A történelmi és a természeti végzet a Tragédiában
A történelmi és a természeti végzet a Tragédiában
Ha a keretszínek az összhang módját, az ideál-reál lét feltételeit fejtették ki drámailag-költőileg, úgy a keretbe foglalt színekben két kérdés nyer ugyancsak költői-drámai megvilágítást. Az egyiket, a forradalom, s a forradalmi eszmék kérdését: az egyiptomival kezdődő, s a második prágai színnel végződő színsor mutatja be s zárja le Ádámnak a forradalmat igenlő gondolataival. A másik kérdés a determinizmus, illetve a végzet, a szabad akarat drámájaként érlelődik a londoni színtől kezdve s csúcsosodik ki az öngyilkossági jelenetben. A determinizmus kérdésére végleges és megnyugtató választ az Úr említett zárszavai, valamint a Tragédia zárósora adnak.
A történelmi színekben újból és újból kiéleződik igen és nem drámai vitája – ezekben a színekben kerülnek leginkább ellentétbe egymással a hit és a kétely érvei. Ezeknek az érveknek egymás ellen szegüléséből alakul ki a Tragédia drámaisága; említettük már, hogy a mű drámaisága a londoni színnel kezdődően csökken. Ádám, aki a történelmi színekben a bemutatott kor aktív, sőt harcos részese, esetleg központi alakja, a londoni színt követő jelenetekben mindinkább a szemlélő, a szemtanú álláspontjára vonul vissza. Ádám szerepének ez a megváltozása a Tragédia eszmeiségéből következik szükségszerűen.
A történelmi színek valójában nem is magát a történelmet, hanem a történelmen végigvonuló forradalmi eszméknek sorsát mutatják be. Madách azoknak az "uralkodó eszméknek" drámai mérlegét hozza létre, melyek az ötvenes, hatvanas évek fordulóján különösen kérdésesekké váltak a liberális nemzedék számára. Az egyiptomi színben Ádám a szabadságeszméért lelkesedik – a római színben pedig a testvériség eszméjéért. Ez a csoportosítás megfelel a liberális ideológusok (Eötvös) elméletének, akik a szabadságeszmét ókori eredetűnek – a testvériség (egyenlőség) eszméjét pedig a kereszténységből 353származónak tekintették. Az athéni szín a szabadságeszme – a bizánc-szín pedig a testvériségi eszme torz, kiábrándító megvalósításával taszítja a lelkesült Ádámot a csalódásba. Szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi még egyszer együttesen testet öltenek a párizsi színben. A párizsi szín – a vele ölelkező második prágai színnel együtt – tehát éppúgy szintézist valósít meg, mint a tizenötödik szín is. Emitt: anyag és eszme – amott: szabadság és egyenlőség eszméjének szintézise valósul meg. A dráma eszmeiségének ezeken az "orgonopontjain" Madách mindig a mondanivaló különleges fontosságát emeli ki, – a Prága II. és a tizenötödik szín ily módon, a mű derekán és a mű végén csaknem azonos fontossággal bírnak.
A korának "uralkodó eszméit" mérlegre vető Madách, Ádám vívódásaiban, lelkesedés és csalódás közti hányattatásaiban mintegy a maga belső küzdelmeit ábrázolva – végül is egyértelműen zárja le a francia forradalomig terjedő színsort, tehát a történelmi végzet, a történelmi sors konkrét kérdéseit. A történelembe visszatekintő Madách hitet tesz a forradalmi eszmék érvénye, jogossága mellett. Nem hogy megtagadná a történelem forradalmi tanulságát, de a londoni s a további színekben épp ennek s a haladó eszméknek hiányát érzékelteti. A londoni színben a maga jelenét mutatja be – jelent, melyből oly csüggesztően hiányzik a "vérrel és sárral" befent nagyság – jelent, melyben szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek megcsúfolását lehet csak látnia. A londoni színtől kezdve Ádám átalakul szemlélővé, szemtanúvá – Londonnak nincs Miltiadésze, nincs Tankrédja. A konfliktus, mely a Prága II. színig a drámát feszítette, Londontól kezdve lanyhul. London és a Falanszter: kör-, illetve állókép. Mozgalmasak – de nem drámai mozgalmassággal. Londonnak s a Falanszternek tragikus, elbukó hősei sincsenek.
Annak, hogy Ádám drámai aktivitása csökken a londoni színtől kezdve, s ennek következtében a színek állóképekké alakulnak át: mély oka van. Madách a múltra, a történelemre vonatkoztatva igazolja csak a haladás eszméit – de az eszmék sorsa a jelenen s a jövőn dől el. A francia forradalom mellett hitet tevő Madách a londoni színben csak a kapitalizmus kiábrándító, tagadólagos jellegére figyelhet föl. A Tragédiában új kérdés lép a forradalom, a haladás kérdése helyébe – velük összefüggően, de már a jelenre, s a jövőre vonatkoztatva: a determinizmus, vagyis a végzet s a szabad akarat kérdése. Ádám úgy érzi, hogy a végzet egyre súlyosabban nehezedik rá és a történelemre – Lucifer egyre erőszakosabban, egyre szuggesztívebb érvekkel akarja belé plántálni a determinizmus elvét. Kettejük vitája mostantól az igazi drámai elem, s ez a vita fokozódó erővel folyik ugyannyira, hogy Lucifernek csaknem sikerül már Ádámot a kétségbeesés szirtjéről letaszítania. A determinizmus drámája az öngyilkossági kísérletben tetőződik, s maga a kérdés Éva anyaságában, illetve az Úr említett tirádájában elébb drámailag, majd eszmeileg-erkölcsileg oldódik meg.
