A hunok harca
A hunok harca
A régi típusú liberálisoknak őrá is jellemző szabadelvűsége a hetvenes évek első felében már súlyos bajoknak nézett elébe. Mutatja ezt a következő: a reformkor harcain nevelkedett szabadelvű nemzedék túlzottan morális-történeti-nemzeti érvelésű liberalizmusát ő egy jobbára gazdasági-történeti-nemzeti érvelésűvel igyekezett fölváltani, a hazafiúi kötelességteljesítés morális-nemzeti fikcióját pedig valóságos gazdasági feladatok kijelölésével cserélte fel. Ám végső argumentumokat keresve programjához, katasztrófális ellentmondásokba keveredett: társadalmi-történeti-humánus érvek helyett nacionalista célzatú nemzeti-történeti-morálisakat fogadott el.
Feladatokra buzdító, 1873-as poémájában, A hunok harcában már ezt tapasztaljuk. Ebben a modern adhortációban a hazai tőkés gazdálkodás megteremtésére, illetve megerősítésére buzdít – felkészülésre a német kapitalizmus várható támadásaival szemben. Ennél korszerűbb, polgáribb és reálisabb követelményt képzelni sem lehet ebben az évtizedben. A poéma alapeszméjének hibája nem is ebben rejlik. A baj abban van, hogy e követelmény indokát Arany László bizonyos természeti ősadottsággá mitizált, változhatat-lan faji és biológiai ellentétben jelöli meg: "Mert régi viszály ez: faj vívja faj ellen, | Öröklött ádáz harc, kiegyenlíthetlen" – "Eredete titkát senki föl nem nyitja". Íme, realista igényű, racionalista magatartása, a nemesi nacionalizmus csapdájába esve, hovatovább irreálissá és irracionálissá válik. Ezzel az alaptétellel aztán szükségszerűen jár együtt az is, hogy poémája, a magyar hegemóniát féltve, "a beözönlő népek" veszélyét is nyomatékosan fölemlegeti. A kimondott gondolatánál azonban nem kevésbé mutatja visszalépését, eszméinek korszerűtlenségét költeményének stílusa. Míg a Tűnődésben és A délibábok hősében oly nagyszerűen fejlesztette tovább atyjának ötvenes évekbeli hagyatékát, ebben a munkájában szinte atyjának epigonjai közé került.
464 A hunok harca azt a dilemmát is híven érzékelteti, amit úgy szoktak megfogalmazni: vajon igazán költő volt-e Arany László, vagy inkább közéleti ember? Ez valóban alapkérdés; csakhogy ez esetben nem annyira alkati, mint inkább morális motiválásával. Arany László előtt ugyanis a hetvenes években egyrészt ott állott közösségi munkaösztönének s kötelességtudatának erkölcsi parancsa, ennek pedig – az adott történeti helyzetben és saját kötöttségeinek megfelelően – csak a Deák-párt oldalán vélt eleget tehetni. Másrészt bíráló hajlamú, oppozíciós írói ambíciói, s gyermekkorában szerzett demokrata-polgári ösztönzései sem hagyták nyugton. Csakhogy egyszersmind – a kor nemesi-polgári szemléletének megfelelően – úgy látta ő is, hogy a nemzetet a környező népek törekvései pusztulással fenyegetik; hogy a nemzet csakis úgy maradhat meg s tarthatja fenn uralmát a Kárpát-medencében, ha egységes, s mi több: ha szoros szövetségre lép az osztrákokkal, így alakuló helyzetét bonyolítja még az is, hogy felismerte: értékes irodalom a továbbiakban csak a teljes nemzeti függetlenségre való törekvés jegyében, illetve csakis osztálytörekvések (belpolitikai mozgalmak) alapján jöhet létre. Láthatjuk: az ellentmondások zsákutcájába került – ezért érezte erkölcsi kötelességének, hogy írói ambícióit föláldozza a nemzet vélt érdekeinek. Akadémiai székfoglalójában olvassuk: "A pragmatica sanctio, az 1790-iki megállapodások, az 1867-ik évi kiegyezés nem a szívből fakadt, s nem ragadhatja lelkesedésre az érzelmek emberét. A költőnek, ha ellenök izgatni jobb belátása tiltja, hallgatnia kell, mert dicsőitésökre egy húr sem pendül meg szívében. De a költői léleknek azon küszködő hangulatában, midőn benne a képzelet vágya és a józan ész ítélete egymással összeütközésbe jő, a meg-hasonlott kedély kiválóan fogékony a humorra, s a szárnyszegett lelkesedés megteremti a politikai költészetnek egy másik nemét, a szatírát" (A magyar politikai költészetről, 1873). Ezt még a fúzió előtt írta.
A fúzió idején aztán ő is foglyává lett annak az illúziónak, amelynek mestere, Csengery is, illetve mindahányan a régi liberálisok. Ennek az illúziónak lényege pedig: Tisza Kálmánékat vélték magukhoz hasonítani, holott időközben éppen maguk hasonultak – Tiszáékhoz. A magyar hegemóniának mindenáron való védelme tette ezt a hasonulást, s ez által a megteremtett "nemzeti egységet" szükségszerűvé. Ez az egység viszont hallgatást parancsolt a szatirikus költészetnek is, amelynek előbb, az "egység" létrejötte előtt, pártálláspontról még fölvirágzást jósolt. Utóbb ugyan meglátta már vagy legalább is sejteni kezdte a végzetes tévedést, csakhogy későn. Életrajzírói úgy tudják, hogy élete végén már-már ellenzékiségbe forduló, mély elégedetlenség, végső kiábrándultság vett rajta erőt.
