Világjáró művészek?
Világjáró művészek?
"Onnan" nézve a magyar történelem, kultúra egzotikus színfolt, a magyar művész ritka, érdekes emberfajta. Természetesen elsősorban azoknak a színpadi műfajoknak a művelői szerepeltek sikerrel a világszínpadon, akiknek a nyelvi közvetítő gondja nem állott a karrier útjában. Énekesek: az 1830-as évek operacsillagától, Schodelnétól a Puccini felfedezte Pillangókisasszonyon, Szamosi Elzán át Marton Éváig és Hamari Júliáig terjed a névsor. Táncosok: a verbunkos spicctáncos Farkas Józseftől a Metropolitan vezető szólistájáig, Nagy Ivánig. Kétségtelen, hogy magyar drámai színészeknek is sikerült nemzetközi karriert elérni – mindenesetre tünetértékű, hogy sikerhullámuk a némafilm műfajában következett be, az I. világháború után. Társulatok a 19. században nyugat felé Bécsig, kelet felé Bukarestig jutottak el, ennél messzebb csupán daltársulatok utaztak.
Magyarországra először a német nyelvterület legjobbjai jutottak el, a hazai német színészet vendégeként. De jártak itt nemcsak énekesek, mint a francia Anne La Grange (akinek Erkel áriát komponált a Hunyadi Lászlóba), vagy éppen Enrico Caruso és Beniamino Gigli, koncertező vagy operájuk előadására érkező komponisták, mint Wagner, Puccini, Mascagni, Respighi – hanem a világszínpad olyan nagy drámai művészei is, akik nemzetközi hírükkel átlépték a nyelvterületi határokat, mint Ira Aldridge, a francia Sarah Bernhardt, az olasz Eleonora Duse és Ermete Zacconi, az albán-olasz származású német színész, Alexander Moissi; a rendezők közül elsősorban Max Reinhardt.
A magyar színházművészet kapcsolatai tetemesen beszűkültek (s ezúttal nem művészeti, hanem politikai okokból) a II. világháború után. Gyurkovics Mária, Osváth Júlia, Székely Mihály nemzedéke nemzetközi karrierjével fizetett ezért. Az 1956-os vérveszteség után a magyar színházak különböző mértékben tudtak lazítani a bezártságon az 1960-as években. Világjáró színháznak ekkor az Állami Bábszínház számított: internacionális sikerét sokban annak köszönhette, hogy klasszikus zenére és klasszikusok szövegére készített felnőtt-előadásokkal teljesen új közönséget hódított magának. A zenés színházak (az Operaház opera- és balettegyüttese, az Operettszínház), később a vidéki operaegyüttesek és balett-társulatok követték ezt a példát. A drámai színházak nemzetközi kapcsolatait az államközi kulturális egyezmények biztosították, de a kijelölt partnerek helyét csak az 1980-as években váltották fel a műhelybarátságok.
Az elmúlt évtizedekben Budapesten láthattuk – többek között – Peter Brook és Giorgio Strehler társulatát. A vendégjátékok nyomán fellángolt szakmai viták nem annyira a látott előadásokról folytak, mint a magyar színházművészet lényegi kérdéseiről – bizonyítva, hogy a sokat emlegetett világszínvonallal való állandó szembesítés feltétlenül szükséges. Az 1980-as évek megszaporodott külföldi fellépései azt bizonyították, hogy sikert kétféleképpen lehet elérni: vagy a magyar kolorittal, amely változatlanul hordozza az egyszeriség veszélyét, vagy az emberiség kulturális-színházi közkincséből vett tematikával, amelyet viszont csak a feldolgozás milyensége tehet érdekessé a Lajtától nyugatra is. Ebben az esetben nehezebb feltűnést kelteni, de az érdeklődés inkább a műhelynek, mintsem a produkciónak szól, és így tartósabb. Az előbbiek közé sorolható például a Csíksomlyói passió vagy az István, a király, az utóbbihoz a Béjart-tanítvány Markó Iván fémjelezte Győri Balett és a ma kétségtelenül legismertebb magyar drámai színház, a Katona József, amely 1992 novemberétől tag a az Európai Színházak Szövetségének, ennek az exkluzív, mindössze 12 tagos színházművészeti "klubnak".
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
