Népmesegyűjteménye
Népmesegyűjteménye
Ezekben az években jelent meg első önálló, a maga nemében már klasszikus értékű műve: az Eredeti népmesék (1862). Jóllehet atyja nem szánta írónak, 454a népmesék iránt mutatkozó érdeklődését örömmel vette tudomásul, majd ösztönözte is.
A népmese elméletével, kivált német földön, ekkoriban már gazdag szakirodalom foglalkozott. Néhány németes műveltségű szerző már a mi mesevilágunkra is megkísérelte alkalmazni a teóriák némelyikét. Hogy a tizennyolc esztendős Arany László mit ismert ezekből és mit nem, nyitott kérdés. Meséinek – gyűjteményének tartalmát és alakját nem annyira bizonyos elméletekhez való alkalmazkodása, mint inkább emberi-írói magatartása, ízlése határozta meg. Ebben a tekintetben később sem változik: Magyar népmeséinkről című székfoglaló előadása (Kisfaludy Társaság, 1867) hasonló tanulságokkal szolgál, jóllehet a német és az angol folklór-teóriákat ez időre már elmé-lyülten tanulmányozta.
Népmeséi nem szóról szóra jegyzett, nem nyelvtudósoknak és folkloristáknak szánt szövegek, és nem is műköltői módon formált alkotások. Legfőbb jellemvonásuk éppen az, hogy lejegyzésükkor a gyűjtő mintegy beléhelyezkedik az évszázados fejlődés során már kiszűrt s mondhatni kodifikált téma típusokba, továbbá a velük járó műformákba és műfajokba. Ezeket – s a mögöttük álló érzésvilágot is – valóságértékűeknek s jellegzeteseknek ismeri el; sui generis törvényszerűségeiknek is aláveti magát. Más szóval: gyűjtött szövegeit a szerkezet, a bonyodalom, az előadás, a nyelv tekintetében úgy emeli magasabb szintre, hogy azok tárgykör, felfogás, hangnem és élethangulat dolgában mégis tökéletes népmesék maradnak. Kicsiny gyűjteményének további, legfőbb erényei is innen valók: meséinek tematikus megoszlása változatos, a mesélő személytelenségét biztosító hangnemük pedig – szinte kivétel nélkül minden egyes darabban – egyedi és magyaros jellegű.
Folklorista, írói-emberi magatartására tehát egyrészt a valóságtisztelet, a tárgyszerűség s az erős művészi ösztön nyomja rá bélyegét, másrészt pedig a herderi gondolatkörrel rokon, amaz erős meggyőződése és hite, hogy a népben, a nép alkotásaiban adva vannak bizonyos ősi, nemzeti műformák és értékek, melyeket a polgárosult ízlésnek kell magasabb szintre emelnie. Mindez, természetesen, még inkább csak polgárias népies-nemzeti műveltség körében való neveltetésének következménye, nem pedig egy szemlélet már tudatos vállalásáé.
Ugyanígy természetes, hogy ebbéli magatartása elsősorban atyjáéval, továbbá Gyulaiéval, Erdélyiével, tehát a népies-nemzeti irányzat vezetőgárdájáéval volt rokon.
Gyűjteményének három jellegzetes nyelvi-slílusbeli-tárgyköri vonása van. Az első: meséinek födhöz-kötöttsége. A tündéries-irracionális elem gyűjteményének javarészéből hiányzik. Egyes darabjai pedig közelebb állnak a ponyván forgó népies vagy pikareszk novellához, mint a tündéries, germános-németes típusú népmesékhez. A második: meséinek érzelmi és képzeletgazdagsága, mely a szélsőséges groteszktől a bensőséges ellágyulásig, a vaskosan pajzántól a nemesen emelkedettig, az érzelmek s a tárgyak széles skáláját öleli fel. A harmadik: meséinek nyelvi modernsége. Lejegyzéseiben olyannyira sikerült összeolvasztania a történeti nyelvkincset a neológiáéval, hogy szövegei ebben a tekintetben atyja legjava prózájával is felveszik a versenyt.
