A kritikus
A kritikus
Arany Lászlót A délibábok hőse klasszikus íróink sorába, tanulmányai és kritikái pedig értekezőink élvonalába emelik. Akárcsak verses regénye, "alkalmi" alkotások ez utóbbiak is. S ezek is a nemzet ügyének, illetőleg annak szolgálatában születtek, amit ő ennek vélt, a polgárias liberalizmus, a polgárias realizmus jegyében. Kritikái mint az órakerekek, úgy kapaszkodnak egymásba. Mindegyik a régi típusú liberálisok eszméit védelmezi, 465– mindegyik más-más oldalról igyekszik megvilágítani "a valódi" szabadelvűség álláspontját. Asbóth János röpiratainak bírálatában a konzervatizmust támadja tajtékzó haraggal (Magyar konzervatív politika, 1875), Ábrányi Kornélban a pöffeteg, patetizáló üres ellenzékiséget (Gróf Andrássy Gyula, 1879), Kecskeméthy Aurélban a cinikus indifferentizmust (Nagy férfiaink, Legújabb fény- és árnyképek, 1875), Ágai Adolf művének alkalmán az egyre gátlástalanabb és felszínesebb, sikert hajhászó polgári zsurnalizmust (Porzó tárcalevelei, 1879). John Stuart Millről szólván a szocializmus és a radikalizmus érvelését igyekszik kivédeni (A földosztó párt Angliában, 1873), Grünwald Béla könyve okán meg a nemzetiségi követelések jogosultságát cáfolni (A Felvidék, 1879). Simonyi Zsigmond Antibarbarusáról írva (ugyane címen, 1880) az ortológusok áltörténetiségével szemben egy valódibb, evolucionista szemlélet jogát hangoztatja, Benedek Elek előszavának bírálatában pedig a nemzeti önhittséggel szemben a tárgyilagosság és szerénység polgári kötelességére figyelmeztet (Magyar mese és mondavilág, 1894). Vagyis: egyaránt küzd a jobb- és baloldal ellen. S ha az előbbivel szemben, mint verses regényében is, józan, evolucionista realitás-érzékről tesz tanúságot, – s ha megannyira helytálló érveket sorakoztat is föl az utóbbi ellen szólván, megintcsak kitűnik írásaiból szemléletének legfőbb gyengéje: a magyar hegemónia mindenáron való védelme.
Megdöbbentő élmény Petőfi barátjának fiát az elnyomás javallójának szerepében látni, pedig látnunk kell: "minél több tért engednénk… (a megyében) a nép alsóbb osztályainak – írja –, annyival inkább veszítené a magyarság, vegyes nemzetiségű vidékeken, eddig gyakorolt befolyását, felsőbbségét." Hogy itt miről beszél (mintegy a kiegyezés tragikus ellentmondásainak egyikét mutatva föl), híven mutatja a folytatás: "Amire régen mi használtuk a megyét a bécsi kormány ellen, arra fogják használhatni ezután a mi magyar kormányunk ellen a kisebb nemzetiségek. Ezeknek miellenünk igen jó fegyverükké lehet a megye. A vegyes népségű vidékeken már kezdik is használni, s ne higgyük, hogy majd belefáradnak" (A Felvidék, 1879).
Ez bizony alig leplezett bevallása annak, hogy a kiegyezési kor Magyarországa ugyanazt a szerepet tölti be a nemzetiségekkel szemben, amelyet egykor Bécs töltött be – a magyarsággal szemben. Láthatjuk tehát, íme, ebben az összefüggésben is: Arany László azt gondolta, hogy nemzetét védelmezi, holott valójában a nemesség, a birtokos burzsoázia védelmezőjeként lépett fel.
