Káprázatok
Káprázatok
Bizonyos, hogy jellemnek is szeszélyes, végletekbe csapongó, s gyakran túl nagy az ellentét a reformeri pátosz és a dzsentris tivornyázások között. Mit csináljunk azokkal az ellentétekkel, amelyekkel a Naplóban kínozza az utókort: a leírt tivornyákkal, amikor "Holbeini Madonnákat" kaptak le Simivel tízkörmükről, kertek és kazlak alatt, s azzal a másik ténnyel, hogy parasztokkal színdarabokat játszatott a birtokán, s eljutott "a népből jövő megújhodás felismeréséig" (Jócsik Lajos: Justh Zsigmond naplója körül, KelN 1941. március 15.). E szélsőségek azonban nemcsak jellemiek, világnézetiek is. S végeredményben a műben is ez tükröződik: neki sikerül irodalmunkban a próza nyelvén először megfogalmaznia korának "impreszszionisztikus", azaz relativista hajlamait.
Első irodalmi műveiben természetesen a Párizsban frissen tanultakat akarja kamatoztatni. Miután jó tanítványként tanulmányt ír mestereiről, Zoláról (kéziratban maradt) s Bourget-ről (Magyar Salon 1886. V. köt. 362–368.), eredeti műbe kezd. Sajátos, hogy a zolaian nyers, naturalisztikus vidéki miliőrajz (1885-bő) az Ádám című kisregény) ugyancsak kéziratban marad, holott naivitásai ellenére is sok benne az életszerű vonás. Novellái a Káprázatok című kötetben (1887), majd a Művészszerelem című regény (1888) azonban már megjelennek, s élénk visszhangot is vernek. Igaz, támogatja Ambrus Zoltán, akivel ekkor még melegen barátkozik, hiszen a Párizs-járás közös élménye is összeköti vele. A Káprázatokról azonban végül, bár a sajtó emleget "tehetséget és készültséget" is, Péterfy Jenő mondja ki a sommás ítéletet, azt, hogy "etwas Grün", hogy Justh "salon analysta" s hősei "salon squelettek", s hogy "figyeljen szerzőnk inkább mestereinek technikájára mint szellemére; feledje egyelőre olvasmányait és kritikai elméleteit; mindenekelőtt merjen saját szemével látni, merjen saját szívével örülni, bánkódni" (Péterfy Jenő: Justh Zsigmond: Káprázatok, BpSz 1887. LII. 153–157.). Az analízis, a társadalmi viszonyok és a lélek 850rejtelmeinek boncolása, az életben oly tetszelegve gyakorolt realista regényírói póz a gyakorlatban valóban halvány eredményt hoz. Nem mintha a tehetsége, a tapasztalata kevés lett volna; sokkal inkább hiányzott a meggyőződése, az egységes nézőpontja, a szilárd filozófiája, amellyel megfigyelései mélyére hatolhatott volna. A pozitivizmus – a zolai és a bourget-i analízis közös fundamentuma – inkább csak tananyag volt számára, élményei és életérzései a szkepszis, a pozitív tényekben s eszmékben való kételkedés felé hajlítják.
A Káprázatok négy novellája – Taedium vitae (1886), Fehér lap (1885), Az utolsó hangulat (1886), Keresztutak (1886) – közül az utóbbi világít rá legközvetlenebbül arra a folyamatra, amely Justhban lejátszódott, miközben a nyolcvanas évek Európájának eszmeáramlataival megismerkedett. A zürichi diákévekbe merül alá, hősei "világnézetüket" nyílt sebként hurcoló diákok, entellektüelek: Charles Ledoyen, a francia diák idealista, Maria Ivanovna, az orosz emigránsnő, természetesen, nihilista. A főhős, a Justhnak legrokonszenvesebb dán ifjú, Claus Jenseri pedig arra a konklúzióra jut, hogy "élni csak a szerelemért érdemes". "E kis helyen – magyarázza hősét Justh –, a világ összes áramlatai egybefutottak, s e fogékony lélek mind e külső befolyásoknak ki volt szolgáltatva. Egy nap a francia keresztény szocializmus elveit hallotta, másnap a nihilizmus fenyegető tanát; ebédnél a szociáldemokratákkal volt együtt s fekete kávénál az angol liberalizmust fejtegette egy angol tanuló, míg este már a modern skepticizmus szavát hallotta, azt, amelynek forrása a fiatalkori idealizmus, – azt, amely annál sötétebb, minél tisztább volt eredetileg a forrás, amelyből fakadt. Végtelen paránynak érezte magát e lesújtó áramlatokkal szemben; félt, nem mert tenni, nem merészelt akarni. S így egészen contemplatióra adta magát" (Káprázatok, 1887). Justh önarcképe is ez a portré. Még huszonöt éves sincs, s az ő szívén is már mindenféle eszmék felforrósodtak és kihűltek. Mind jobban közeledünk a századvéghez, s a konzervatív életelvek bizonyosságától eloldódzott írót viszi magával a fin de siécle szétáradó hangulata. "Hiszen minden csak káprázat… nem ismerünk semmit és semmiről sem vagyunk bizonyosak."
