A történelmi témák
A történelmi témák
A Pogányok problémája még sokáig nyugtalanítja. Az Ocskay brigadéros (1901) nagy felháborodást váltott ki. A nemzeti érzékenységet, kegyeletet sértette, Rákóczit mutatta, főúri megközelíthetetlenségében, a szabadságharcos vezért udvaroncoktól körülvett fejedelemnek. Herczeg hiába védekezett jóhiszeműséggel, azzal, hogy ezt mind a dráma hőse, Ocskay látja így; a kuruc témát csak egyféleképpen lehetett megközelíteni; a nemzeti hiúságnak, történelemnek feltétlenül meghódolva.
Az Ocskay brigadéros egyébként rossz dráma, s nem egyéb, mint allegorikus történelmi kép. Amit azonban ez a kép mond, vagy inkább jelez, már nagyon is korszerű. Nem az árulás drámájáról van itt szó, ezt nem tudta, vagy nem is akarta Herczeg művészi erővel ábrázolni. A dráma szimbolikus tartalma: 880a háború. A kuruc háború, vagyis a lázadó harc. A háború: lelkek háborúja, maga az élet, az élet szimbóluma. Az Ocskayban két háború dúl. Az érzelmek háborúja és az eszmék, a mítoszok háborúja. Ocskaynak tulajdonképpen mindenben igaza van, mégis jogosan bukik el, mégis "áruló" lesz, mert a nemzet eszméjével, a szabadság eszméjével, egy szent, sérthetetlen ideológiával kerül szembe. Illúzió és igazság ütközik meg ebben a drámában, a szabadság nemzeti illúziója és a féktelen életszeretet, az erő, a bátorság emberi igazsága. A kuruc háború csak mítosz, a valóság: Ocskay. De ez a mítosz egy nemzetet tart fenn, és a valóságnak el kell buknia a mítosz ellenében.
Herczeg az Ocskayban érzi meg legelőször a választás nehézségeit. A Pogányok elvontabb kétlelkűség- és emberi függetlenség-témáját is megoldhatatlannak látja, de ezzel még nem sérti a nemzeti önérzetet. A Pogányokban az ember önmagával ütközik meg, a "magyar lelkiség" belső vívódása ad alkalmat az általános emberi megszólaltatására. Az Ocskay brigadéros olyan konfliktust mutat, amely egyén és nemzet különbsége miatt jön létre. Nem lázadás ez, mint a tragédia műfajában általában, hanem két különböző "természeti" jelenség hatalmi versenye, két érdekszféra találkozása, öntudatlan rombolás, katasztrófa. Az Ocskay konfliktusa többé nem ismétlődik meg Herczegnél. A kibékíthetetlen igazság kettőssége azonban megmarad, és – az alkalmazkodás törvényénél fogva – magyarság és Európa, élet és kultúra konfliktusaként jelenik meg újra Az élet kapujában (1919). Ocskay egyéni igazsága itt a nemzet igazsága lesz; a tágabb közösség pedig, amellyel ez szükségképpen ellenkezni fog: Európa. Az életért való szakadatlan harc, a küzdelmes élet, a létezés fenyegetettsége: a nemzet; az élet színe, szépsége, az élvező és alkotó élet: Európa. A történelem mértékével nem egyenlő fontosságú értékek közül kell választani, – Európa észre sem veszi egy kis nép élet-halál küzdelmét és bukását, de a humanista világnézet szempontjából minden érték egyforma fontosságú, a kicsi és a nagy, az egyesé és a sokaságé is.
