeneket kinevezni. Végül elrendelte az országgyűlés, hogy az elzálogosított királyi várak és birtokok a zálogigények kielégítése nélkül adassanak vissza a koronának.*
Schönherr Gy.: Az Anjou-ház örökösei. – A temesvári országgyűlés végzéseit kiadta Knauz Nándor a „M. Tört. Tár“-ban. III. 189–242. 11.
Egy évre rá, 1399-ben Zsigmond külön rendeletére Temes és Krassó vármegyék nemessége közgyűlésre gyűlt össze Temesvárott. E gyűlésen Szentgyörgyi Miklós mester Oszlári János ellen panaszt emelt, hogy utóbbi fegyveres kézzel és minden jobbágyával a panaszló atyját, Jakabot, saját házában megtámadta, házát felgyújtotta és atyját egy szolgával megölte. Vádlott Oszlári János tagadta ugyan a bűntényt, de végre mégis 60 márka dénár fizetésében marasztalták el, nemfizetés esetén pedig arra kötelezték, hogy Temes vármegyében fekvő Keer nevű birtokát, mint örökölt birtokot, a vádlónak átengedje. Az erről szóló oklevelet a gyűlés 16. napján adták ki. A jószágba való beiktatást végrehajtották Temes vármegye részéről Jamno János, mint királyi meghatalmazott, Maczedóniai Miklós mester és az aradi káptalan részéről Jakab kanonok.*
Bárány A.: Temes várm. eml. 83–84. 11. – Böhm L.: Délm. k. tört. I., 132–133, 11.
Zsigmond uralkodásának kora Temes vármegyében párttusákkal, a nemesség hatalmaskodásaival, átvonuló seregek zajával s a török betörések okozta sok nyomorúsággal telt el. A ránk maradt okiratokból az emelkedik ki, hogy Temes vármegye rendíthetetlenül ragaszkodott a nemzeti alkotmányhoz s mindig az ellenzékkel tartott, mikor a nemzet szabadságát az önkény eltiporni akart. Az 1403. évi nagy forradalomban, melynek élén Kanizsai János esztergomi érsek állott s mely a király elfogatásával végződött, Temes vármegyében tűzték ki a lázadás zászlaját. Éppen Zsigmond viszontagságos kormánya alatt támadtak a birtokos megyei családok kebeléből az ország szolgálatában kiváló érdemeket 292szerzett jeles főurak, mint a Garaiak, Maczedoniaiak, Himfiek, Csákiak. Temes vármegye főispánjai s alispánjai közül nem egy a trón és haza megmentése körül sokszor élete feláldozásával – tanúsított hűségéért emelkedett föl országos hivatalokra, nádori, báni és hadvezéri méltóságokra, mint Losonczy István, Marczali Miklós, Csáki Miklós, a két Rozgonyi és a firenzei származású Scolari Fülöp, magyar nevén Ozorai Pipo. Ez utóbbit Zsigmond az 1412–1413-ban Velencze ellen viselt háborújában a magyar sereg fővezérévé nevezte ki, 1415-ben pedig ő kísérte el a királyt a konstanczi zsinatra. Mint hadvezér Ozorai a velenczeieket ismételten megverte s az ellenségtől elfoglalt zászlókat Budára küldötte.
A törökök 1416-ban Izsák, vrbosznai basa vezérlete alatt újabb betörést intéztek a temesi területre. A lelkes Péterfi Miklós alispán a megye kevés haderejét hirtelen összeszedte s a régi Temes vármegye éjszaki határán, a Maros közelében utólérte őket. Minthogy az ütközet eldöntetlen maradt, Péterfi párviadalra kényszerítette Izsák basát. A basa már az első összecsapásnál halálosan megsebesült s lefordult a lováról. Erre Péterfi ellenfele nyakára hágott s a megfutamodott török sereg szemeláttára agyongázolta őt. Nemsokára Péterfi 1420-ban másodszor is megverte a megyében garázdálkodó törököket. Valamennyi parasztot harczra, szólította s az ellenség ellen éjjeli rohamot intézett. A középen ő maga ment előre. A csatazaj által felriasztott török tábor eszeveszetten megfutamodott. Péterfi pedig gazdag zsákmánynyal tért vissza Temesvárra.* Erről az éjjeli támadásról azt tartja egy megyei hagyomány, hogy a magyarok kölcsönös felismerésük végett az „Isten és Szt. Mihály” jelszót használták. Megtudván ezt a törökök, ők is e jelszót akarták kiáltani, hogy fel nem ismerve, könnyebben menekülhessenek. De a meglepetés zavarában mindegyre csak a „Mihály” szót kiáltozták, a mivel elárulták magukat. A győzelem emlékére az ütközet helyén Szt. Mihály tiszteletére fogadalmi kápolna épült, a kápolna körül pedig nemsokára falu keletkezett, melyet a magyar nép Szentmihálynak, a szlávok pedig Szentmiklósnak neveztek el.* Az utóbbi helynév fennmaradt mind e mai napig.
