32. ÚJ FEJLŐDÉS CSÍRÁI A VILÁGOS UTÁNI KORSZAKBAN (SŐTÉR ISTVÁN)
32. ÚJ FEJLŐDÉS CSÍRÁI A VILÁGOS UTÁNI KORSZAKBAN
(SŐTÉR ISTVÁN)
(SŐTÉR ISTVÁN)
A polgári Magyarország kialakulása a 48-as forradalom bukása után ment végbe, tehát olyan korszakban, mely épp a forradalmi, a demokratikus eszméket nyomta el – s a polgári fejlődéshez annyira nélkülözhetetlen nemzeti függetlenséget is a legnagyobb mértékben veszélyeztette. A Világos utáni korszak a nemzeti lét fenntartása érdekében, a "nemzetiség" eszméjét állította előtérbe, s ebben igaza is volt. De ez a nemzet-eszme, demokratikus tartalmaitól megfosztottan, mindinkább egyoldalúvá hanyatlott, s emiatt a nemzeti élet egészséges fejlődésének is gátjává vált. A Világos után meghirdetett nemzet-eszme idővel nacionalizmussá satnyult, s ellentmondásos örökségével társadalmunk tudatát károsan terhelte meg.
Ezzel a baljós örökséggel azonban mindig szemben állt nálunk az a törekvés is, mely nemzet és haladás ügyét egységben kívánta felfogni és érvényre juttatni. A magyar irodalom nagy korszakai mindig e törekvés jegyében bontakoztak ki, másfél évszázad óta.
367Irodalom- és művelődéstörténetünk alig ismer ellentmondásosabb szakaszt a Világos utáninál. Ekkor vált szét egymástól nemzet és haladás ügye, de ez a szétválás nem könnyen és léhán történt meg, hanem drámai küzdelmek, megrázkódtatások, meghasonlások és konfliktusok kíséretében. Ennek a korszaknak öröksége tehát éppúgy tartalmaz gátoló, bénító elemet, mint serkentőt, buzdítót. A szétválásba az a korszak igazában nem nyugodott bele s a haladás reményét sohasem adta föl, még ha annak lehetőségét oly kétségbeesett hangsúllyal tudta is felidézni, mint Az ember tragédiája.
Nemzet és haladás ügyének szétválását, e szétválás folyamatait – de az egység iránti vágyat, igényt is kifejezi a Világos utáni irodalom. Ezek a folyamatok szabják meg a kor irányzatainak sorsát, és ez a sors kihat a 20. század magyar irodalmának alakulására is. Ennek az irodalomnak sajátságait csak a Világos utáni korszak folyamatainak feltárása értetheti meg. A népiesség, majd a szélesebb igényű népies-nemzeti költészet, a romantika fennmaradása, a nemesi polgárosodás kíséretében fellépő eszmeáramlatok, s végül a realizmus kimaradása, illetve, késése: mindez nemcsak a századvégre hatott ki: a 20. századi fejlődésre is.
A költészet legsajátosabb fejlődési törvénye, hogy nem állapodhatik meg a kivívott eredményeknél, bármily jelentősek is azok. A 20. századi költészet "rohanása" miatt nyugtalankodó Horváth János nem értette meg, hogy az Ady-korszaknak csak az epigonizmus árán lehetett volna ragaszkodnia a Petőfi-Arany-korszakhoz – s folytatnia a nagy örökséget is csak úgy lehetett, ha túlhaladt rajta. A népiességen alapuló nemzeti költészet is szüntelen érezte a továbbjutás szükségét. A túlhaladás legnagyobb példája Petőfi lehetett volna, akinek forradalmi költészete hasonlíthatatlanul többet jelentett, mint tulajdon, korai korszakának népies-nemzeti költőisége, hiszen Petőfi úgy haladt túl a népiességen a forradalmi költészetbe, hogy amabból megőrizte mindazt, ami a forradalmi költészetet készítette elő, s aminek helye lehetett a forradalmi költészetben is. Arany túlhaladási kísérleteit már elemeztük, s nemcsak a balladák népies-nemzeti összhangja után figyelhetünk fel ezekre, hanem Buda halálával csaknem egyidőben, elméleti írásaiban is, melyek a "gémes kutak világán" túltekintő népies-nemzeti költészet lehetőségeit keresik.
A polgárosodó Magyarország irodalma csak úgy válhatott nemzetivé, ha a nemzeti vonásokért a népköltészethez fordult. A polgárosodó, s egyben nemzeti költészetnek: népies indításúnak kellett lennie. Azonban a kapitalizálódás előrehaladásával együtt megváltozott a nemzet eszméjének tartalma: kialakult a polgári nemzet, a maga mély ellentmondásaival, s az ellentmondások között megváltozott a társadalmi tudat, megváltoztak az emberi viszonyok is. A népies-nemzeti költészet részint a népnél, részint a történelemnél kereste a nemzeti témákat és jellemvonásokat. Csakhogy a polgárosult városias élet kialakulásával, a kapitalizmus viszonyainak megszilárdultával olyan témák léptek előtérbe, melyeknek nem volt többé népi (paraszti) vagy történelmi jellegük. Magának a népnek fogalma is új tartalommal telt meg: többé már nemcsak a parasztságot jelentette, hanem a városi mesterembereket, 368a város kisembereit, akiknek világát a századvég novellája fedezi majd föl.
