Az értelmiségi polgárság hasonulása a nemesi közszellemhez
Az értelmiségi polgárság hasonulása a nemesi közszellemhez
Az idomulás, a hasonulás gyorsan és aránylag könnyen ment végbe. A nyelv nem volt nagy akadály – a szemlélet, a társadalmi magatartás az lehetett volna. De, mint előbb már említettük, a Bach-korszakban leszerelte és megalkuvásba szorította a polgárságot az osztrák-német burzsoázia forradalom utáni lojális szelleme. A Tisza Kálmán-párti Fővárosi Lapok a meggyőző példák hosszú sorát mutatja fel a népies mezbe és liberális szólamokba burkolt, provinciális-patriarkális nemesi szellem, s a talmi-romantikus polgári idillizálás, illetve moralizálás összeolvadására. Annak bizonyságául pedig, hogy a provinciális nemesi-magyar falusi témákban mily sűrítve látta viszont a magyarosodó polgár az ötvenes évekbeli kedvenc olvasmány-típusának, az Ausztriából hozzánk származott hiperlojális "Dorfgeschichte"-nek szellemét: elég Abonyi Lajos munkásságára utalnunk.
A polgárság hasonulását nagyban megkönnyítette annak a történet- és népszemléletnek rohamos térhódítása, mely legpregnánsabb kifejeződését a már többször említett úgynevezett jogtörténeti iskola felfogásában, illetve ennek modernizált változatában nyerte el. Ez az iskola, ez a felfogás – főképp a reakcióssá váló nemesi-polgári gondolkodásban és tudományosságban, de a forradalom utáni tisztán polgáriban is – óriási jelentőségre tett szert Európa-szerte, de főképp Közép-Európában, mindenekelőtt pedig a Habsburg-birodalomban. Természetesen, nem arról van szó, mintha a nemesség szelleme ez iskola hatására vált volna retrográddá, a hivatalnok-értelmiségi polgárságé opportunussá, hasonulóvá és kompromisszumossá, hanem éppen fordítva: a retrográddá válás és hasonulás találta meg e felfogásban ideológiáját, megnyugtató jogosítványát. Beöthy "konzervatív liberalizmusának" alapvetése egyik oldalt, a Nyelvőr tevékenységének megalapozása másfelől: jól bizonyítja ezt. E felfogás lényege – a mi nézőpontunkból – három elvben jelölhető meg. Közülük az első, a fejlődés organikus jellegének szükségszerűsége a legfontosabb. Eszerint: az intellektustól konstruált eszmények megvalósítása érdekében belenyúlni egy állam, egy társadalom, egy nemzet vagy nép életébe: égbe kiáltó bűn – ellenkezik a történeti fejlődés egyedül helyes útjával. Másodszor: minden organizmus, minden nép és nemzet a maga "lényegének" (lelkének, karakterének stb.) megfelelő öntörvényű, más organizmusokétól lényegében különböző fejlődés-utat jár végig. Harmadszor pedig: egy nép lelkét és gondolkodásmódját az intellektualizmus hatásától legkevésbé érintett patriarkális 377(népi) közösségek őrzik meg, főképp jogrendjükben, szokásaikban, hierarchiájukban.
Ez a felfogás nemességünk előtt 48 előtt sem volt ismeretlen; sőt ez a felfogás még a népiesség irányzatára is némi befolyással volt. Érthető módon: ez az iskola sokat kölcsönzött (többnyire torzítások árán) Herder tanaiból. Más szóval: a herderi tanok hozzánk a német romantika gyakran reakciós népiességével, illetve a romantikus jogtörténeti iskola elveivel átszínezetten érkeztek meg. S ez az átszíneződés Világos után, a forradalomellenes áramlatokban fölerősödött, feltűnőbbé vált. Természetesen e tekintetben is némi előzmények alapján: gróf Cziráky Antal és főnemesi társai már az Akadémia alapításakor (1830) azon fáradtak, hogy a magyar tudományosság és oktatás tengelyébe állítsák ezt az iskolát. De akkor ez még nem sikerülhetett: Szalay László például hevesen cáfolta, majd elutasította a jogtörténeti iskola szemléletét. Azt azonban, hogy Keményt már erősen befolyásolta a jogtörténeti iskola: elsősorban röpiratai (Forradalom után, 1850; Még egy szó a forradalom után, 1851) bizonyítják.
