Társadalmi tényezők
Társadalmi tényezők
Mindezek a műfaji problémák is mutatják: a novella előretörése, fejlődése nem magyarázható meg csupán külső feltételekkel, a napilapok szükségleteivel. S nem magyarázható – mint szokás – pszichológiai indokokkal, az élettempó gyorsulásával. Mélyebb társadalmi, ideologikus okok után kell kutatnunk. Külső körülmények mellett, összefügg magának az irodalmi fejlődésnek belső, autonóm törvényeivel is.
Ezekre a törvényszerűségekre az egykorú kritika csak közvetve és részlegesen mutatott rá. A konzervatív kritika már a nyolcvanas években meglehetősen türelmetlenül és szarkasztikus stílusban igyekszik visszautasítani az új 785műfajt. Greguss Ágost már 1889-ben "irodalmi törvényszéket" tart az újságok hasábjain jelentkező új prózai műfaj, a tárcanovella felett, Gyulai pedig, aki a maga novelláival egykor az összekötő kapocs volt az analitikus Kemény és az új nemzedék között (a nyolcvanas évek elején még Peteleit biztatta), a kilencvenes években már következetes harcot vív cikkeiben, akadémiai beszédeiben a tárcanovellisták ellen. Egyrészt hadakozik az anekdotikus-romantikus iskola, Jókai és Mikszáth ellen; másrészt a valóságnak az ellen a számára mindinkább elfogadhatatlan szemlélete és kifejezésmódja ellen, amely a tárcanovellisták: Bródy, Ambrus, Tömörkény, Gárdonyi, Papp Dániel, Thury, Kóbor írásaiban jelentkezik. Kimondja kereken, hogy ő nem ismeri el, hogy a valóság, az élet olyan volna, mint ahogyan a modern elbeszélők ábrázolják. A konzervatív, "népnemzeti" iskola képviselőinek tehát elsősorban eszmei jellegű s tartalmi kifogásai voltak a modern elbeszélő irodalommal szemben. Ostorozták pesszimizmusát, az erotika iránti vonzalmát, az élet sötét oldala iránti túlzott érdeklődését, nemzetietlenségét. Amikor Bródy első novellás kötete, a Nyomor megjelenik (1884), a Budapesti Szemlével egybehangzóan érvel az egyik konzervatív liberális kritikus (később felszínes novellista), Szomaházy István. Az "eszményítést" kéri számon a kor realistáján. E korai realizmus-naturalizmus vitában is már meglehetős élénkséggel jelentkezik a századközép statikus világképe és a századvégen jelentkező új, dinamikus világkép közötti különbség és feszültség. A századközépig gyarapodó liberalizmus és a 67-es kiegyezés nemrég még véglegesnek érzett békéje, biztonsága omladozik, s mint ahogy Zola a Nanában a császárság összeomlását, a magyar tárcanovellisták a magyar társadalom századvégi földrengését jelzik.
A dzsentri és a magyar középosztály válsága; a nyomor peremén álló kisegzisztenciák, kisvárosok és pesti perifériák lakóinak válsága; a parasztság és földmunkásság válsága; a "negyedik rend" a proletáriátus válsága mind-mind egyetlen centrális irányba mutat: a magyar társadalom mélyén érlelődő szociális válságról ad hírt. S e szociális válság kísérőjelenségeiről: a társadalom felszínén is látható összeütközésekről, az osztályharc epizodikus és tömeges jelenségeiről, agrárszocialista mozgalmakról és sztrájkokról; továbbá az erkölcsök bomlásáról, így a nő társadalmi helyzetében végbemenő változásokról; s a lelkek mélyén lejátszódó tragédiákról, a valóság nyomása alatt eltorzult lelkek, őrültek, mániákusok, depressziósok életéről. A tárcanovellák írói e válság köznapi jelenségeiből merítik tárgyaikat; s módszerüket a megváltozott valóság, a felmerülő új problémák természetéhez alkalmazzák. Az analitikus író elvileg egyértelmű, határozottan körvonalazható, adott viszonylatok között statikus szociális és pszichikai tények elemzése útján közelíti meg a valóság lényegét. A századvég novellistája képtelen a határozott körvonalazásra, az egyértelmű megvilágításra, hiszen alapvető élménye a valóság ellentmondásossága és változékonysága. Módszerét is ez a dinamizmus alakítja ki: a valóságot összeütközéseiben és hirtelen-váratlan fordulataiban ragadja meg. A mindezideig az elbeszélés, a fantázia és az analízis eszközeivel élő novellairodalomban új, szinte minden egyebet elsöprő elem jelenik meg: a drámaiság. A konzervatív kritika tartózkodása a jelentkező új műfajjal szemben tehát elsősorban világnézeti természetű, s ez mindinkább nyilvánvalóvá válik. Kezdetben, a nyolcvanas, kilencvenes években azonban látszólag nagyobb 786hangsúly esik a tisztán művészi jellegű fenntartásokra. Greguss, Gyulai elsősorban esztétikai érveket vonultat fel a tárcanovella ellen, a rövidségben csak az írói lélegzet hiányát, a vázlatosságban csak a felületességet látva. Gyulai – mint akadémiai beszédeiből vagy mint Petelei Istvánhoz írt leveleiből kitetszik – szoros összefüggést lát a novella világnézete és formája között. Petelei (s az új nemzedék) sötétenlátása és művészi "felületessége" ellen egyszerre tiltakozik, s egyszerre igyekszik orientálni az eszményítésre és a valóság, az élet teljességét tökéletesebben felölelő, a hagyományos "beszély" formájához közelálló elbeszélés-típusra.