A tizenötödik színben létrejövő feloldást előkészíti a Földszellem, aki bizonyos fokú determinizmust hirdet maga is, midőn a földtől elszakadni készülő Ádámot figyelmezteti: "Mert minden felfogás | És minden érzés mely benned feszül, csak | Kisugárzása e csoport anyagnak, | Mit földednek hívsz…"
–s Ádám anyaghoz kötöttségének bizonyítéka az is, hogy a Földszellem visszahozza őt a földre. Évának szintén ugyanezért sikerül csak Ádámot az öngyilkosságtól visszatartani: az ő anyasága az élet, az élő anyag diadala 354is az anyagi halál felett. A determinizmus a végzet-fogalom új formájává válik: Lucifer a kihűlt földön körültekintve megállapítja, hogy "a tudomány nem győzött végzetén". S az eszkimószín végén Lucifer a mechanikus determinizmus végzet-elvét hirdeti, midőn az emberben elsődlegesnek tekinti az állatot: "Mindég az állat első bennetek, | És csak midőn ezt el bírád csitítni, | Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen | Megvesse azt, mi lényege". Ádám átveszi e gondolatot Lucifertől: őt már minden addigi tapasztalata csak az anyagi végzet, a feloldhatatlan anyagi meghatározottság és elrendeltség törvényére figyelmezteti: "Hát minden nagy eszme, | Nemes cselekmény konyhánk gőze csak… ". Mire Lucifer érvelése a determinista "tagadás" újabb bizonyítékait sorakoztatja fel a szabadság ellen: a történelmi személyiségek végzetszerű meghatározottságára hivatkozik, s tetteiket, szerepüket az anyagi körülmények függvényének hirdeti. A tizenötödik színben Lucifer a végzet elfogadásának sztoikus erkölcsét némileg Kemény felfogására emlékeztetően fejti ki, s a Tragédia az utolsó két színben éppúgy a filozófiai költemény jellegét ölti föl, mint a harmadikban. Ádám tiltakozása a történelmi végzet "betűi" ellen, melyeket nyugodtan néz és "nem zúgolódik | Miattuk az erős", vagyis a szabad akarat egyértelmű követelése ("Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad. | Kiérdemeltem azt nagyon magamnak") épp olyan véglet, mint Lucifer tagadólagos, nihilista determinizmusa. A végső megoldás a két véglet összebékítéséből, szintéziséből jön majd létre. S itt, még Ádám öngyilkossági kísérlete előtt hangzik el Lucifer "végszava", tagadó szemléletének utolsó sommázása, a kétségbeesésbe taszító végzet-szemlélet hitvallása, melynek első fele a Büchner-féle bélféreg-példát tartalmazza, a második pedig a statisztikai determinizmus törvényét.
Ádám öngyilkossági szándéka: a szabadság-eszme utolsó, paradox kísérlete, kétségbeesett kísérlet, ábrándos vállalkozás a végzet cáfolására, de valójában elébefutás a végzetnek. Lucifer most is tagad – és tagadása, akaratlanul, Éva kimondandó szavának ad nyomatékot, midőn gúnyosan kérdezi: "Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?" Lucifer nem az öngyilkosság meghiúsulta miatt tör ki immár leplezetlen gyűlölettel Ádám ellen, hanem, amiért annyi lázadása, annyi önállósági kísérlete után: az Úr előtt megalázkodik. Az "Uram legyőztél" beismerése a Tragédia befejezésében fontos, bár nem végső és döntő szerepet juttat a vallásnak, sőt (inkább Évánál) a transzcendenciának. Mert Ádám itt nem annyira az Úr jelképezte egyetemes valósággal békül meg, mint inkább a cselekvő gondviseléssel ("Emelj vagy sújts, kitárom keblemet"), míg Éva az "eredendő bűn" eltörlését jósolja meg Jézus születésében.
Ádám visszahozatala, Éva anyasága által, a Földszellem űrjelenetbeli motívumának megismétlése, konkretizálása. Éva, és a Földszellem is csak azért menthetik meg Ádámot a pusztulástól, mivel léte nemcsak szellemi, de anyagi is. Éva anyasága, s ennek révén Ádám megnyugtató anyaghoz kötöttsége annak a "vékony szálnak" erejét idézi újból emlékezetünkbe, mely előtt Lucifernek is meg kellett hátrálnia. Madách tehát tagadja a szélső, gépies determinizmust – és ugyanígy az elvont, anyagtalan "szelleméletet" is: anyag és szellem, test és lélek, reál és ideál egyensúlyában látja az ember gyarlóságainak, de megváltatásának is forrását. Goethe Faustjára emlékeztető gondolat: az "örök nőiesnek" vagy az "örök anyaságnak" azonos szerepére 355utaló. Az akarat tehát nem tekinthető végtelenül szabadnak – de semmisnek sem: íme, az Úr bölcsessége, melyben Ádám megnyugodhatik. A szélsőségek ilyen elutasítása, mindkettőjüket magábafoglaló és kiegyensúlyozó szintézis óhajtása: ideál és reál összeegyeztetésének igényére emlékeztet, vagyis arra a szemléletre, melynek esztétikai változatát Arany költeményében, A sárkányban találhattuk meg.
