Regényei és novellái
Regényei és novellái
Pályája két szakaszra oszlik. Az első 1882-ig tart (ekkor nevezték ki az esztétika helyettes tanárává az egyetemen), a második 1922-ben bekövetkezett haláláig. Az első szakaszt szépírói, kritikusi, főképp színikritikusi s irodalomtörténeti kutató munkássága jellemzi. Két regénye (Bíró Márton, 1872; Kálozdy Béla, 1875) s négy kötetnyi elbeszélése jelent meg ez idő alatt. Ez utóbbiak e pályaszakaszának fontos, jellemző termékei; útkeresését, bizonytalanságát, válságát tanúsítják. Elbeszéléseiből szomorkás, rezignált élet-hangulat, melankólia és elvágyódás árad. Tárgyait nagyrészt gyermekkora emlékeiből veszi, a falu s a kisváros életéből. Alakjai többnyire szenvedő emberek, magukra hagyott, nyomorgó árvák, kolduskenyéren tengődő félkegyelműek; a változó világtól romladozó udvarházakba, megbántott önérzetüktől torz szokásaikba szorított öreg nemesek; fönnhéjázásukba, nagyzásukba bukott, vénségükre elhülyült mesteremberek; öröklött, gyermeteg, de kegyetlen elveikkel környezetüket, családjukat kínzó papok; tudákosságuk szánandó fölényébe tompult és fáradt iskolamesterek. Láthatni: csupa, az átmeneti korszakban előtérbe került figura.
1867-tel, tudjuk, a kor átmeneti voltával járó társadalmi, gazdasági válság nem oldódott meg. Sőt, nyomasztóbbá vált azáltal, hogy a szenvedések elvesztették nemzeti mártír-glóriájukat, hogy a bajokat nem lehetett többé egyszerűen az idegen elnyomásra hárítani s megoldásukat jámboran, ennek megszűntétől várni. S ekkor, az évtized fordulóján elérte az országot a nagy európai válság, a hetvenes évek elején már-már a dualista állam léte vált kérdésessé. S emellett közvetlenül a kiegyezés után az állami adminisztráció is – bár a megcsappant vagyonú középnemesség áramlása a közigazgatási apparátusba rögtön megindult – időlegesen mintha inkább a központosítás felé látszott volna haladni, s kezdetben, a súlyosan deficites esztendők lassú fejlődése idején, kevés lehetőséget mutatott az egzisztenciáját vesztett vidéki nemesség fölszívására, megmentésére. Mint Toldy István, Arany László s Asbóth János művének, ebben a válságban kell keresnünk Beöthy élethangulatának forrását s novelláinak ihlető élményét is. Életre szóló, elhatározó élménye lett e válság Beöthynek. Tisza Istvánról mondott beszédében a fúziót mint Tisza Kálmán nemzetmentő, ellenzéki indulatairól lemondó, aszkétikus hősi tettét ünnepelte, a fúziót megelőző korszakot pedig a szakadék, "az összeomlás" szélén járónak jellemezte (Tisza István emlékezete, 1919).
