21. A NÉPIES-NEMZETI IRÁNYZAT MÉRLEGE (SŐTÉR ISTVÁN)
23821. A NÉPIES-NEMZETI IRÁNYZAT MÉRLEGE
(SŐTÉR ISTVÁN)
(SŐTÉR ISTVÁN)
A polgári átalakulás Magyarországon is, akárcsak Közép- és Kelet-Európa legtöbb államában, olyan intézmények és törvények, olyan alkotmány és államrendszer kialakítását jelentette, melynek nem voltak elégséges hazai, történelmi előzményei és hagyományai. A polgárosodás tehát szükségképp más, fejlett kapitalista országok politikai és művelődési vívmányainak átvételét jelentette; ilymódon a polgárosodás, a kapitalista termelési rendre való áttérés: ez országok számára a nemzeti jelleg megőrzésének gondját is magával hozta. Magyarországon a nép iránti érdeklődés egyik lényeges oka volt az, hogy a nemzeti jelleget legtisztább, legépebb állapotában a népnél lehetett megtalálni.
A "nép" fogalmán ez a kor nemcsak a parasztságot, a jobbágyságot értette, hanem a kiváltságokkal nem bíró osztályokat és rétegeket általában, tehát a városi kispolgárságot, a mesterembereket– sőt, a honoráciorokat is, akiket Eötvös a néppel együtt kíván a jogok, az "alkotmány sáncai" közé beemelni. A polgárosodás sajátos, paradox jellege Magyarországon abban áll, hogy a polgári átalakulás nemzeti jellegének biztosítása érdekében, a nemzeti polgárosodás megvalósítása végett: a néphez, s nem utolsósorban a parasztsághoz kell folyamodni. A Toldi estéje (1854) alapeszméjét ennek a törvényszerűségnek felismerése szolgáltatja: haladás és nemzeti erkölcs, polgárosodás és nemzeti örökség egysége nélkül vagy a civilizáció satnyul idegen majmolássá, vagy a nemzeti erők maradnak meddők. A népiesség nagyságát, forradalmat előkészítő szerepét 48 előtt abban kell látnunk, hogy ez az irányzat egyaránt igényelte a haladást (a polgárosodást) és a nemzeti örökséget, mely utóbbiért a néphez folyamodott. Ily módon a polgári átalakulást valóban demokratikus módon, a nép érdekeinek előtérbe állításával, sőt, a nép felemelkedésével, harcával kívánta megvalósítani.
Amiként politikai és gazdasági téren a polgárosodás nemzeti lehetőségeinek megtalálása a cél, úgy a kultúrában, az irodalomban is a nemzeti és polgárosult művelődés, a nemzeti és polgárosult irodalom kifejlesztése. De amiként a politikai átalakulás is csak a nép közreműködésével lehetséges, úgy a nemzetileg polgárosult irodalom is csak a népköltészet forrásainak felhaszlásával születhetik meg. A nemzeti és polgárosult irodalom megteremtésére irányuló kísérletek hazánkban a népiesség segítségével vezethettek csak eredményre.
Az irodalmi polgárosodás nemzeti jellegének megőrzése érdekében az irodalom a népköltészethez fordul, abból kívánja kiolvasni a nemzeti jelleget. A nemzeti örökség összeegyeztetése a nyugati polgárosodás vívmányaival: íme, a kelet-európai irodalmaknak – köztük a magyarnak – egyik legfőbb törekvése. Ezek az irodalmak a 19. század elején azonos kiindulóponton találják magukat. Kelet-Európa népeiben egyaránt él az elmaradottságuk miatti elégedetlenség s a nemzeti büszkeség is. Ezeknek az ellentétes érzületeknek feszültsége is hozzájárul a kelet-európai kultúrák – különösképp az irodalmak 19. századi fellendüléséhez.