Turóczi és Bonfini elbeszélése után Hammer Purgstall. I., 291. – Bhöm L. id. m. I., 134–135. 11.
Böhm: id. m. 135. 1.
Azonban az ilyen csekély eredmények még nem védték meg az országot a félhold támadásaitól. Zsigmond tehát a könnyelmű Czilley Borbálávál kötött második házassága és Borbálának Nagyváradon elcsukatása, önmagának pedig római császárrá koronáztatása után, a cseh husziták harczaival egyidejűleg, 1419-ben újabb hadjáratot indított II. Murad szultán ellen, kit a lengyel király útján is hasztalan szólított békére. Zsigmond Nissza és Nikápoly között okt. 4-én gyilkos harczban legyőzte a törököket s kiüzte őket egész Szerbiából s Bolgárországból. De ez a vereség nem riasztotta vissza a mozlimeket. Zsigmond a huszitákkal lévén elfoglalva, a török portyázó csapatok nem egyszer törtek rá Erdély s a Macsói Bánság felől a temesi részek lakosságára. Zsigmond úgy segített magán, hogy fellázította a szultán ellen az Azovi-tenger és az Euphrat melletti nomád törzseket. Így azután sikerült neki II. Muradot ötévi fegyverszünetre bírnia.
A fegyverszünet után 1421-ben, a törökök ismét Magyarország ellen vonultak. Útközben kiűzték Dán vajdát havaselvi tartományából s fenyegető izenetekkel rémítgették Lazarevics István szerb deszpotát. Mindkét fejedelem Zsigmondhoz fordult oltalomért. Dán és Lazárevics, utóbbi Brankovics György unokájával és számos szerb úrral együtt jelentek meg Zsigmond udvarában, hol a királylyal és a magyar főrendekkel szerződést kötöttek. Az agg Lazárevics nővérének fiáról s illetőleg unokája sorsáról olyképpen szerződött, hogy Zsigmond megteszi Brankovicsot Magyarország főnemesévé s az országtanács tagjává, biztosítja őt, hogy Szerbiát meghagyja neki s férfi utódainak magyar fennhatóság alatt, mivégből segíteni fogja a törökök ellen; másrészről Brankovics a magyar királynak hűséget esküvén, némely nemrég elvesztett fontos várakat, Nándorfejérvárt, Macsót, Galambóczot és Szokolvárát a magyar koronának visszaadja s Magyarországot minden háborúiban egész haderejével segíteni fogja. E szerződésnek személyesen is súlyt adandó, Zsigmond 1427 nov. 11.-én meglátogatta Nándorfejérváron a szerb fejedelmi családot. Átvette a szerződésben magyar kézre bocsátott várakat s Thallóczy Mátét hagyta ott várkapitányul. Galambócz 12.000 aranyért István nevű várnagyának el levén zálogosítva, még nem kerülhetett vissza. Zsigmond megtagadván a zálogösszeg 293lefizetését, István bosszúból Murad szultánhoz fordult s Galambóczot a Szerbiába betört török csapatok kezére játszotta. Nándorfejérvárról Mezősomlyóra ment Zsigmond, ahol nov. 26-án találjuk. Brankovics György pedig az átengedett várakért számos jövedelmes birtokot kapott kárpótlásul Temes, Torontál és Arad vármegyékben. A temesmegyei birtokok a következők voltak: Ujfalu (Novoszelo?), Szentandrás, Boldogasszonyfalva, Irmes és Kölpény. A deszpotának e birtokokból, hol számos szerb telepedett le, évenként 50.000 arany jövedelme volt.
Dán havaselvi vajdát a király 1427-ben Maróthy Jánossal helyeztette vissza tartományába. Már az előző évben ment Zsigmond Erdélybe, az oláhok elleni hadjárat előkészítésére. 1426 nov. 10-ke táján Nagyváradról Lippára érkezett s 1427 július közepéig időzött a Bárczaságban. Maróthy kikergette Radul vajdát Havasalföldről s a király parancsára Dánt ruházta fel ismét a vajda méltóságával.
