A kárpátaljai magyar irodalom
A kárpátaljai magyar irodalom
A kárpátaljai magyar irodalom a második világháború utáni fejlemény; közvetlen előzménye a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom volt, Rácz Pál (1888-1984), Tamás Mihály (1897-1967), Darkó István (1902-1976) és Sáfáry László (1910-1943) kárpátaljaiak voltak. Mikor a táj kétszázezernyi magyarsága a második világháború végén a Szovjetunióhoz került, alig volt remény a magyar irodalom további létezésére; az írók, az értelmiség legnagyobb része elhagyta a tájat. Csakugyan a legteljesebb semmi talajáról kellett indulni. Csak a nyelv volt adott és a vele élés lehetősége. Minden mást az elején és mindent egyszerre kellett kezdeni; formát, fórumot, irodalmi életet teremteni. Balla László (1927-) volt az első versfüzet szerzője (Zengj hangosabban!, 1951), s Kovács Vilmos (1927-1977) írta az első érdemes regényt (Holnap is élünk, 1965). Az első irodalmi folyóirat, a Hatodik Síp csak 1989 augusztusában indult. Munkatársai közül Vári Fábián László a történelem üzeneteire ügyel, a folklór és a szürrealizmus vonzásában, Balla D. Károly (1957-) a jelenségek racionális közelítésére törekszik, Dubka György (1952-) költőként a megmaradás énekese. A kárpátaljai irodalom mozdulásait legkövetkezetesebben Gortvay Erzsébet (1935-) tartja számon.
Balla D. Károly (előtérben) Horváth Sándorral és Balla Gyulával a kárpátaljai Salánkon 1992-ben, a Rákóczi-emlékmű avatásán
