5. AZ EURÓPAI ÉS A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET FEJLŐDÉSE 1849 UTÁN (NÉMETH LAJOS)
5. AZ EURÓPAI ÉS A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET FEJLŐDÉSE 1849 UTÁN
(NÉMETH LAJOS)
(NÉMETH LAJOS)
1849 elsősorban a magyar művészetben korszakhatár. Bár a forradalmi hullám Nyugat-Európán is végigvonult, és hatása tükröződött a képzőművészetben is, pl. Honoré Daumier munkáiban, az ötvenes évek első éveiben mégsem bontakozott ki új szakasz az európai művészetben. A 19. század karakterének megfelelően, ezekben az években a vezetőszerep a festészeté 46volt, és ebben két haladó irány élt a század közepén egymás mellett: a húszas évektől bontakozó romantika és a negyvenes években sarjadt realizmus. Jóllehet a francia romantikus festészet főalakja, Eugène Delacroix ereje teljében dolgozott még, az érdeklődés homlokterébe mindinkább a realizmus került: a barbizoni mesterek, Camille Corot, Jean François Millet, Honoré Daumier az ötvenes években alkották főműveiket, s ekkor írta kiállítása homlokzatára Gustave Courbet a forradalmi jelszót: "Le réalisme!" Nem kismértékben épp Courbet hatására, a minden akadémikus sablont és romantikus attitűdöt elvető, pusztán a valóság hű visszaadását vállaló realizmus áramlata végigvonult egész Európán: Oroszországban szociális eszméktől telten, Németországban pedig a leíró jelleget hangsúlyozva és összefonódva a naturalizmussal, az ötvenes, hatvanas évek vezető stílusa lett.
A realizmus ága a hatvanas években ketté bomlott. Míg egyrészt Courbet esztétikájának vulgarizálásából kialakult a naturalizmus, másrészt a valóság hű, festői reprodukálása elvezetett a szabad levegő festői ábrázolásának, a plein airnek a problémájáig, majd a hatvanas évek végén az atmoszferikus jelenségeket kutató impresszionizmushoz. Édouard Manet és Claude Monet útja példázza a fejlődés irányát.
A realizmus és a kezdeti plein air törekvések képviselőinek nehéz harcot kellett vívnia a hivatalos akademista, eklektikus irányokkal. A szalonok nagydíjai, a köztéri monumentális megbízások nem is nekik, hanem a neobarokk és a klasszicizáló akademizmus híveinek jutottak. Az eklektikus akademizmus uralma az építészetben és a szobrászatban még nyomasztóbb volt, mint a festészetben. A század második felében alakultak ki világszerte az eklektikus, historizáló stílű, pompázatos városképek, és jelentek meg a köztereken internacionális stílusként a puffogó frázisú emlékmű-szobrok.
A nyugat-európai fejlődéstől az egykorú magyar képzőművészet fejlődési iránya eltért. Nemcsak mert az elmaradott gazdasági és társadalmi viszonyok miatt a magyar nemzeti művészet tradíciói még nagyon gyengék voltak, s ezért művészetünk még nem jutott el a nyugat-európai fejlődés megértéséig, hanem mert 1849 Magyarországon csakugyan korszakváltást jelöl. A forradalom leverése után nem lehetett folytatni a reformkorra jellemző klasszicizálást és a polgári biedermeiert; korszerűtlenné, az új problémák művészi megragadására alkalmatlanná váltak e stílusok. Már a negyvenes évek kritikáiban jelentkezett a klasszicizmus bírálata és a romantikus célkitűzések félénk megfogalmazása. A forradalom leverése után, az önkényuralom éveiben – akár tragikus pátoszként, akár a szimbólumokba burkolódzva – mindinkább a romantika vált a fejlődés jellemzőjévé. Bár dolgoztak még a biedermeier portré- és életképfestészet olyan képviselői, mint Borsos József vagy Barabás Miklós, és a klasszicista tájképfestészet nemzetközileg elismert művelője, Markó Károly is ekkor alkotta főműveit, a forradalom után a történelmi tematika vált általánossá. Kovács Mihály, Kiss Bálint, Orlai Petrich Soma a biedermeier és a romantika közt ingadozó tevékenysége, Than Mór akademikus történelmi piktúrája a hatvanas években átvezetett a magyar történelmi festészet két nagy alakjának munkásságához, Székely Bertalanéhoz és Madarász Viktoréhoz. Az ő művészetük reprezentálja a magyar történelmi festészetet, amelyben a romantikának a pátosza és az akademizmusra jellemző formamegoldások keveredtek.
47A romantika másik útja Magyarországon a realizmus felé kanyarodott. E romantikus realizmus fő képviselője, Munkácsy Mihály azonban csak a hatvanas évek végén alakította ki saját formanyelvét, hasonlóan a kor legkiválóbb magyar szobrászához, Izsó Miklóshoz. Nemzeti eklektikaként az építészetben is jelentkezett a romantika; ezt Feszl Frigyes nemzetközi viszonylatban is jelentős műve, a Vigadó épülete (1859–1865) reprezentálja.