Nándorfejérvári látogatásából visszatérve, decz. 17-én Kevevárában volt Zsigmond, gondoskodván e fontos végvárnak, melynek most egyebeken kívül a Szerbiával kötött szerződés megtartásának ellenőrizete is feladatul jutott, jókarba helyezéséről. Hogy a Duna balpartján még egy megerősített helye legyen, 1428-ban a tél folyamán Galambócz (törökül Gögerdschinlik) átellenében Lászlóvárát építtette, mely hivatva volt a török ellen a magyar sereg működésének támpontul szolgálni.
Zsigmond április 10-én már Kevevárában volt, bevárva ott seregének megérkeztét. Ápr. 29-én Galambóczczal szemben a Duna magyar partján táborozott, előkészítve Galambócz ostromát, mely május első napjaiban vette kezdetét. A tél óta Szerbiában táborozó magyar haderő száraz földön körülsánczolta a várat, az innenső parton levő csapatok s a dunai királynaszádosok a víz felől támogatták az ostromlók működését. A törökök a vár falairól s a Dunán hajóikról védték magukat. Hősi elszántsággal vett részt az ostromban Rozgonyi Istvánné, Szent-györgyi Czeczilia is, a ki egy naszádra szállva, mozsaraiból s vetőgépeiből nagy pusztitást okozott a török hadihajók között, mialatt férje a szerb partról sajátkezüleg irányította ágyúit a vár bástyái s tornyai ellen. Lászlóvárából a lengyel és lithván segédcsapatok bombázták Galambócz falait. A magyar sereg már-már abban reménykedett, hogy a török őrség csak rövid ideig tarthatja magát és éppen döntő rohamra készültek, midőn Murad szultán május végén óriási sereggel megérkezett a vár felszabadítására. Zsigmond tanácsosabbnak látta fegyverszünetre lépni a szultánnal, ki a magyaroknak szabad elvonulást engedett. Mialatt azonban a naszádosok a szerb partról az innensőre szállították az elvonuló magyar sereget, a szószegő törökök a visszamaradtakat megrohanták és kegyetlenül öldökölték. Az árulás magát a királyt is még a szerb oldalon érte. Rozgonyi István csak nagy életveszedelemmel ragadta ki urát a tömeg közül; csolnakra tette s átevezett vele a tulsó partra, mialatt a nagy zavarban maga is a Dunába esett s csak evezősei ügyességének köszönhette menekülését. A magyar sereg e kudarcz után elég érzékeny veszteséggel távozott Galambócz alól.
Zsigmond Kevevárába húzódott seregével s kevés megszakítással máj. végétől aug. végéig leste onnan a szultán hadi mozdulatait, ki most már ellentállás nélkül pusztította Szerbiát. Brankovics György a magyar fennhatóság megtagadásával adófizető vazallusa lett a szultánnak s pénzzel vásárolta meg a törököknek Boszniába távozása után országa nyugalmát.* Megengedte neki a szultán, hogy a magyaroktól való védekezésül a Duna partján, Kevével szemközt, Szendrő községben várat építtethessen magának s ugyanott székhelyét is tarthassa.
Schönherr Gy.: Az Anjou-ház örökösei.
Kevéből szeptember, október és november hónapokban Illyédet, Váradját, Karánsebest és Miháldot látogatta meg Zsigmond király, intézkedéseket téve mindenütt a török betörések visszaszorítására. Deczember 8-ikát Temesvárott tölté. Innét Vollhiniába utazott. Még egyszer s utóljára 1436 áprilisában jött le Zsigmond Temes vármegyébe, hol e hónap 10. napján Temesvárott oklevelet írt alá* s a hitszegő Vlád (Drakul) erdélyi vajda megfenyítése iránt rendelkezett, ki a Szörényi-Bánságban a Zsigmondtól kedvelt német lovagrendet csaknem egészen kiirtotta.
Fejér: Cod. Dipl. X. 7., 776. 1.
Zsigmond utolsó éveit a husziták béketárgyalásai, az erdélyi forradalom lecsillapítása és Borbála királyné cselszövései vették igénybe. A királyné testvérével, Czilley Fridrikkel s annak fiával Ulrikkal titkon azon mesterkedett, hogy a már beteges Zsigmond halála után a 14 éves Ulászló lengyel királylyal lépjen házasságra. 294De mind a cseh, mind a magyar rendek megígérték Zsigmondnak, hogy Borbála fondorlatai ellenében Zsigmond vejét, Albert osztrák herczeget választják utódjává. Ezután életének 70-ik, magyar királyságának 51-ik évében 1337 végén Znaimban meghalt. Holttestét Váradon Szt. László sírjának lábánál, első hitvese Mária királyné sírboltja mellett temették el.