Az, hogy az akadémikus jellegű vitáknak is középpontjába kerül a novella műfaja: eleve jelzi fontosságának, társadalmi jelentőségének növekedését. S méginkább tükrözik ezt a fontosságot azok a polemikus jellegű válaszok, amelyekben gyakran maguk a tárcaírók vagy pedig a felnövekvő, új polgári irodalmat támogató kritikusok az új műfaj jelentőségét hangsúlyozzák. Élénken tükrözik a műfaj súlyának megnövekedését Mikszáth 1891-től kezdve írt almanach-előszavai, amelyekben nemcsak a konzervatív álláspont kap ismételt s igen szellemes visszautasítást, hanem amelyek mintegy az első esztétikai méltatásai is a modern realista novellának, egész kritikai irodalmunkban. S a többiek – Ambrus, Papp, Thury – akadémiai elaboratumok helyett stílszerű tárcákban, cikkekben bizonyítják: mekkora jelentőségre tett szert a novella műfaja az egész modern magyar prózairodalom megteremtésében. Helytálló érveléssel mutatnak rá, mit nyert az új műfajjal a próza tömörségben, rugalmasságban, megjelenítő erőben.
Végeredményben tehát le kell szögezni: a nyolcvanas, kilencvenes években a felnövekvő polgári irodalom legszínvonalasabban, leginkább újszerűen és előremutatóan a novella műfajában képes megnyilatkozni. A polgári realista regény megteremtésének feltételei már nincsenek meg a századvégen, a klasszikus kapitalizmus viszonylag egyértelmű, áttekinthető valósága épp ebben az időben fejlődik át, ugrásszerűen az imperialista korszak bonyolult ellentmondásokat tartalmazó valóságába. Ezeket az ellentmondásokat átfogóan majd a líra, Ady költészete fogja tükrözni irodalmunkban; e líra megszületéséhez viszont még nem érettek a viszonyok. Tehát azt lehet mondani, hogy a polgári realista regény és a modern, forradalmi költészet közötti átmeneti időszak a legteljesebben a valóság új elemeit, mozgástendenciáit dinamikusan megragadó műfajban: a novella műfajában fejeződhetik ki. Ennek az átmenetiségnek megállapításával egyszersmind jelezzük a műfajnak s képviselőinek problematikus helyzetét is.
Minden értéke mellett is hiányzik a századvégi novellaművészetből az igazi nagyarányúság, a valóság tükrözésének az az extenzivitása, amely a klasszikus polgári regény vitathatatlan érdeme. S amennyiben Gyulai kritikája erre irányul, amennyiben a töredékességet, a nagy lélegzetet hiányolja a századvég novellistáinak vállalkozásaiból: annyiban teljes mértékben igaza van. Gyulai kritikájának ezt a részét maga Ambrus is elismeri, az Irodalom és újságírás című 1906-os tanulmányában. Ambrus egész polgári novellista nemzedéke nevében keserű önkritikus éllel veti fel: mit ártott a nagyobb lélegzetű magyar próza kibontakozásának az üzleti szellem, az újságok versenye és napi szenzációra törekvése. S ugyancsak Ambrus lesz az, aki majd a Nyugat hasábjain mutat rá arra, hogy a szűkös keretek között jelentkező, az újságok 787hasábjain szétszórt, s az egynapiság kérész életű pillanatába foglalt forradalmiság hatása mennyire kisebb és korlátozottabb lehetett csak, mint ha ez a forradalmiság átnőhetett volna nagyobb szabású, s állandóbb jellegű irodalmi alkotásokba is. A századvégi novellisták egész sorának tragédiáját a nagy szubjektív erőfeszítés és a viszonylag csekély társadalmi hatás közötti diszkrepanciában látja.
Az egyének sorsát illetően Ambrusnak nyilván igaza van, hiszen a századvég novellistáinak egész sora hamarosan feledésbe ment, a Nyugat irodalmi forradalma szinte kiszorította őket a köztudatból. Magának a műfajnak, s a vele kapcsolatos irodalmi áramlatoknak jelentősége mégis korszakalkotó.