Kitűnő bírálót kapott novelláihoz: e félszázad egyik legjobb kritikáját írta meg róluk Asbóth János (Elkésett csemete, Új Magyarország, 1880). Elismerte: 931Beöthy a leírás, a megfigyelés, a környezetrajz, a tömörítés, az arányok biztos kezű értője. Nyelvi készsége is hibátlan: mindig a tárgynak, a környezetnek megfelelően válogat a nyelv szociális és folklór-rétegei közül; szövege gyakran a numerózus próza szintjére emelkedik. S ha Asbóth szerint a rajzban Dickens tehetséges tanítványának mutatkozik, mi hozzátehetjük: a hangulatteremtésben, annak nyelvi eszközlésében Gyulai remekműve, az Udvarház rokonának. De jól látta Asbóth, hogy Beöthy e kitűnő tulajdonságai elsikkadnak, mert nem tud a zsáneren túllépni, hősei az egyénné-válásig, az egyéni drámáig, a belső konfliktusig, az egyéni cselekvésig nem jutnak el. Így írásai – ekképp kell folytatnunk Asbóth gondolatát – megmaradnak rajznak: drámai magot rejtő s nyilvánító novelláig, belső változást, fejlődést rögzítő s reveláló elbeszélésig nem emelkednek. S ha mégis bonyodalmat, konfliktust és megoldást akar tárgyából kifejleszteni, az eredmény sivár: segítségért Jókai romantikus cselekmény-formálásához fordul a mesében, s a morális-szentimentális kibékítő polgári pszichológiához és didaxishoz a föloldásban. Úgylehet, ösztönös volt ez az eljárás, ám tudatosan is ezt tette, ezt vállalta volna. Arany László verses regényének – a kor egész nemesi-polgári kritikájához hasonlóan – ő is sajnálkozva vetette szemére e kibékítő morális feloldás elmaradását. Asbóth látta azt is, hogy nincs Beöthy mögött új szemlélet, mely az új problémák megragadását lehetővé tenné; a régi szemlélet örököse, "megkésett csemete".
Rajznak azonban számottevő írások ezek. Később maga is büszkén vallotta magát e műfaj meghonosítójának, s ez érdemét Mikszáth is – aki Zsebrák című elbeszélését különösen szerette – készséggel elismerte. A realista elbeszélő próza fejlődési folyamatában rajzai előddé tették, annak ellenére, hogy maga – nemesi-polgári szemlélete és törekvései következtében – jelentős figurájává ennek az elbeszélő prózának nem lehetett. A szociális, a folklór meg műveltségi nyelvi rétegek hibátlan használatában, a környezetrajzban és proporcióban, a mondatszerkesztés hangzati épségében meg érzelmi fogantatásában: a hangulatteremtésben, a leírásban, az intim, fénytörő, lírai bensőségességben Petelei István elődjének mutatkozik.
Regényei (Bíró Márton, 1872; Kálozdy Béla, 1875) nagyobb igényűek, de esztétikai tekintetben kevesebbet érnek. Indító élményét ezek még inkább rokonnak mutatják Arany Lászlóéval és Asbóth Jánoséval, s még határozottabban e korszak társadalmi válságához kötik. Ennek következtében itt még világosabban ütköznek ki gyöngéi: a Jókai-féle bonyodalom-alakítás alkalmatlansága ez élményfajtához, s a feloldó, morális-didaktikus pszichológia fatális tehetetlensége e társadalmi-lélektani problémavilággal szemben. Leíró, rajz- és zsánerszerű részletei (pl. a Bíró Márton kezdő fejezeteiben) megragadóak, de mihelyt továbblép, hitelét veszíti. A Kálozdy Bélához képest ezért is jobb a nagyrészt rajzokból s anekdotikus részletekből összefűzött Bíró Márton. Ez arról szól, hogy egy, a régi világból kikopott, kiszegényedett, az újban helyét nem lelő fiatal vidéki nemes a családi életben, egy szerencsétlen paplány boldogításában keres magának célt, de akaratgyöngesége következtében ösztönei, egy gazdag nemesi rokon iránt föllobbant vágyakozása, elsodorják. A Kálozdy Bélában a Kemény Zsigmond-i lélekrajzot tűzte ki eszménynek, de nemhogy javított s frissített volna annak romantikus lélektanán: Keményt a valódi tragikum-teremtés készségéig s bátorságáig sem tudta követni. Hőse előkelő, de elszegényedett nemes fiatalember; egy öngyilkossággal 932végződött lánycsábítás után passzívan hányódik az életben, züllik, míg végre egy obligát jóságú és szívnemességű leány szeretete – érzékeny erkölcsi példázatot szolgáltatva az olvasónak – megtisztítja bűneitől, megváltja szenvedéseitől s céltalanságától.
