A városi polgárság és nemzeti közhangulat Világos után
A városi polgárság és nemzeti közhangulat Világos után
Ez a radikális magyar polgárság az ötvenes évek első felében látszólag valósággal eltűnt. Persze, csak látszólag s főképp: a nagy kataklizma első kábulatában, légkörében élő hazafiak tudatában. A nemzethalál víziója és az alaptalan optimizmus váltogatták egymást a közhangulatban, a közvéleményben, amely rémlátó szorongással figyelte a német polgárság helyzetének, magatartásának változását, s hajlott az előnytelen, a hűtlenségről valló mozzanatok tragikus fölnagyítására és általánosítására. Erdélyi János például Pestre jőve, keserűen azt írja Szemere Miklósnak: tíz esztendő alatt sem változott annyira Pest, mint ebben az egyetlen évben, s jelzi, hogy e változás lényegét és részleteit nem írhatja meg (Levél: 1850. október 24.). Szilágyi Sándor azonban első lapkísérleteiben többször is megírta: német város lett Pest. A polgárság magyar elemei elvesztek és szétszóródtak, vagy bujdostak és emigráltak. Német felének exponáltjai közül is sokan választották a menekülést. A többiek – a veszélyben nem forgók – hallgattak, s nem kis részben disszimilálódtak. Arany 1860-ban, a magyarosodási hullám újabb kezdetén azt írta kesernyés iróniával: csak aztán "fölragadjanak" ezek a nevek, nehogy valami "conscriptio" megint könnyedén végezzen velük.
Mindenesetre: a nagypolgári réteg rögtön 1849-ben hálával fordul Bécs felé a vagyonbiztonság megteremtéséért s a forradalmi veszély elhárításáért. Az értelmiségi, közép- és kispolgári rétegekben azonban – főképp a katonai kormányzás alatt – éltek még a forradalmi törekvéseknek és eszméknek utórezgései. Ez utóbbi rétegeket illetőleg, nagyobb változásokkal csak a Bach-korszakban találkozunk: a demagóg módon polgárosodást és humanizmust hirdető, könnyű elhelyezkedéssel, érvényesüléssel kecsegtető új, német adminisztráció a nevezettekre éppúgy hatással van, mint a kapitalizálódás hosszan tartónak és zavartalannak ígérkező folyamata, konjunktúrája is. Ez időből már sok olyan esetet lehetne felsorolni, aminő Dubetz József karmesteré, aki 48-ban, még lelkesen, "Alkotmány-csárdást" komponál; a konjunktúra idején pedig jámbor, lojális "Humanitats-Polka"-val igyekszik eltévelyedését feledtetni.
Figyelmeztető jel, hogy a Bach-éra polgárias demagógiája még az 1850-ben induló Pesti Napló maroknyi, magyar-plebejus csoportját is megtévesztette s vonzotta. Azok a német polgári elemek igyekeztek most előtérbe jutni, amelyek egyfajta eltorzult jozefinista hagyományként a magyarság törekvéseiben csak nemesi-nacionalista megnyilvánulásokat láttak, vagy akartak látni. Ez magyarázza, hogy az e réteg véleményét tükröző Pest-Ofner Zeitung magabiztossága a Bach-kormányzat egy-egy "demokratikus" tette, "sikere" 372nyomán mindig megnőtt (pl. 1853–54-ben, az úrbéri pátens kibocsátásakor). S a polgárság e rétegének egy másik vezető lapja, a Presburger Zeitung is így ünnepelte a kormányt; az egyenlőség megteremtőjeként, az elnyomás széttörőjeként – a polgári rend megalapozójaként. Nemkülönben kezére játszott, sőt bizonyos hitelt is kölcsönzött e réteg képviselőinek az ókonzervatívok velejéig reakciós, kétbalkezes ügyködése. Egyebek között jól bizonyítja ezt a magyargyűlölő, de a magyar viszonyokat s a hazai németség egyes rétegeinek érzületét is alaposan ismerő, a magyar-földi német polgársággal szoros kapcsolatot tartó Franz von Löher véleménye; eszerint a Bach-korszak a jogrend, a mindkétoldalú törvénytisztelet mintaképe; – évtizedében a közigazgatás meg az igazságszolgáltatás jó és gyors, a törvényhozás pedig demokratikus jellegű és célú volt (Die Magyaren und die andere Ungarn, 1874). Még a kifejezetten magyar nacionalista, ám eltökélten polgári irányzatú Toldy István – Ferencnek fia – is némiképp hasonlóan vélekedett. Visszatekintve az elmúlt két évtizedre, ő még 1872-ben is hangoztatta, hogy a "parvenü bárótól" (ti. Bachtól) s rendszerétől bizonyos demokratikus- polgári jelleget és célokat nem lehet eltagadni (Öt év története, 1872).