A népies-nemzeti költészet tehát a 19. század utolsó harmadában egy újonnan kialakult választási lehetőséggel találta magát szemközt: vágy bezárkózott a régibe, a falusiba – vagy megpróbálta eszközeit, szemléletét az újhoz idomítani. Azok, akik az utóbbit választották: a 20. századi, modern költészet úttörőivé is váltak. Így választ Arany, az Őszikékben, a polgárosult, a "városias" Magyarország valóságának első, költői kifejezését nyújtván, s utat törvén ezáltal"a 20. század magyar költészete számára is. És ugyanígy választ Vajda János is a hetvenes évek derekától kezdve; költészete, filozófiai témák alkalmán valójában az új korszak konfliktusait, válságait, ellentmondásait fejezi ki. Arany és Vajda egyaránt a népiesség örökségét folytatják, őrzik; csakhogy ez a népiesség egészen másvalamit fejez ki már náluk, mint a negyvenes, ötvenes években, egészen másvalamit, mint aminőnek kifejezésére korábban akár ők maguk, akár a népiesség teoretikusai törekedtek. A népiesség az ő segítségükkel kapcsolódik bele – immár nem feltűnő, külső jegyekkel, hanem mélyebb hatású eszközökkel – a 20. század nagy, költői forradalmaiba, Ady és József Attila forradalmába, és Babits, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső – és Illyés Gyula, Szabó Lőrinc költészetébe is. A "folytonosság" tehát létrejön a Petőfi-Arany-korszak és a 20. század között, de nem a Horváth János elképzelte módon: Arany valódi "folytatója" nem Vargha Gyula, hanem a Nyugat és a két világháború közti korszak lírájának újat teremtő tábora.
A magyar irodalom nem a világirodalomtól függetlenül, hanem annak irányzataival, folyamataival szoros összefüggésben – de a saját törvényei, szükségletei és lehetőségei szerint fejlődött. Az irodalom tükrözte történelmi, társadalmi valóságban is bennfoglaltattak a sajátos, nemzeti mozzanatok – s a nemzetköziek is. A kapitalizmus kialakulása éppúgy volt nemzetközi jelenség a múlt század derekán, mint nemzeti. A 19. század derekának magyar polgárosodási jelenségeit is nemzetközi – s egyszersmind nemzeti szemszögből kell vizsgálnunk, mivel a magyar kapitalizálódás – megkésettségében is – a kapitalizmus általános kifejlődésének egyik mozzanata. Nemzetinek és általánosnak, magyar irodalminak és világirodalminak sajátos, dialektikus egysége jön létre az irodalomban is: jelenségeit, folyamatait tehát mind a nemzeti irodalom öröksége s adott helyzete, mind pedig a világirodalom öröksége és adott helyzete felől kell megvizsgálnunk. A magyar irodalom jelenségei közt találunk olyanokat, melyeknek párjait megtalálhatjuk a világirodalomban – s találunk olyanokat is, melyek sajátosan magyar jelenségek, s melyeknek világirodalmi párjait nem lelhetjük meg. A népies-nemzeti irányzat például az utóbbiak közé tartozik. (A liberális-nemesi irányzatnak a hazaihoz hasonló jelenségeivel is csak elvétve találkozhatunk a világirodalomban.)
A 19. századi polgárosodás irodalmi irányzatai – a klasszika, a romantika, a realizmus stb. – nem maradnak hatás nélkül a magyar irodalomra. Az 1848 előtti félévszázadnak irányzatai a klasszika, majd pedig a romantika világos jegyeit mutatják, s a romantikában fogant népiesség már a realizmus bizonyos 369vívmányaiban is gazdag. A Világos utáni irányzatokban a realizmus és a romantika különféle vegyületeivel találkozunk. De sem a népies-nemzeti, sem a liberális-nemzeti irányzatban nem találhatjuk meg akár a romantikának, akár a realizmusnak, mint irányzatnak programszerű vállalását. Nem találunk ilyet Jókainál sem, aki pedig a legtöbbet őriz a romantika örökségéből. Az évszázad utolsó harmadában ez a helyzet oly módon változik meg, hogy bizonyos külföldi irodalmak (a francia, az orosz és részben angol) hatására, a magyar irodalom több-kevesebb tudatossággal és programszerűséggel a korszak nagy, világirodalmi irányzataihoz erősebben idomul, mint a Világos utáni korszakban. Habár a realizmus fontos teljesítményei jönnek létre a magyar irodalomban Eötvösnél, Petőfi lírájában, Arany epikájában, valamint – a romantikával elegyülten – Jókainál és Keménynél is: a világirodalom realista vívmányainak tudatos követése, áthasonítása főként a század utolsó harmadában a társadalmi problematikának olyan következetes megvalósítására vállalkozik, aminővel a Világos utáni két évtizedben nem találkozunk. Ez a vállalkozás teszi lehetővé a századvégi magyar realizmus kibontakozását, mely a 20. századi realista teljesítmények (Móricz stb.) közvetlen előzménye is. A realizmus vívmányainak, problematikájának programszerű érvényesítése és a világirodalmi irányzatok hatásának fokozottabb befogadása ad majd indítást az utolsó évtizedek másik két irányzatának, az oly bonyolult jelenségeket magába ölelő szecessziónak, valamint a naturalizmus kibontakozásának is. Az utolsó három évtized irányzatai: a realizmus, a szecesszió és a naturalizmus a Világos utáni évtized uralkodó irányzatait oly módon váltják föl, hogy az utóbbiakban jelen lévő és hatékony-realizmus (sőt, a romantika) lehetőségeit bontják ki, fejlesztik tovább – részben a világirodalom uralkodó irányzatainak hatására.
