Az anarchista
Az anarchista
A Wirth János-szerű ironikus figurák komplikáltabb típusokban élnek tovább. Megjelenik a Papp Dániel-i novellák zárt, autonóm világa, a Bácska kisvárosaival, tágas, világos tájaival, kúriáival és monostoraival. Szenteleky Kornél – a délvidéki magyar irodalom egyik vezető alakja – majd vitatja ugyan ezt a "bácskaiságot". Fölöslegesen, mert Pappnak soha nem is volt szándékában "tiszta" tájrealizmust művelni, s a "Heimatkunst" irányzathoz kapcsolódni. A legszívesebben anekdotákat mond délvidéki, görögkeleti papokról, kalugyerekről, egyszerű szerzetesekről és archimandritákról. Történetei csaknem 799konvencionálisak: papi nagyevésekről, szerelmi kalandokról, vetélkedésekről és bogarasságokról szólnak. Papp rendkívül jól ismeri a papi-kolostori világot, életmódjának jellegzetességeiben, csillogó, bizantinus couleur locale-jában, liturgiájában, külsőségeiben is. De ami iránt a leginkább érdeklődik, az egy sajátos típus, melyet épp a kolostorok világában lehet megtalálni. A kolostori reglamák, a dogmák abroncsait széttörő, ellenük a maga egyéni módján fellázadó szerzetes típusa ez: a Marcellusok és Nikánorok különös galériája (Marcellus, 1894; Rózsika, 1895; Nikánor fogsága, 1897). A legerőteljesebb lázadó Bazilius, a tiszavári monostor fiatal archimandritája. A bővérű, féktelen természetű pap színleg konvencionális anekdotahős. Búcsú alkalmával a monostorba gyülekvő, nagy vendégsereg előtt, amidőn az ünnepi tósztot mondanák, arcra vágódik, majd feláll s váratlanul elkurjantja magát: "Tamburást hozzatok, csonoplai tamburást!" Persze, karrierje kettétörik, egyszerű szerzetes baráttá degradálják, s betegségében egy Arzenius nevű barát ápolja, aki maga a megtörtség és együgyűség mintaképe (Arzenius és Bazilius, 1896).
Bazilius históriájának mélyebb lélektani és bölcseleti értelme is van. A féktelenül, anarchikusan kitörő indulatok mögött nagy tehetség, erős egyéniség feszül. A szegény fiúból lett pap, aki Kievben tanulta a teológiát, minden tárgyból kitűnőre vizsgázott, s huszonnyolc esztendős korában már főnöke az egyik legnevesebb bácskai monostornak, sőt püspökjelölt is, valami nagy hiányérzettől, kielégületlenségtől hajtva merül bele a hivatásával ellenkező dorbézolásokba, féktelenségekbe. A dogmák és kötelességek igájába hajtott lélek torz és anarchikus kifutása ez az élet.
Ha Papp bácskai típusairól – szerelmes és nagyravágyó diákokról, többre hivatott, de megtört pályájú komisszárusokról, megyei esküdtekről, katonatisztekről – lefejtjük az anekdoták és a színezés egyéniséget elmosó vonásait, mindenütt ennek a lázadó, anarchista embertípusnak arculata bukkan elő. A diáké, aki föllázad az iskola kötelmei ellen, s a férfié, aki felrúgja a katonai fegyelem vagy osztálya konvencióit (A komisszáros, 1895; Szállási Romeo, 1896; Az ambíció, 1896; A fekete kabát, 1896; Krájilevics Márkó, 1896; A paraszt 1897).
Igaz, Papp mintegy a megszépítő messzeség ködfátyolán keresztül nézi alakjait. Az emlékezés lírai levegőjébe, az anekdoták megbocsátó s valószínűtlenítő atmoszférájába helyezi őket, ellágyuló humorral, bölcselkedő és játékos iróniával fonja be valamennyiöket. S színes, sziporkázó nyelvének dús jelzőivel, kacskaringós, szeszélyes mondatainak gyűrűzésével teremt egy varázsos, költői hangulatot, amely mintegy elfeledteti, hogy mindaz, amit novelláiban előad: kemény, nyers, véresen megélt realitás. S minél fejlettebb lesz gyorsan izmosodó novellaírói művészete, annál nagyobb mestere a hangulati és stiláris elemekkel való elzsongításnak, az ábrázolt valóság drámai telítettségű konfliktusai szublimálásának. Kétségtelen, hogy ez egyfajta szecessziósan "modern" vonás Papp nyers, realisztikus fogantatású, s szinte már szatirikus valóságábrázolást ígérő prózájában. Gazdagítja, művészileg árnyalatossá teszi, de végül is nem szünteti meg e próza alap jellegzetességét: életes fogantatását, a valósággal való mély kapcsolatát.
Papp 1895-ben – betegségét gyógyítandó – huzamosabb időre Észak-Olaszországba utazik. Az itt megismert táj és emberek élményéből írt novellái 800ugyancsak lázongó, féktelen típusaik által tűnnek ki. Hőseit – egyszerű olasz parasztokat – csupa végzetes indulat hatja át: korlátlan szenvedélyesség, féltékenység, vakmerő ravaszság, bosszúért kiáltó becsületérzés. A szenvedélyek mindenféle korlátot ledöntve sodorják a hősöket az elkerülhetetlen tragédiába.