Az Ocskay-problémának ez a nemzeti hatványra emelése szükségképpen faji-nacionalista torzuláshoz vezet. A különc, az elemi erejű ösztönök, tulajdonságok önzése még lehet önmagában igaz és tragikus, de a különös nemzeti vonások felnagyítása és önzése már aligha. Herczeg ezt a művet Európa lelkiismeretéhez címezte, a magyar nép nagy történelmi áldozatát akarta bemutatni az európai nemzeteknek; szerinte a magyar nép nagy kultúrnemzetté válását áldozta föl, hogy Európát megvédhesse. A magyar tragédia tehát: bukás Mohácsnál és Béccsel szemben, s a magyar tragédia oka: Európa önzése. Herczeg a Nobel-díjra pályázott ezzel a művével. Természetesen, sikertelenül. Pedig a regény igyekszik minél korszerűbb lenni, minél jobban hasonlítani az európai regényhez eszközökben, formában is. Róma város-látomása, a római csodák azonban kissé naivak, átlátszóak, ifjúsági olvasmány-ízűek, mint Gárdonyi Isten rabjainak leírásai, "történetisége".
A történeti allegória a korban túlságosan egyszerűsítő, direkt módszer. Herczeg is csak nagyritkán alkalmazza. A fogyó holdban (1922) a három részre szakadt ország például a társadalom hármas tagozódását allegorizálja. A népi és úri ország között, középen vannak a bocskoros kisnemesek. Ok a nemzeti egység megsértői, mert mindkét országrészben otthonosak s a legbátrabbak, okosak, életrevalók. A Bizáncban (1904) már hiába kereste a kritika 881a történelmi allegóriát. Az apokaliptikus tragédia, a város halálraítéltetése értelmetlen, zavaros analógiának látszott. Talán valami távoli rokonságban lehetett a dráma a naturalista erkölcsbírálattal. A bűnös Ninive elátkozása, a város, amely az emberi társadalom jelképe itt, elpuhulva, élvezetekbe szédülve, bűnbeesve. Felkészületlen és kiszolgáltatott, akármilyen külső veszedelem elpusztíthatja. Valóban a Bizánc inkább a Pogányok konfliktusainak folytatása. Az ember válaszútjairól szól, életstílusokról, eszményekről. Nincsenek típusai, csak szimbólumai, az ember, a nő, a férfi, a költő, a pap, a katona, a szolga, a nép szerepelnek benne, és érzelmek, erkölcsök: a szenvedély, a hit, a szeretet, az árulás, a hűség. Az értékeket Herczeg a vér és arany szimbólumaiba rejti. Egyszerre jelent ez életet és művészetet, kapzsiságot és halált. Az arany Bizáncból véres Bizánc lesz. A buja vér elpusztította a műkincsek városát, az élvezet a gazdagságot, a közöny a szépséget.
A nő és a férfi, a legősibb emberi viszony, nem áll annyira főhelyen Herczeg műveiben, mint Gárdonyinál, de nélküle nincs regény, novella, színpadi mű. Minden kapcsolat és minden konfliktus egyszersmind a férfi és a nő kapcsolata vagy konfliktusa is. Már a besenyők asszonyispánja, Seruzád is a férfi igájából kiszabaduló nő "ősanyja". A fehér páva (1910) polgártípusaiban Gárdonyi tipológiájának hatását érezni. Arisztokratikus finomság, lelki nemesség, tartás és a durvaság, anyagiasság, törtetés ellentétét. A tépelődő, erőtlen Ábelek állnak szemben a sertésfejű Tollokkal, akik felfalják őket. Flaubert és Maupassant emberélménye nagyon termékeny visszhangra talált a magyar irodalomban. Babits a Halálfiaiban írja majd meg ennek a típustan-koncepciónak egyik remekét. Herczeg vidéki városképe jelentősebb a regényben, mint a polgártípusok szimbolikája. Nem csupán a kisváros komikus arcát villantja fel, hanem a megkötöző, kegyetlen közvéleményszövevényt, a családi zsarnokságot, az idegenek "rokoni" jogait, az illetéktelen beavatkozás törvényességét. Kaffka Margitnál, Babitsnál, Móricznál lesz társadalmi szimbólum és epikus mű ebből a kisváros-fogalomból.