Magyarországon a népiesség a 18. századtól kezdve mind fontosabb szerepet játszik az irodalomban. Arany János szerint az "öntudatlan népiesség" korát (Gvadányi, Fazekas, Csokonai stb.) Vörösmarty első romantikus korszakának 239lezárulta után kezdi felváltani a "tudatos népiesség". A népiesség elméletét Erdélyi János dolgozza ki. Erdélyi sürgeti, hogy a magyar irodalom szakítson a külföldi példák utánzásával, s alakítsa ki a maga nemzeti jellegét a népköltészet segítségével. Erdélyi célja az volt, hogy a népköltészet demokratikus eszmeiségét s esztétikai sajátságait magába ölelve, az irodalom váljék nemzetivé, szóljon a nemzet valamennyi osztályához. Erdélyi szerint össznemzeti irodalom csak a népköltészet segítségével alakulhat ki. A korábbi korszakok "öntudatlan népiessége" ily módon az egész irodalmat átható, tudatos népiességgé alakul át, s az irodalomnak nemcsak formáit, hanem eszmeiségét, témáit is újjáalakítja. Erdélyi elmélete – s méginkább Petőfi, Arany és társaik költői gyakorlata – oda irányult, hogy a népet mind a költészetben, mind a politikában felemeljék, s a nemzet életében az őt megillető helyre állítsák.
Erdélyi és társai nem olyan irodalmat akartak létrehozni, melyet csak a nép érthessen meg: ezért túl akartak haladni a szűkebb népiességen is, hogy össznemzeti irodalmat teremthessenek. Arany a népiességet csak lépcsőnek látta az össznemzeti irodalomhoz. Erdélyi pedig a nemzeti összirodalmon túl, az "emberiség irodalmára" is szegezte tekintetét: óhajtotta, hogy a magyar irodalom az egész emberiség ügyét is szolgálja, s ha túlnőtt a népiesség keretein, idővel nőjön túl a nemzeti kereteken is. Az irodalmi fejlődés legmagasabb fokaként, az "emberiségi irodalmat" Erdélyi és Arany számára Homérosz, Dante, Shakespeare és Goethe jelentette.
Az össznemzeti irodalommá növekvő népiesség erőteljes, demokratikus eszméket képviselt: a nép gondjáról szólt, a nép életét ábrázolta, s olyan hősöket teremtett, akiket a nép és az egész nemzet a maga hőseiként tekinthetett, Így született meg a János vitéz (1844), így született meg a Toldi (1847). A népiből felemelkedő s össznemzetivé növekvő irodalmat Erdélyi János 1851-ben népnemzeti irodalomnak nevezte (Népköltészetünk a külföldön) s Petőfi és Arany művét tekintette ez irodalom-eszmény megtestesülésének. Ezt a "népnemzeti" irodalom-eszményt állította szembe Erdélyi a klasszikával, s a romantikával, melyeket főként utánzó jellegük miatt utasított el. De az Erdélyi felfogása szerinti "népnemzeti" irodalomnak közelébb kellett kerülnie az élethez is: a népies-nemzeti (vagyis a népköltészeti példák és ösztönzésének segítségével össznemzetivé fejlődő) irodalom hitvallásában tehát 1848 előtt a demokratikus tendenciákon kívül a költői realizmus igénye is fontos szerepet töltött be.
Az Erdélyi meghirdette – és Arany helyeselte – népies-nemzeti irodalom erőteljes demokratikus törekvései még nem jelentettek önmagukban forradalmi programot is – habár ez az irodalom volt 1848 előtt a forradalom legkövetkezetesebb előkészítője. Maga Petőfi is olyan költészetet teremtett meg első korszakának népdalaival, zsánerképeivel és a János vitézzel, mely a népköltészetből indult ki, s szélesen nemzetivé vált. Petőfinek ez a népi és egyszersmind nemzeti költészete lázadás is volt a hűbéri Magyarország ellen – plebejusi lázadás, melynek később forradalmi világnézetbe kellett torkollnia. Petőfi 1846-ban alakítja ki a maga forradalmi szemléletét, amelyben azonban már a népiesség eszmeiségénél sokkalta többet képviselő ideológiák is bennfoglaltatnak. Forradalmi költészetével Petőfi ugrásszerűen túljut a népiességen, de a népiesség legfontosabb vívmányait költészetének forradalmi 240szakaszában is megőrzi. A népiesség vívmányai párosulnak Petőfi forradalmi korszakában a romantika örökségének egyrészével, s a műköltészet különféle, korszerű formáival. Petőfi forradalmi korszakában mély szintézis jön létre a népiesség, a romantika és a világlíra haladó, korszerű vívmányai között.
