Kritikusi tevékenysége
Kritikusi tevékenysége
Vajdát és Tolnait – tehetségüket és irányukat kívánta elismertetni. Igyekezett továbbá a hivatalos Arany-kultuszt visszaszorítani, az Arany-értékelést felülvizsgálni s Arany helyébe – a fejlődés útmutatójaként s a maga kora eszményeként – Petőfit állítani.
Petőfi költészetét három szakaszra osztotta: a népies elsőre, 1845-ig, – a világirodalmi, intellektuális-városias ("filozóf") fogantatású másodikra, 1848-ig – s a forradalmi utolsóra. Szerinte Petőfi igazi, útmutató korszaka a második, nem pedig az első, mint a hivatalos kritika hirdeti. "A népdallal elhomályosítani Petőfit – úgymond – ez volt a hivatalos kritika főtörekvése… kijátszották ellene a népet, a népköltészetet… , kitagadták Petőfi költészetéből magát Petőfit." Mert a másodikban mutatkozik meg Petőfi egyénisége igazán; márpedig köztudomású, a lírikus legfőbb ismérve: egyéniségének megnyilvánítása. Petőfi egyénisége akkor romantikus, hugói; szenvedély, szociális rokonszenv s főképp filozófiai eszmélkedés a legfőbb jegyei. Költészetének ezért folytatója s betetőzője Vajda; Vajda egyéniségét és költészetét ugyane vonások jellemzik, csakhogy míg Petőfinek még "a mai Budapest hiányzott… , hogy a líra legfinomabb hangjaiban is versenyre kelhessen a művelt nyugat legnagyobb dalnokaival", Vajdának immár megvan (Petőfi, 1889). Érthető hát, hogy "líránkat a paraszt gondolkodás süppedékéből" ő emelte ki" (Vajda János és a magyar líra, Ko 1885. május 17–24.).
Vajdában a városias, intellektuális, filozofikus magatartást becsülte. Tolnaiban pedig – aki szerinte Arany egyetlen s valódi örököse és helyes továbbfejlesztője – a realizmust. Mert Tolnai, szerinte, nemcsak Arany irányát folytatja s fejleszti tovább, hanem Eötvösét is, s még inkább Keményét. Az előbbinek kritikai attitűdjét, az utóbbinak pszichológiai művészetét, realizmusát. S nemcsak folytatja, fölül is múlja Tolnai regényíró elődeit, művészetben s realista elszánásban egyaránt. Hitte: kellett jönnie olyan kornak, melyet a valóság nem ábrándít ki, hanem megihlet. Ennek a fordulatnak szinte hibátlan képviselőjét látta Tolnaiban.
Látni való: Palágyi arányérzéke nem volt erős; sajátos, ellentmondásos ellenzéki pozíciója, indulatossága baráttal és ellenféllel szemben egyaránt, olykor képtelen túlzásokra s igazságtalanságokra ragadta. A lírikus Aranyról, sem az ötvenes évek, sem az Őszikék lírikus Aranyáról tudomást sem vett s azt állította, hogy Arany tulajdonképpen az első korszak Petőfijének folytatója és betetőzője, illetve "egyszersmind reakciót is jelent a második időszakbeli Petőfi eszményisége és modernsége ellen". Világos után 953ugyanis "Arany mindjobban behatol a népiességbe és az ó-népiességre tör". S nemcsak az Arany-kép eltorzításához járult hozzá, hanem – miközben elvitathatatlan érdemet szerzett a "városias" és "gondolati" Petőfi előtérbe állításával – a Petőfi-kép eltorzításában is jelentékeny része volt: ő volt a szerepjátszás elméletének egyik első hangoztatója, s a forradalmár Petőfi értékét, mint ellenfelei, ő is degradálta (Petőfi, 1889).