De nem volt ismeretlen a negyvenes években ez a tanítás a hazánkban élő és asszimilálódó, dinasztia-hű német polgárság előtt sem. Az egyetemen például a polgári származású, félmagyar-félnémet Frank Ignác népszerűsítette. Ugyanő Világos utáni előadásaiból az észjogi elemeket – melyekkel pedig 48 előtt még-még rokonszenvezett – már végképp elhagyta.
A pesti egyetem másik professzorának, Karvasy Ágostonnak pályafutása hasonló tanulságokkal szolgál; ő 48 táján még az észjog-elv hívének mutatkozik – később nem: az ötvenes években – történeti kérdéseket illetőleg – erősen közeledik már a jogtörténeti iskola felfogásához. Az államhatalomtól s a magyar főnemességtől melegen pártolt Wenzel Gusztáv professzor esetéről nem is beszélve: ő már fenntartások nélkül a jogtörténeti elv híve. Folytathatjuk a sort azzal, hogy nemcsak Riedl Szende kívánta Hegelt "kijavítani" e felfogás segítségével (említettük már, hogyan), hanem Csengery Antal Budapesti Szemléjének "házi szerzője", Kautz Gyula is sokat s lényegest fogadott be elemeiből. Például Politika vagy országlászattan című, akadémiai nagy jutalommal koszorúzott könyvében (1862), vagyis épp ott, ahol az állam- és társadalomépítés folytonosságáról ejtett szót. Sőt: még a pozitivizmus hazai atyamesterét, Pauler Tivadart is erősen befolyásolta Világos után ez a tanítás, kiváltképp az államelméletben és a jogszármaztatásban.
Látni való: a polgári s asszimilálódó tudósoknál ez a felfogás éppen akkor érvényesült legjobban, amikor az állam szerepéről, az állam feladatainak és jogainak a nemzeti hagyományokhoz való szerves kapcsolódásáról nyilatkoztak. Korántsem véletlenül: az államelmélet jelentősége éppen e most kezdődő korszak polgári, nemesi-polgári ideológiájában nőtt meg, s vált a politikai csatározások egyik sarkalatos kérdésévé. Részint azért is, mert a magyar állam nemzetiségi állam volt, történeti jogokra támaszkodó magyar vezetéssel és jogi alapműveltségű, magyar uralkodóosztállyal. Az asszimilálódó polgárság teoretikusainak egy jelentős csoportja éppen az államhatalom gyakorlását illető kérdésekben hasonult a nemesi osztályok uralkodó felfogásához. Így vált lehetségessé aztán, hogy a kiegyezés, de főképp a fúzió (1875) után a "népnemzeti" irányban egyetértő nemesi és polgári felfogás esztétikai 378tekintetben is közös nevezőre kerüljön (l. a Beöthy Zsolt- s Rákosi Jenő-féle tragikumfelfogást).
Összegezésül elmondhatjuk, a hazai polgárság sajátos helyzetének és szellemének hatása a népies-nemzeti irányzatra Világos után kettős: 1860-61-ig jobbára közvetett; főképp jelenlétének hiányával hat, mert e hiány következtében – természetesen, más tényezőkkel együtt – ez irányzat demokratikus és kritikai-realista fejlődése lehetetlenné válik. Másrészt, 1860–61 után, főképp a nemesi közszellemhez hasonult értelmiségi hivatalnok-réteg (bár szerepe jórészt tulajdonképpen még ekkor is közvetett) annak a folyamatnak megindulásához és fölerősödéséhez járul hozzá, amelynek végén Beöthy Zsolt konzervatív, haladásellenes esztétikája és Szabolcska Mihály költészete áll.
Irodalom
Pukánszky Béla: Német polgárság magyar földön. É. n. – Edmund Steinacker: Lebenserin-nerungen. München 1937. – Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849-1867. 1955. – Szabó Imre: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. 1955. – Németh G. Béla: A Pesti Napló kezdeti szakasza. ItK 1960. 174–188. – Windisch Éva: A magyarországi németség, mint nemzetiség. (Kéziratban.)
