Gardák, compók, pontyok
Gardák, compók, pontyok
Túlzás nélkül állítható, hogy a gardák a legkecsesebb, legszebb hazai halaink közé tartoznak. Testük oldalról erősen lapított, hátvonaluk úgyszólván egyenes, hasuk ívelt, kiöblösödő. Testüket ezüstös csillogású, könnyen leváló pikkelyek borítják. Ha a festékanyagot kivonják belőle, akkor abból gyöngyházfényű körömlakk állítható elő. Húsuk meglehetősen szálkás, de ha oldalaikat gondosan bevagdossák (50–50 metszéssel), akkor élvezhető, pompás étel készíthető belőlük (ilyen pl. a nyárson sült garda).
A compók a nyáron erősen felmelegedő, iszapos aljzatú vizeket kedvelik. A víz csekély oxigéntartalmára nem érzékenyek. Ahol a kényes süllők képtelenek életben maradni, ott a compók még „vígan” megvannak. Hátuk zöldesbarna, oldalaik aranyló sárgák. Főleg a tavak lágy iszapjában keresik táplálékukat, a különféle férgeket, rovarlárvákat, puhatestűeket, növényi maradványokat. Egyes tógazdaságokban, ivadéknevelő gazdaságokban foglalkoznak szaporításukkal, mert a nyugat-európai országokban keresett portékának számítanak. Itt nálunk nem sokra becsülik a compókat, mondván, hogy húsuk szálkás és iszapízű. Ha 2-3 hétre tiszta vízbe kerülnek, akkor „kifürdik” kellemetlen ízüket.
Az ezüstkárászok 1954 óta vannak jelen vizeinkben. Ugyanis akkor importálták őket Bulgáriából, méghozzá azért, hogy a tógazdaságokban tartott tenyésztett halak választékát bővítsék. Az eredetileg Délkelet-Ázsiában őshonos ezüstkárászok a „honosítás” nélkül is bekerültek volna vizeinkbe, mert keleti szomszédainknál már régen jelen vannak. Az ezüstkárászok – amelyek az aranyhalak ősei – sok gondot okoznak a halászoknak és horgászoknak. Többek között azáltal, hogy április végétől szeptember elejéig többször is leívnak, így utánpótlásuknak, állománygyarapdásuknak szinte nincsen akadálya. Pedig lehetne. Ugyanis ezek a halak messze elmaradnak az itt őshonos fajok értékmérő tulajdonságaitól, hiszen hitvány húsuk vizenyős, szálkás és édeskés ízű, ami idegen a magyar konyhától. Az ezüstkárászok ma már nemcsak a tógazdaságokban, hanem a Kis-Balatonban éppen úgy jelen vannak, mint a Balatonban vagy a Kiskörei-víztárolóban… Mivel táplálékkonkurensei az itt őshonos fajoknak, ezért gyérítésük az év minden szakában indokolt és kívánatos.
Compó
Legnépszerűbb, legtöbbször fogyasztott halaink a pontyok. Sajnos az egykor élt, nyurga, sodrófa- vagy nádi pontyokból ma már alig-alig akad mutatóban egy-egy példány, de a tógazdaságokban tartott, tenyésztett „tükrös”, „pikkelyes” stb. fajtákból bőven van – akár a tógazdaságokat, akár a természetes állóvizeket szemléljük. Csúcsba nyíló, szinte harmonikaszerűen kitolható szájuk körül 4 bajuszszál van, amelyek segítségével könnyen rátalálnak az iszapban élő táplálékállatokra, többek között a csővájó férgekre, szúnyoglárvákra, apró csigákra, kagylókra, növényi magvakra stb. A pontyokat immár évtizedek óta mesterségesen és tömegesen szaporítják hazánkban. Ennek a módszernek az a lényege, hogy tavasszal az ivarérett halakba agyalapimirigy-készítményt jutatnak, majd ennek hatására meggyorsul az ivartermékek „beérése”, lehetővé válik az ikra, a tej lefejése. Ezután már csak a termékenyítést és a keltetést kell végrehajtani. (A módszert „hipofizálásnak” nevezik.) A piacra rendszerint a háromnyaras, 1,5–1,6 kg testtömegű halak kerülnek. Természees vizeinkben akadnak „kapitális” pontyok is, melyek testtömege 20–25 kg.
Ezüstkárász
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