Ezt az ugrást a forradalmi költészet eszmeiségének – és művészi szintézisének – magaslatára, kortársai közül csak Petőfi tudta megtenni. Az ő forradalmi költészete tehát sokkalta többet tartalmaz, mint amennyit, mégoly tiszta és demokratikus célkitűzéseiben a népiesség, az Erdélyi meghirdette népies-nemzeti irodalom valaha is magáénak vallott. Mégis, az irodalmi népiesség vallói – Erdélyi éppúgy, mint Arany – épp demokratikus szemléletük folyományaként, becsületesen vették ki részüket a forradalom, a szabadságharc feladataiból, sőt, Arany nagymértékben lépést tartott Petőfivel is. Világos után a népiesség hívei nagyrészt töretlenül vallották 48 előtti elveiket – melyek azonban nem voltak forradalmi elvek. Azonban az ötvenes évek második harmadától kezdve, s különösen a kiegyezés korszakában, a népiességből, a "népnemzeti" irodalom-eszményből mindinkább kimarad a demokratikus eszmeiség – a "népnemzeti" irodalom-eszmény mindinkább esztétikai-morális tartalmúvá válik. Azok a liberális gondolkodók (Eötvös, Kemény), akik a forradalom leveretése után, a liberalizmus elvei szerint kívánják "újra rendezni" az országot, a "népnemzeti" irányzatot is segítségül hívják vállalkozásukhoz. Gyulai az, aki a nemesi-polgárosuló liberalizmus utolsó képviselői (a liberális-nemesinek tekinthető írócsoport tagjai) – és a demokratikus tartalmait mindinkább vesztő népies-nemzeti irányzat között kapcsolatot hoz létre. De Gyulai és Erdélyi Világos után, Petőfi költészetéből is csak azt kívánják elfogadni, ami a forradalmi tartalmaktól mentes népiesség igényeinek megfelel. Ezért igenlik Petőfinek első, népiesből nemzetivé fejlődő, lázadó – de egyelőre még forradalmi program nélküli szakaszát, s ezért ítélik meg hűvösen, sőt elutasítón Petőfi forradalmi költeményeit.
Ha a népiesség Világos utáni szakaszát az irodalmi irányzat fejlődési folyamatainak egészébe állítjuk, azt kell látnunk, hogy a népiesség, mely a 18. századtól kezdve oly fontos, értékes eleme volt a magyar irodalomnak, legmagasabb hivatását akkor töltötte be, midőn a nemzeti-polgárosult irodalom létrejöttét segítette elő. Illetve, midőn Petőfinél a forradalmi költészet előkészítőjévé vált. A népies-nemzetivé növekvő népiesség Petőfinél (első alkotói korszakában), Aranynál és még néhány társuknál a 19. század magyar költészetének legnagyobb teljesítményeit hozta létre s a 48-as forradalom előfutárja is volt. Világos után a népies-nemzeti irodalom egyideig még hathatósan működött közre a nemzeti költészet továbbfejlesztésében, elsősorban Arany révén. De idővel, midőn demokratikus tartalmai már teljesen megsápadtak, ez az irányzat konzervatív meddőségbe hanyatlott, s épp a polgárosult ország valóságának ábrázolására vált alkalmatlanná. A hanyatlás első jeleivel korán, nem sokkal Világos után már találkozunk. Életre kapott a népiességnek egy olyan értelmezése, mely a nemzeti céloknak hátat fordítva, a népiességet parktikuláris, folklór-jellegű epigonköltészetté szűkítette, s kialakult egy olyan felfogás is, mely a néphez szóló, didaktikus irodalmat helyeselte csupán. Tán legtovább élt az a fajta népiesség (helyesebben: népieskedés), mely puszta külsőségeket vett csak át a folklórból, s magyarkodásával a mindinkább növekvő sovinizmus céljait szolgálta.
