Nemzet és emberiség kapcsolata a Tragédiában
Nemzet és emberiség kapcsolata a Tragédiában
A végzet fogalma Aranynál bűn és bűnhődés kérdéséhez kapcsolódik, Keménynél pedig az óvatlanságéhoz, a könnyelműséghez, az erény túlzásához is. Az előbbinél az erkölcsi törvények megtartása, az utóbbinál pedig a végső aggályosság, az érzékeny felelősségtudat védhet meg a végzettől. A kör végzet-szemlélete: történelemszemlélet is, végső gyökerei pedig a 48 előtti és utáni tapasztalatokba nyúlnak le. A kor gondolkodói többnyire oltalmat, védekezést keresnek a végzet ellen, s az esztelen kihívás példáit mutatják be műveikben, visszariasztásul. Nem így Madách. Ő, bárki másnál mélyebbre hatol a történelmi és a természeti végzet drámájába, feltételeibe. A Tragédia nem a végzet félelmére, tiszteletére tanít, hanem határainak megismerésére, hogy e határok közé lehessen azt visszaszorítani.
A Tragédia eszméi közt úgyszólván egy sincs, mely a kortársakat ne foglalkoztatta volna – csakhogy Madách másként fogja fel ezeket az eszméket, mint kortársai. A történelmi színekben bemutatott eszmék Eötvös nagy állambölcseleti művének szemléletmódját idézik föl, s ugyancsak Eötvösnél mintha a Tragédia alapgondolatára bukkannánk: "A legfenségesebb eszme is, ha megtestesítésére törekszünk, azon korszak tévedéseinek nyomát viseli magán, mely azt létesíteni akarja, mert csak gyarló emberek által léptethető életbe" (A XIX. század uralkodói eszméi, 1851-54). A Tragédia mögött is ott áll a korszak legfájdalmasabb ellentéte, nemzet és haladás antagonizmusa – de Madách ezt is sajátos, egyedülálló módon oldja meg. Kortársai a nemzet sorsa mögé helyezik az emberiség sorsát: nem a haladás a legfőbb gondjuk, hanem a nemzet jövője. A Világos utáni költészet elfordul az emberiség ügyétől s helyébe a nemzet ügyét állítja. Az "emberiségi költészet" Erdélyi esztétikai célkitűzései közt szerepel mindvégig, s Vajda is ennek hiányát kéri számon a kortársaktól. Madách azonban teljes egységben fogja föl a nemzetet és az emberiséget. A nemzeti sors az emberiség sorsa miatt érdekli – az emberiség sorsában pedig a nemzeti sors megoldását is várja. Mert ha a luciferi determinizmus törvénye az egész történelemre, az egész emberiségre érvényes: úgy a nemzeti törekvéseknek nincs értelmük, s a nemzet sorsa éppoly kilátástalan, mint az emberiségé. Ha nincs szabad akarat, úgy értelmetlen a forradalom – s értelmetlen a hazáért hozott minden áldozat. Nemzet és haladás ügye tehát szorosan összefügg Madáchnál, egyik a másikat feltételezi. Mi több: a nemzeti ügyet is az emberiség ügye felől szemléli, fogja fel a Tragédia. Mondhatnék: Madáchnál az emberiség ügyének némiképp alá van rendelve a nemzeti ügy. S mégis; felmérhetetlen a különbség Madách emberiségben és nemzetben gondolkodó, a nemzeti ügyet és a haladás ügyét egybefogó 356szemlélete – és Petőfinek emberiségben és nemzetben gondolkodó forradalmisága között. Madáchnál nemzet és emberiség elvontan, szinte csak jelképesen kerülnek kapcsolatba – Petőfinél pedig teljes konkrétságukban, a politikai cselekvés programjának elemeiként nemzeti forradalom és világforradalom egymásra utaltságának felismeréseként.
Annak ellenére, hogy a nemzet és a haladás kérdésében egyaránt állást foglal s eleve az egész emberiség sorsát kívánja bemutatni, annak ellenére, hogy témájában, alakjaiban, hangnemében nem láthatunk semmifajta, közvetlenül nemzetit: a Tragédia mégis összefoglalja a magyar romantika, sőt a népies-nemzeti irány vívmányait, tanulságait, s megvalósítja, betölti azt az igényt, melyet a szabadságharcot megelőző és követő évtizedek alakítottak ki: a népköltészettel kapcsolatot tartó, nemzeti és polgárosult irodalom iránt. A pesszimizmussal, a csüggedéssel való makacs szembeszegülés pátoszát olvassuk ki a Tragédiából, pátoszt, mely fölemelő még akkor is, ha magának a szembeszegülésnek érvei gyengébbek, mint vágya. A Tragédia nem mutat utat az ígéret földjére – csak a pusztulás szirtfokáról követeli vissza hősét. Amiként Ádámot Éva anyasága mentette meg – úgy Madáchot is a pesszimizmustól a nemzeti függetlenség ügye szólította vissza a küzdés, a bízás elvéhez.
Madách nagy műve magába olvasztja a magyar és az európai romantika művészi hagyományait, s némi megkésettséggel olyan forrásokból merít még, melyekből nem sokkal később a Peer Gynt Ibsenje is fog meríteni. De Madáchnak van köze a népiességhez is, amiről elméleti írásai tanúskodnak. Ez a népiesség az Erdélyi és Arany képviselte irányzatnak az eredetitől nagyon is eltávolodott változata: Madách a bibliát, a mondákat, a nép tudatában élő legendákat emeli fel a műköltészet körébe. Témaválasztása mind a Tragédiában, mind a Mózesben és a Tündérálomban: a népi "tudalomban" élő történetek és hősök olyan felhasználására törekszik, mint Arany epikája. Madách lírája, drámáinak, de különösképp a Tragédiának nyelvezete is a népies-nemzeti költészet stiláris nyelvi ízlését tükrözi; Madách lírája, költői nyelve sok hasonlóságot mutat Tompáéval. A népies-nemzeti irányzat nála tehát eljutott arra a széles értelmű, össznemzeti fokra, melyen nem-népies, bölcseleti, gondolati témák kifejezésére vált már alkalmassá, s a népiességből inkább csak formai, stiláris örökséget, valamint bizonyos témakörök iránti vonzalmat vett át. Mi több, Madách túl is jutott a népies-nemzeti mondanivalón, az emberiségi mondanivalóhoz, illetve a maga kora olyan bemutatásához (pl. a londoni színben), mely nem szorítkozik a nemzeti tematikára. A Tragédia nagy, általános kérdéseinek bemutatásában sem szorul rá Madách a nemzeti tematikára – még ha e kérdések sürgető ereje a nemzeti sorsból, a nemzeti valóságból származik is. A szűkebb értelemben felfogott nemzeti tematikát Madách a Csákban és a Mózesben meríti ki. Madách legjelentősebb művei (a Tragédia mellett ezek közé kell sorolnunk lírájának néhány darabját, némiképp Csákot, s mindenképp Mózest) a népiességgel inkább a tisztaság, az egyszerűség igényében érintkezve, a nemzeti problematikát részint közvetlenül, részint közvetve (pl. a Tragédiában) érintve, az emberiség ügyét s a kor valóban lényeges kérdéseit, jelenségeit ragadják meg. Ebben a tekintetben csak Arany és Vajda János kései lírai korszakait lehet Madách életműve mellé állítanunk.
