Megjegyzések. Elmélkedések.
A földerítés nélkül operáló hadsereg helyzete olyan, mint a sötét éjjel ismeretlen helyre tévedt ember sorsa; egyik sem tudja, mikor, honnan, mely irányból és minő veszedelem zúdul a nyakába s így azt sem tudja, hova forduljon, mihez fogjon. Ezt a kellemetlen érzést kiküszöbölendő, szervezte meg I. Napoleon a minden hadjárata elejétől végéig állandóan és pompásan működő, főleg a lovasság célszerű felhasználásán alapuló földerítő szolgálatot és tevékenységet, mely mindenkor bő és megbízható anyagot szolgáltatott az akkori francia hadsereg minden rangú parancsnokának ahhoz, hogy helyes elhatározásra jutva, annak végrehajtására is célszerűen intézkedhessék.
Az 1859. évi háborúban egymással szemben álló hadakozó felek, mintha a világhódító nagy császárnak ezt a korszakot alkotó vívmányát egészen elfelejtették volna, ismét a régi földerítési módozatok elavult rendszeréhez, a kémek és az időről időre elrendelt erőszakos szemrevételek útján való híszerzés alkalmazásához tértek vissza és bár annak elégtelenségéről és célszerűtlenségéről hamarosan meggyőződtek, mégsem tudtak arra az egyedül helyes álláspontra helyezkedni, hogy a lovasságnak, esetleg gyalogság és tüzérség által megfelelően megerősítve és támogatva, a hadsereg arcvonala előtt és oldalt, nem pedig a gyalogsági seregtestek háta mögött a helye. Ennek aztán az lett a következménye, hogy amit néhány lovasszakasznak vagy századnak ügyes felhasználásával bízvást el lehetett volna érni, azt, vagyis az ellenség számerejéről és szándékáról való felvilágosítást, egész seregtesteknek latba vetésével nemcsak hogy el nem érték, hanem a jelen esetben még ennél is rosszabb dolog történt. Gróf Stadion altábornagy ugyanis a 20-iki szemle eredményéről szóló jelentésében ama meggyőződésének adván kifejezést miszerint Montebellonál legalább 40.000 franciával állott harcban, az még inkább megerősítette a hadseregparancsnokságot ama téves hitében, hogy a szövetségesek főtámadásukat Piacenzán át, vagyis az osztrák hadsereg bal oldala illetve háta ellen fogják végrehajtani, bár előtte való napon ugyancsak gróf Stadion altábornagy kémjelentések nyomán azt jelentette, hogy a szövetségesek Valenza–Casale területéről előtörést szándékoznak Milano irányában véghezvinni. Mint alább látni fogjuk, egyik verzió sem találta el, illetve fedte a szövetségesek igazi szándékát.
Mindenesetre különös és feltűnő, hogy Urban altábornagy, aki hadosztálya zömével már május 12-ike óta Stradella tájékán tartózkodott és annak egy részét Vogheraig tolta előre, egyáltalában nem volt képes a szemben álló ellenségről a hadseregparancsnokság által kívánt felvilágosítás birtokába jutni s ezért őt eredeti feladatának folytatása céljából a Lombardiába rendelték vissza s helyette gróf Stadiont bízták meg a szükséges adatok megszerzésével. A vett parancsból kifolyólag Urban csapatjaival már éppen átkelni készült a Po balpartjára, amikor május 19.-én azt a módosító parancsot kapta a hadseregparancsnokságtól, hogy ő is vegyen részt a Stadion-féle vállalatban, amelynek tulajdonképpen ugyanazon a területen kellett tájékozódnia, ahonnan Urban csapatjai ép az imént visszatértek. Ilyenformán aztán a szemrevételezéshez kijelölt csapatok szenzációsan tarka-barka képet mutattak, amennyiben a hadseregparancsnokság gróf Stadion ad hoc összeállított seregtestét 3 hadtestből és az Urban-féle önálló hadosztályból vagyis 4 különféle seregtestből vett csapatokból alakította meg, ami természetesen a hadászati és harcászati kötelékek igen nagyfokú szétszakítását eredményezte. Gróf Stadion altábornagy és vezérkari főnöke, Ringelsheim ezredes, a harcászati kötelékek teljes összekeverése révén még jobban tetézte a bajt. Így többek között a Schaaffgotsche dandár és az Urban-hadosztály csapatjait mindhárom támadó oszlop között osztotta fel, úgy hogy ezek a seregtestek teljesen szét lettek szakítva. Az oszlopparancsnokok a kötelékeknek erre a nagyfokú összekeveredésére az erők nagymérvű szétfogácsolásával dupláztak rá, amennyiben a menetvonalakon és az azokhoz közelfekvő helységek mindegyikében egy-egy osztagot hagytak vissza és így nem csoda, hogy bár Stadionnak jóval több ereje vol mint ellenfelének, ezért alcsoportjai következetesen mindig kevesebb erő felett rendelkeztek, mint a velük szembe került, egységesen vezetett és ugyancsak egységes terv szerint harcba került francia egységek. A kötelékeknek ez a nagymérvű összekeveredése és az erők túlságos szétforgácsolása volt az oka, hogy az osztrákok tekintélyes túlerejük dacára végeredményben mindenütt a rövidebbet húzták.
Nevezetes, hogy a harc elnémulása után a szemben álló felek egyike sem vette tervbe másnapra a küzdelem folytatását, pedig a május 20-iki harcok számottevő eredményt és előnyt egyik fél számára sem biztosítottak. Gróf Stadion nem érte el kitűzött célját, mert a 20-iki harcok révén sem tudott meg az eddiginél többet az ellenség erejéről és szándékáról, Forey és Baraguey d'Hilliers tábornokok pedig Montebelloig győzelmüket csak meglehetősen alárendelt jelentőségűnek tarthatták s így önként adódott a kivánalom, hogy másnap az I. hadtest mindhárom hadosztályának latbavetésével az osztrákok a Poba szoríttassanak. Ámde úgylátszik, hogy mindkét fél alaposan túlbecsülte egymás erejét s így mindketten jónak látták az éj sötétségének leple alatt a küzdelem színhelyéről odébb állani. Forey, hogy ezt bántatlanul megtehesse, nagy kiterjedésű tábortüzek gyújtása révén igen ügyes és eredményteljes trükkhöz folyamodott, míg gróf Stadion, látván, hogy az ellenség még kísérletet sem tesz Montebello alól visszavonuló csapatjai üldözésére, egyszerűen hátat fordított és gyors térnyerés révén igyekezett minél előbb a Po védőszárnyai mögé visszajutni. Ilyenformán a montebelloi ütközet a hadjáratnak csupán egy jelentéktelen, de annál tanulságosabb epizódjává zsugorodott össze és az annak révén utólag mindkét részről elértnek hitt, de alapjában véve nagyon is problematikus értékű eredmények távolról sem értek föl az e napon főleg osztrák részen szenvedett tetemes veszteségekkel és bőven kiontott vérrel, ami egyébként élénk tanuságot tesz amellett, hogy gróf Stadion csapatjai Montebellonál és környékén elismerésre méltó vitézséggel és szivóssággal harcoltak s hogy nem a derék csapatok, hanem a felsőbb vezetés fogyatékossága volt az oka, az enapi küzdelem teljes eredménytelenségének.
Ezzel szemben Forey tábornok magatartása és vezetési képessége határozottan elismerésre méltó és csapatjai, kivált a gyalogság, derekasan viselte magát.