A Csempészbecsület (1896) s a többi olasz-tárgyú novella (Don Lorenzo sógorasszonya, 1895; Tilos a betegség, 1896) a verizmusnak – Verga Parasztbecsületének – szellemében íródott. Az olasz táj színei, a széles gesztusok és a fékezhetetlen olasz temperamentum Pappot sok tekintetben hasonló, déliesen túlfűtött színezésre és jellemzésre ösztönzik. S Verga bátorítja a romantikus hagyományok és a szecessziós motiváció gazdagabb, bőségesebb használatára. Ily módon hamarosan egy sajátos ars poetica híve lesz. Filozófiai stúdiumai alapján ismeri a német klasszicizmus esztétikáját – Lessinget és Vischert –, de elhatárolja magát tőlük. Rokonszenvesebb számára Schopenhauer és Nietzsche esztétikai szemlélete – az ő nyomukon teszi meg a művészet rokonának a szerelmet és a halált, s próbálkozik Poe ritmikájának és Chopin melódiáinak prózai transzpozíciójával. Ellensége minden stiláris és nyelvi konvenciónak. Hamarosan nyílt polémiába kerül a Magyar Nyelvőr konzervatív-nacionalista stilisztáinak és nyelvészeinek szabályzatával (Az érteményről, 1897; A bajai professzor iskolája, 1898).
"Mindenki úgy ír, ahogy tetszik neki, és prózánknak ez a vezérelve: Ha a kötött beszéd szabadon élhet licenciákkal, akkor ugyan miért volna szigorú kötelességnek rabja a prózaíró? Vallom magam is azt az elvet, valljuk mindnyájan és miként a festő tetszése szerint kever vöröset és fehéret, hogy rózsaszínre tegyen szert, úgy mi is zabolátlan szabadsággal keverhetjük a nyelvárnyalatokat, sőt némelyek közülünk annyira mennek, hogy a vöröset nem is fehérrel keverik, hanem sárgával és így a pomeráns színét állítják elő, rózsáé helyett. Nem mondom, kedves fiam, hogy a te írói és hírlapírói tevékenykedésednek is el kell menni a narancs e szélső határáig, csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy a házilag készült szórend és ritmus, amelyet a Magyar Nyelvőr csak versben érez, de amelyet én még prózában is érzek, olyan dolog, hogy abba a szerzőn kívül másnak nem lehet beleszólása" (Az érteményről, beszéd egy kitűnő kollegának, BN 1897. június 13.).
Mindez nem csupán írói program. Ars poeticáját a novelláiban megvalósított művészi megoldások alapján fogalmazza meg. Az anekdota csak alkalom számára ahhoz, hogy lázongó, anarchista, a konvenciókkal ütköző hőseit egyéni szituációkban mutassa meg. Jellemük nemcsak a velük megesett történetekben tükröződik, hanem azokban a színekben és olykor álmatag, olykor meg vad mondatritmusban, amelynek segítségével Papp testi és lelki valóságukat kifejezi. Papp a publicisztikai gyakorlatban, mintegy a külső világ által reá rakott kötelmek logikája szerint, éles polémiában áll az anarchistákkal és szocialistákkal, akik a szabadelvű állameszme és a nacionalizmus ellenségei; mélyebb, bensőbb életérzése, lelkének igazi hajlamai szerint azonban ő maga is anarchista. Önmagában minduntalan annak az anarchista diáknak ébredésére figyel, aki a nyolcvanas évek nagy diáktüntetései idején nem állt be a nacionalista hangoskodók közé, hanem magányosan, fekete ruhába öltözötten és fekete tekintettel készült a nagy tettre. S ennek az anarchista diáknak szemszögéből gúnyolja ki minduntalan a filisztereket, 801az egykori "hangbeli forradalmárokat", akik később mind "kitűnő köz- és váltóügyvédek, elsőrendű szolgabírák, állami mérnökök és körorvosok lesznek. Csupa oszlopai a társadalmi rendnek" (Tüntetések, Országos Hirlap 1898. november 24.).
Papp Dánielt iróniája A Hét képviselte irodalmi irányzathoz, anekdotizmusa pedig a mikszáthi hagyományhoz fűzi. Írói útja azonban mégis magányos. S ez politikailag elfojtott, de művészileg annál inkább föltörő anarchizmusával függ össze. Művészi lázadásának a romantika és a szecesszió ad formát, de a magyar szecesszió kifáradt és letört menekülőihez neki nincs köze. Az ő menekülése nemcsak az egyéniség defenzívája, hanem lázongása, támadása, szembeszegülése is az adott valósággal. Funkciójában tehát: kritikai realista, s eszközeinek, egyéniségének minden különbözősége mellett is abba a sorba állítható, amelyet leginkább Tömörkény, Bródy és Thury törekvései jellemeznek.
