A dualista rendszer belpolitikai válsága
A dualista rendszer belpolitikai válsága
Bánffy 1899 februárjában mondott le; utóda a kockázatos kompromisszumok embere, Széll Kálmán lett, aki mindazideig megőrizte személyi függetlenségét: nem kötelezte el magát sem az agráriusoknak, sem a merkantilistáknak, tehát alkalmasnak ígérkezett a válság áthidalására.
Széll felismerte, hogy a szabadelvűek parlamenti egy párturalmát hagyományos, alkotmányos eszközökkel többé már nem lehet fenntartani, s felismerte azt is, hogy erőszakos, alkotmányellenes eszközökhöz nyúlnia nem szabad, hacsak nem akar olajat önteni a tűzre. Ezért van, hogy változtatásokkal, reformokkal, kompromisszum-sorozatokkal törekedett a hatvanhetes egypárturalom biztosítására.
Először is, egyetértésben Apponyival, tető alá hozta a Szabadelvű Párt s a Nemzeti Párt fúzióját; az egyesülés bizonyos tekintetben a konzervatív agráriusoknak is kedvezett, jóllehet mindenekelőtt Széll Kálmán politikáját szolgálta. S ami ugyancsak természetes: kedvező visszhangot vert Ausztriában is, főképp a magyar iparosodást ferde szemmel néző nagyburzsoázia körében. Széll Kálmán további, legfontosabb intézkedései logikusan következtek ez elsőből, a fúzióból. Mindenekelőtt a gazdasági kiegyezés három 544függőben levő főkérdését rendezte. Elfogadtatta a parlamenttel a gazdasági közösség agráriusoknak kedvező s 1907-ig, illetve a közös bankügy a pártoknak általában előnyös s 1910-ig tartó meghosszabítását, továbbá: nagy nehézségek árán ugyan, de biztosította azt is, hogy Magyarország a közös kiadásokból többet vállaljon, mint addig. Politikáját tehát főképp Bécs bizalmának megtartására, az ingatag helyzetű osztrák kormány támogatására s a hazai ellenzék, kivált az agráriusok leszerelésére, megnyerésére építette. Taktikusan gondolta végig azt is: mit kell és mit szabad nyújtani a közvéleménynek. Látványos, hangzatos, de vajmi keveset érő nyomorenyhítő akciót kezdeményezett, – a nemzetiségi elnyomás legkirívóbb ellentmondásait látszatengedményekkel próbálta enyhíteni. Mindamellett az erős kéz politikát képviselte, akárcsak Bánffy. Üldözte a munkásmozgalmat, kiszélesítette a "rabszolgatörvény" alkalmazhatási területét, s szociális intézkedések ürügyén a gazdaságon kívüli kényszer újabb, ravaszul kieszelt formáit vezette be.
Intézkedései nem váltották valóra a hozzájuk fűzött reményeket. A dualista rendszer általános belpolitikai válsága folyamatosan mutatkozott. A soviniszta függetlenségiek például azzal vádolták Széll Kálmánt, hogy engedékeny, nem olyan "jó hazafi", mint Bánffy volt, saját pártja meg azzal, hogy nem tud a kormányban s a pártban rendet tartani. Az utóbbi kifogásban volt is igazság. A nemzetiekkel egyesült Szabadelvű Pártnak csak létszáma nőtt meg, ereje és egysége gyöngült. A párt három frakcióra bomlott: a kiegyezést "nemzeti szellemben" továbbfejleszteni igyekvő agráriusok csoportjára, illetve a mind jobban háttérbe szoruló merkantilistákéra, s az ortodox hatvanhetesekére. Midőn kitört a század eleji gazdasági válság, s a magyar és az osztrák uralkodó osztályok ellentétei újra kiéleződtek mind egymás között, mind országaikon belül, a Széll-kormány uralma, látszólagos stabilitása nyomban megingott.
Széll Kálmán még ekkor is csak félmegoldásokra törekedett, s ezzel bukását jórészt maga készítette elő. Úgy vélte, ha bizonyos engedményekkel segítséget nyújt a hasonló problémákkal küzdő osztrák kormánynak, viszonzásul támogatásukat nyerheti el. 1902-ben a gazdasági tárgyalásokon ezért nem tanúsított kellő erélyt; ez viszont Budapesten szült viharos ellenkezést, főképp a közvéleményben. Amikor aztán a hadsereg létszámának felemelését kívánta a parlamenttől (szintén osztrák kérésre), a közfelháborodásnak már nem tudott ellenállni.
Utóda előbb gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bán, majd gróf Tisza István lett (1903); ami ezután történt, az rendszerezésünk harmadik s egyben utolsó irodalomtörténeti alkorszakán már kívül esik.
