"A vergődő egyén"
797 "A vergődő egyén"
Az első publicisztikai közlésekkel egyidőben jelennek meg első novellái; a Pesti Napló, a Budapesti Napló, az Országos Hirlap, az Új Idők és A Hét 1895-től rendszeresen közli őket. Kötetei csak néhány év múlva jelennek meg, de ekkor gyors egymásutánban több is; regénye, A rátótiak (1898) és novellái: Marcellus (1898), Utolsó szerelem és egyéb elbeszélések (1898), Tündérlak Magyarhonban (1899). A kritika már a kész, beérkezett írót üdvözli bennük, alig-alig érzékelve azt a rendkívüli gyors metamorfózist, amely e rövid írói pályát oly jellegzetessé, sokrétűvé teszi.
Az első novellák a kilencvenes évek szokványos fővárosi figuráit rajzolják. Hősei kisemberek, a belváros zátonyra futott életű, kopott diákjai, adótisztjei, levéltári hivatalnokai, gimnáziumi tanárjai. Valamennyien reménységekkel és illúziókkal szívükben indultak el pályájukon, s aztán csakhamar zátonyra futnak, s az "élet albérlőinek" szomorú seregét gyarapítják. E motívumokat különösen bravúrosan foglalja össze a Muzsika az éjszakában című kis novella (1895). Az éjszakai csendben, fényes ablakok mögül valami csodálatos muzsika hallatszik, Chopin vagy Csajkovszkij melódiája. Hatására egy pillanatra fölenged a szegény könyvtártiszt pesszimizmusa, s az elmúlt ifjúság ambíciói támadnak fel benne. "Ábrándozásából a való élet egy groteszk jelenete rázza fel: az utca túlsó oldalán egy asszony veszekedett, nyakonszorította és falhoz vágta az urát." A dezillúzió, amely e novellából árad, s amely többi írását is eltölti (Megtért, 1895; Utolsó szerelem, 1895; Schlemil bosszúja, 1895; A slahcic, 1895; Válás, 1895): korjelenség.
Papp Dániel tematikájában és látásmódjában észrevehetően az orosz realisták és a zolai naturalizmus megindította áramlás gyűrűdzik tovább a kortárs elődök – Petelei kisvárosi történeteinek, Ambrus nagyvárosi rajzainak – biztatása szerint. Van azonban már a kezdő lépésekben is valami frappánsan egyéni: a gondolkodásmód új iránya. A dezillúzió nem jelent számára egyszersmind megnyugvást, rezignált beletörődést a determinista életfelfogásba. Illúziói szétfoszlanak ugyan, de – eltérően a nyolcvanas években indult elődeitől – ez ellen nem fatalizmussal, hanem iróniával védekezik.
Iróniájának némileg még iskolás, de szellemének irányát frappánsan kifejező figurája Wirth János úr, egy szegény középiskolai tanár (Wirth elmélete, 1896; Wirth tudománya, 1896; A Wirth románca, 1897). Wirth úr "törvénytelen" gyerek, s mint ilyen, a társadalom kitaszítottja. Csak "Ignotus páterra" emlékszik vissza szívesen, akitől rebellis gondolatokat tanult, s kedvenc olvasmányaira: Heine memoárjára s Goethe Faustjára, melyet könyv nélkül tud. Kapásból citálja, mit is mondott Faustnak Mefisztó az egyház gyomráról? A német idealizmus és a felvilágosodás fogalmai – egyenlőségről, egyéni szabadságról, emberi testvériségről – telítik gondolkodását. Ezek alapján vallja magát a tiszta szabadelvűség hívének. Tele van mégis nyugtalansággal. Nem hajlandó semmiféle dogmát elfogadni. S leginkább gyűlöli a szabadelvűség nyárspolgári megtestesítőit, akik az ideálokat ellaposítják s visszájukra fordítják.
Papp 1894–95 között még lelkes támogatója a szabadelvű kormányzat intézkedéseinek, elsősorban az egyházpolitikai reformnak. Monachus, illetőleg Dániel pap álnéven írt antiklerikális tárcái (Dániel pap böjti prédikációja, 1897; Pater Eusebius legendája, 1898; Papok az iskolában, 1898; A liliomok 798tósztja, 1898), valamint jogi munkája (Tájékoztató a házassági jog körül, 1895) ennek az igyekezetének dokumentumai. Két-három év múlva azonban már egyre élesebb oppozícióban áll a Bánffy-rezsimmel (Az egyéni szabadságról, 1898). Arra a következtetésre jut, hogy "közállapotaink lényegében egyazon színvonalon állnak a rendi világgal", hogy az egyéni szabadságok fenyegettetnek. "Akárcsak a Terreur legszebb napjaiban – egy emberi alakot öltött hüvelykszorító ránk vetheti magát durván, neveletlenül, félelmetes gonoszsággal."…
A pozitivizmusból és a liberalizmusból kiábrándult magyar intelligencia egy része a nacionalizmusban leli meg azt a "pozitív" filozófiát, amelytől a társadalom és az egyén válságának megoldását reméli. Papp nacionalista jellegű politikai illúziójának jellemző dokumentuma a dualizmus 1897-es válságával kapcsolatos röpirata, az Új alakulás (1898). Az ő számára azonban a röpiratban javasolt program csupán a politikai válság elhárításának s egy új, rendezettebb status quo kialakításának eszköze. Az alapkérdésre, amely miatt a liberalizmusban meghasonlott, nem kap választ. Az egyén szabadságát nemcsak a liberalizmusban nem látja biztosítottnak, de még riasztóbb perspektívával szolgálnak az új európai diktatúrák. Illúzióit a nacionalista diktatúráról nyomban le is rombolja. Bismarckkal minduntalan Heinét állítja szembe, azt a költőt, akinek strófáin "nem zúg állandóan keresztül a német egység". És Schopenhauert, de nem a filozófust, hanem "a világ legnagyobb tárcaíróját", aki "éppen úgy meg szokta támadni a német kínai-copfot, mint Heinrich Heine tette, és Németország talán azért hálátlankodik most" (A mellszobor, PN 1895. június 9.).
Papp Dániel dezillúziója tehát kettős tartalmú. Egyszerre ábrándul ki a liberalizmusból és a nacionalizmusból, a magyar állameszme gondolatából. Külsőleg még vállalja, hirdeti, amit a praktikum követel. De énje, egész egyénisége idegenül és védtelenül áll szemben a külvilággal, ideáljainak ellentétével. "Az egyén tragikuma – írja A vergődő egyén című tárcájában – nem a halálban van: az esetleg megváltás is lehet; az egyén tragikuma ez élet nagy ellentéte. A külső és a belső befolyások megoldatlan harca… " Majd: "Faust is érez valami dualistikus harcot a lelkében, de sötét laboratóriumában azt hiszi, hogy ez a harc az ő kettős lelkének a gyötrődése. A lélek nem kettős, a burok a kettős…" S e vergődő, ironikus egyéniségből bontakozik ki egy még igazibb én: Papp Dániel "forradalmár", anarchista lelki valója (A vergődő egyén, PN 1895. április 7.).
