31. A VILÁGOS UTÁNI IRÁNYZATOK (SOMOGYI SÁNDOR)
31. A VILÁGOS UTÁNI IRÁNYZATOK
(SOMOGYI SÁNDOR)
(SOMOGYI SÁNDOR)
Előző fejtegetéseinkben többször említettük, hogy irodalmunk fejlődését az ötvenes években a világosi tragédia vonja árnyékba. A 49-es változásoknak azonban van még egy eddig nem vizsgált következménye is, az tudniillik, hogy a fejlődés 48 előtti legfőbb áramlatai Világos után csak önellentmondások, illetve kölcsönös, egymás közötti kompromisszumok árán biztosíthatják megmaradásukat – az irodalmi élet folytonosságát.
A 49 utáni fejlődésre a kényszerűség nyomja rá bélyegét. A szituáció, melybe Világos után irodalmunk kerül pontosan olyan, amilyennek a fiatal Gyulai észleli. "Nagy szerencsétlenség – írja 1850-ben –, midőn egy nemzet nem önmagából fejlődik, és a sors csapásai vagy önkönnyelműsége megfosztják saját én-jétől", vagyis önkifejlődési, az előző korszaktól örökölt lehetőségeitől. Mi a teendő? – az ilyen helyzetekben ez a legfőbb kérdés. Gyulai találó és helyes fejtegetése szerint ahhoz, hogy társadalmi, politikai és kulturális életünk folytonosságát biztosítani tudjuk, "kettőzött erővel kell kifejtenünk a nemzetiség és műveltség tényezőit, s összhangba hozván jelentőségre emelnünk" (Társaséletünk.)
A "művelt nemzetiség" és "nemzeties műveltség" eszméje így, ilyen körülmények közt keletkezik. Felismerése persze nemcsak Gyulai érdeme, ez közös lelemény. Innen van, hogy az irodalmi élet 49 utáni legfőbb irányzatai – ahelyett, hogy elszántan, fenntartások nélkül versenyeznének, mint különben ez természetes lenne – eleinte a "nemzetiség"-programon belül, annak részeseiként jelentkeznek, egymással tehát többé-kevésbé egységben.
Az ötvenes évek irodalmára éppen ezért az egymást kizáró, erős ellentétek jellemzők. Mondhatni, mindenki érzi: a fejlődés még váratlan meglepetésekkel szolgálhat; az egyes tendenciák képviselői saját helyzetüket sem érzik szilárdnak, nemhogy irányzataikét. A tisztánlátásnál mi sem bizonyul nehezebbnek. Akiben például a politikai "reál"-szemlélet aránylag erős, mint Keményben, Csengeryben, Gyulaiban vagy Aranyban, abban erősödni kezd a romantikaellenesség is: a realizmusnak valami újfajta szükséglete. Csakhogy mit látnak ugyanezek? Mintha eszmélkedésükre az élet cáfolna rá, a romantika továbbél s diadalmasan hódít, mindenekelőtt Jókai művészetében. Méghozzá a "nemzetiség" jegyében, egységpolitikai, egyszersmind hazafiúi 363köntösben; hogy tiltakozzanak ellene, azt éppen "reál"-szemléletük, egységpolitika-koncepciójuk tiltja. Vagyis tartózkodásuk a romantikától – akarják nem akarják – Jókai esetében így torkollik ellentmondásba s fordul ideiglenesen tolerenciába.
A kompromisszumok sorában azonban korántsem ez a legfontosabb. A "nemzetiség"-program, mint valami titokzatos feszítő erő, az irodalmi élet fejlődés-ritmusát lépten-nyomon ütem-disszonanciába kényszeríti: az egyik kényszer-egyezség a másikat szüli, az ellentmondások láncreakcióként terjednek. A realizmus-párti "anti-romantikusok" önmagukkal a tekintetben is ellentétbe kerülnek, hogy realizmus-igényük hovatovább anti-realizmusba nő át: a valóságábrázolás helyett a való élet irodalmi eszményítését tűzik ki célul. Mintegy szoros kapcsolatban az évtized legmélyebb ellentmondásával, a "nemzetiség"-program s a haladás összeegyeztetésével, illetve ennek bölcseleti és esztétikai párhuzamával, az "ideál-reál"-ellentéttel.
Az irodalmi eszményítésnek az "anti-romantikusok" táborában így keletkező problémaköre újabb nehézségeket támaszt, s másféle, további ellentétekkel tart rokonságot. A romantika-ellenesek ugyanis a 48 előtti fejlődés két, egymástól erősen különböző vonulatából verbuválódnak, a hajdani centralisták képviselőit éppúgy megtaláljuk soraikban, mint a népiesség szószólóit. Az előbbiek: Kemény, Eötvös, Csengery, Szalay és mások a 49 utáni irodalmi élet liberális-nemesi vonulatába tartoznak; az utóbbiak: Arany, Erdélyi, Tompa, Lévay, Gyulai, Szász és a többiek pedig a Világost követő népies-nemzeti irányzatot alkotják. Az évtized végén már elvi alapozású akcióegységben látjuk mindannyiukat: spontán, kezdeti realizmus-igényüket ekkorra kölcsönös, egymásnak nyújtott engedményekkel szentesítik. Csakhogy harcolva már korábbi "ellenfeleikkel", a romantikus irányzat képviselőivel: Jókaival, másrészt Vajdával, sőt a szervezkedő fiatalokkal, a leendő ellenzékkel is! Más szóval ez annyit jelent, hogy a liberális-nemesi meg a népies-nemzeti irányzat összeütközése a romantikusokkal a fejlődés ama ellentmondására utal, mely szerint a "romantikusok" az ötvenes években még csak az irodalmi másodvonalat képviselhetik, a hatvanas évektől viszont – a továbbfejlődés lehetőségeit, helyességét illetőleg – már nagyobb súllyal rendelkeznek, a hetvenes évektől pedig színvonal tekintetében is a hegemónia megszerzésére törekszenek.
Természetesen, a változások egyik szakasza sem mutat föl tiszta képleteket, ám épp ez benne a megnyugtató: a kivételek a törvényt erősítik. Főképp Jókai és Arany esete, amazé az ötvenes, hatvanas években, ezé pedig 1870 után. A hazafias-romantikus Jókai népszerűségével a népies-nemzeti és a liberális-nemesi irányzat képviselői már az ötvenes években sem versenyezhetnek. Arany viszont a fejlődés menetébe, nem sokkal halála előtt, még egyszer beleszól: az Őszikék (1877-1880) – Vajda költészete mellett – a korszak legnagyobb lírai teljesítménye.
Mindebből logikusan következik, hogy irodalmunk Világos utáni vonulatai a nemzeti-polgárosult irodalom differenciálódásának előzményeit érlelik; hogy a későbbi osztódás jogosultságát és indítékait az ötvenes évek tanúsítják, illetve teremtik meg; hogy a Világos utáni évtized lassan beérő ellentmondásai a maguk pőreségében csak hellyel-közzel s aránylag későn, a hetvenes évektől buknak felszínre (l. a 34. fejezetet).