Az a konjunktúra azonban, mely az évtized második negyedében, a krími háború idején tetőzött, bár lényegében a hetvenes évekig tartott, nagyon is hullámzó volt, s végül a hazai német polgárság többsége részére kevesebb lehetőséget nyújtott, mint nyújthatott volna egy önálló magyar kapitalizálódás konjunktúrája. Ez magyarázza, hogy a német polgárságnak a reformkorban megindult általános – gazdasági végindokú – asszimilációját utoljára is nem tette lehetetlenné. Folyt az tovább ebben a korszakban is. Csakhogy korántsem káros kísérő-mozzanatok nélkül. Ami a legfőbb: mind a befogadó magyar, mind a hasonuló német értelmiség tudatában egy olyan retardáló mozzanat kezdett érvényesülni, amely az irodalmi fejlődésre, a népies-nemzeti irányzat sorsára rendkívüli következményekkel járt.
A Bach-korszakban a német polgárság gyanússá, bélyegessé lett a nemesség s általában a magyarság jelentékeny részének szemében. A germanizáció, a telepítési tervek, a behozott német-cseh tisztviselők által végletesre fokozott német-ellenszenv kiterjedt a német polgárságra is. A nemzeti köztudat a kétféle német elemet egymással többnyire azonosította: a hatvanas évek németellenes tüntetései és kilengései erről tanúskodnak. A magyar nemes egy letiport nemzet mindenből kizárt tagjának tudta magát. A polgárság viszont a birodalom egy tartománya lojális és favorizált polgárának, aki előtt minden lehetőség nyitva áll. S ha nem volt is így, a magyar nemes mindenesetre így látta. A magyar lapokban nem véletlenül épp a konjunktúra csúcsán, az évtized második negyedében válik általánossá a panasz a városi, társasági élet, a közélet cinikus léhasága, a haszon- és élvezethajszolás ellen. A német polgárság a nemesség nagy részének s a nemesi származású magyar értelmiség tetemes hányadának szemében is mintegy eljátszotta nemzeti jogait, s alátámasztotta a nemesség rezisztenciás önmítoszát – hitét abban, hogy a vezetésre erkölcsileg egyedül alkalmas. Jellemző e tekintetben Riedl Szende esete: ő e polgárságnak legalább a hatalomban való részesedését követelte. Gyulaival vitázva, ugyanő panaszolta: szavát a nemesi sajtó az érzelmek felkorbácsolásával akarja elnémítani. Vagyis azzal, hogy hallgasson, hiszen az abszolutizmus alkalmazta – hiszen "pintlivel 373a hátán" jött Csehországból. De hivatkozhatnánk Tolnai Lajos e kort tárgyaló regényeire s Jókai műveire is. Vagy Gyulainak, bizonyos, a Bach-korszakban mutatkozó erkölcsi lazulást érintő megjegyzéseire: "városokban, kivált németes városokban történtek ilyenek, de parasztok közt soha" (Tolnai Lajos Urak című regényéről: Ujabb magyar regények, 1873). Azaz Gyulai szerint, az elmúlt évek közéleti és társadalmi megpróbáltatásaiban, egyedül a nemesi Magyarország, az úr és a paraszt maradt tiszta. Mindebben pedig volt valami igaz, persze nem úgy, ahogyan Gyulai gondolta; 1860 s 67 után, midőn a Bécs teremtette konjunktúra már egy önálló magyar kapitalizálódás kínálta lehetőségeknél kevesebbnek bizonyult, s a Bécs által sugallt s fölrajzolt politikai távlatoknak végképp bealkonyult, a városi polgárság most már szinte egészében s végérvényesen újra felismerte "magyar polgár" voltát, de az akkorra kialakult társadalmi erőviszonyok érzetében, igyekezett beilleszkedni a nemesi vezetésű ország hierarchiájába, mégpedig kétségtelenül, bizonyos rossz, bűntudatos lelkiismerettel. A Pest-Ofner Zeitung ekkori canossázása és buzgó lojalitás-nyilatkozatai meggyőző példákkal szolgálnak erre. Hasonlóképp a Temeschwarer Zeitungé s a pozsonyi lapoké is.
A magyarországi német polgárság tehát egyfelől "nemzetietlenné" vált, a hatalomra törő s hamarosan hatalomra is kerülő középnemesség s vele egyező szemléletű értelmiségi rétegek szemében. Másrészt viszont ugyanakkor jórészt elvesztette egykori progresszivitását is, s az önkényuralom korszakában a német-osztrák burzsoázia forradalom utáni antidemokratikus szellemét tette magáévá. Hivatkozunk újra Riedl Szendére: ő e rétegnek legjobb erényeit megtestesítő képviselője. Lapszerkesztői programjaiban Riedl a továbbhaladást az ötvenes évek társadalmi és gazdasági reformjainak szellemében képzelte el; s ideológiát igyekezvén e továbbhaladáshoz teremteni, a hegeli bölcseletet a jogtörténeti iskola tanításaival kívánta kijavítani, hogy kiiktassa abból az ugrásszerű (anorganikus) változások igazolását, melynek lehetősége – úgymond – benne rejlik a hegeli bölcseletben.
Egyszóval ez a polgárság jórészt alkalmatlanná vált arra, hogy továbbra is – akárcsak részleges – támogatója legyen a népies-nemzeti irányzat legalább városias-demokrata, polgári irányú átfejlődésének.