Palágyinak e tévedései nem ellenzéki állásának s indulatosságának lélektani következményei csupán, hanem elsősorban annak az ahisztorikus, sőt antihisztorikus és antievolúcionista magatartásnak, mely elméleti igényű cikkeiben kezdettől s egyre erősödő hangsúllyal volt jelen. "A mi korunk művelt babonáját – írta – evolúciónak nevezik." Az evolúcióval együtt "a fejlődéstani gondolkodás másik motívumát", "az antitéziseken keresztül" való fejlődést is elvetette; sőt, e szemlélet gyökeréig törekedett hatolni; s végül nemcsak Comte-ot és Hegelt, akik szemében az evolúciós gondolat legfőbb képviselői, hanem velük együtt még Herdert is igyekezett hitelétől megfosztani (l. 1894-es előszavát Palágyi Lajos Az ifjú szerzetes című kötetéhez). Annál meglepőbb ez utóbbi mozzanat, mert Palágyi ugyanakkor s szinte kezdettől heves nacionalista, sőt, soviniszta volt, és mint ilyen ő is kitűnően kiaknázhatta volna Herder könnyen félreérthető, félremagyarázható tanításait. Ettől azonban megóvta egy félreértés és egy dilemma, mely egész gondolkodását erősen befolyásolta, szinte meghatározta. Csapdájába esett annak a látszatnak, ellenfelei ama sugallt vagy ki is mondott tételének, hogy az evolúciós szemlélet nemcsak a kiegyezést, a kiegyezéses politikát igazolja, hanem vele együtt – az evolúciós tannal összekötött determinizmus, miliő-elmélet stb. értelmében – a hivatalos költészet jogosultságát is. Ezért írja ironikusan Gyulaiék s utódaik törekvéseiről: "mert a politikai alap, melyen ma állunk, bölcs megalkuvás által jött létre, hát ezt a szellemet a lírai költészetbe is át kell plántálni, és az emberi érzelmekkel diplomata módjára megalkudozni"; majd így összegzi e törekvések végeredményét: "ami a politikában helyes volt, azt a kislelküség… az esztétikába és költészetbe vitte át, és a közízlésben uralkodóvá is tette" (Vajda János és a magyar líra, 1885). Így keletkező ellentmondásos helyzetét, antievolúcionista magatartását súlyosbította, hogy liberális polgári kötöttségében, a fejlődésszemlélet, a történetiség konzervatív értelmezésével valóban szembenállót, a radikálist vagy éppen a szocialistát eleve nem fogadta el, jóllehet a nincstelenekről, proletárokról sokszor szólt meleg együttérzéssel. A szocialista eszméket azonban eleinte álomnak, fantazmának mondta, később, Marx-könyvében pedig már a nemzet s az emberiség veszedelmének nevezte őket, és a tisztességes vitatkozó cáfoló attitűdje helyett gyakran csupán becsmérlésükre szorítkozott.
Így kényszerült arra, hogy "harmadik megoldást" állítson konzervatív ellenfeleivel szembe. Ilyenül választotta az esztétikában az egyéniség kifejezésének s az "örök emberi" megnyilvánításnak követelményét és kultuszát. "A költészetnek minden időben az volt hivatása és az is fog maradni – állapítja meg idézett előszavában –, hogy változó életkörülmények, intézmények, koráramlatok közepett a változhatatlan emberszívnek vívódásait tárja fel előttünk", s ez csak az egyéniségben ragadható meg. Majd így fűzi tovább s összegzi gondolatait: "a fejlődéstani bölcselem [viszont] lényegében 954nem egyéb, mint az egyéniségnek s az egyéniségben rejlő örök-értéknek üzent háború." Mindkét aggodalma és figyelmeztetése jogos volt a kor pozitivizmusával, vulgár-materialista determinizmusával szemben. Palágyi azonban ahelyett, hogy az egyéniség s az általános emberi helyét kereste volna a fejlődéselvű szemlélet keretében, elszántan hátat fordított a történetiségnek. A Hugo-, a Petőfi- és a Vajda-féle magatartás történetietlensége következtében kerülhetett nála egy nevezőre, s Arany nagyszerű lírája – az ötvenes évekbeli éppúgy, mint az öregkori – így rekedt kívül méltánylásának szemhatárán.
A konzervatívok helytelen, látszatra történeti, valójában azonban történetietlen s normatív értékrendjével ő egy bevallottan is történetietlent s ezért ugyancsak helytelent, egy szintén normatívot állított szembe. S amidőn barátai és bálványai meghaltak, például Vajda, nem talált senkit, kiért az ő mércéje szerint érdemes lett volna harcolni. Kiss József volt ez időszak legjelentősebb költője, s őt kezdettől hűvösen szemlélte. A Nyugatosok megjelenése, az éles polarizálódás aztán végképp talajtalanná tette; s egyre inkább a német filozófiában, annak jobbszárnyán, az úgynevezett természetfilozófia organikus ágában, a vitalizmus irányzatában keresett felfogásának teret, szövetségeseket és híveket. Filozófiai törekvéseinek egyik legfontosabb mozzanata, célja utolsó esztendeiben a filozófiai monizmus tarthatatlanságának kimutatása, s a dualizmus, sőt, a pluralizmus bevezetése szükségének bizonyítása volt. A másik pedig: a relativizmus einsteini elméletének cáfolása. Így, kiváló tehetsége, hatalmas készültsége ellenére, eredményt, maradandó értéket e munkássága is keveset mutat fel. Mindent összevéve: bár jövőt szolgáló gondolatot nem sokat teremtett, szerepe irodalmunk történetében mégis jelentős; első pályaszakaszán irodalmunk újjászületéséért, a jövendő hordozóiért bátran harcolt. De küzdőtárs volt csak, nem pedig előd.
