Könyv- és folyóiratkiadók
36Könyv- és folyóiratkiadók
A Világos utáni évtized könyvkiadói egyszersmind újság- és lapkiadók, az irodalmi élet irányítása tehát részben őrajtuk is múlik. Tevékenységük fontosságát mutatja, hogy az évtized végéig (a fordításokat nem számítva) kiadnak több mint kétszáz regényt, illetve tíz irodalomtörténeti fontosságú lapot és folyóiratot, végül mintegy háromezer beszélyt és novellát. Legnevesebb képviselőik: Landerer és Heckenast, Trattner és Károlyi, Beimel Ármin és Kozma Vazul, Emich Lajos, Müller Emil és Bucsánszky Alajos. Akadnak közöttük könyvkereskedők is: Müller, Emich és Heckenast; ez utóbbi kölcsönkönyvtárat is vezet.
Tevékenységükkel az írók általában nincsenek megelégedve. Arról panaszkodnak, hogy kiszipolyozzák őket, vádjuk azonban, néhány kivételtől eltekintve alaptalan. A könyv- és folyóiratkiadók soha még annyi áldozatot nem hoztak a nemzeti műveltség érdekében, mint Világos után. A bár felemásan, de mégiscsak polgárosodó Magyarország kulturális és tudományos közéletének publikációs előfeltételeit, gyakran nagy kockázatok árán, ők teremtik meg. Az ő érdemük is, hogy a honi könyvkiadás, a 48 előtti állapotokhoz képest, az évtized közepére körülbelül kétszeresére növekszik. Az arányok évről-évre imponálóbbak; 1854-ben ötszázhetvenegy magyar könyvet adnak ki, egy év múlva már hatszázhetvennégyet, beleértve a szépirodalmiakat is.
A nívótlanság és pöffeszkedés melegágya, az 1852-i Hölgyfutár hiába hajtogatja: kiadóinktól "akár éhen veszhet Magyarország minden írója, ha csak ezrekre rúgó haszon nem néz ki utánuk" (szeptember 3.), az írókat általában nem fizetik olyan rosszul, mint ahogy azok felróják. Bernáth Gáspár például tíz-tizenöt ezüstforintot kap egy ívnyi prózáért, Degré Alajos nyolcat, Beöthy László meg húsz pengőforintot. Kemény egy kisebb regényéért ötszázötven-hatszáz forint tiszteletdíjban részesül, Jókai meg az Egy magyar nábobért, illetve a Kárpáthy Zoltánért ezer-ezer ezüstforintban.
