Irodalomszemlélete
Irodalomszemlélete
Irodalomszemlélete világnézetével a legszorosabb összhangban áll, eszmerendszerében, mint olykor Gyulaiéban, ellentmondásokkal nem találkozunk. Szemléletének három fő alkotóeleme van. Az első: "nemzetirodalom"-koncepciója s erre épülő eszményítés-igénye; a második: véleménye a népiességről; a harmadik: felfogása a műfajok hierarchiájáról.
Világnézete a természettudományos idealizmus. Antimaterializmusa, Csengeryéhez, Erdélyiéhez, Madáchéhoz és másokéhoz hasonlóan, az összefüggések mélyén nem annyira bölcseleti, mint inkább etikai és társadalompolitikai eredetű, vagyis elzárkózását, elfordulását mutatja a szociális kérdésektől. Mintegy nemzetszemléletének forrásvidékeként, nemzeteszménye ugyanis mellőzi az osztálykülönbségeket. Szerinte a nemzet a megtestesült egység, szilárd falként áll szemközt a germanizációs törekvésekkel, s a "belhoni népmozgalmakkal". Más szóval, nemzeteszménye a nemesi árnyalású nemzeti egységpolitika múlékony illúziójából sarjad; felfogásának osztálytartalma, a maga teljes meztelenségében, csak az ötvenes évek végén, egyidejűleg a külső nyomás csökkenésével, s a belpolitikai mozgalmak megélénkülésével, tűnik elő.
"Nemzetirodalom"-koncepciója végső soron erre a nemzeteszményre épül. "Minden ma élő nemzet irodalmának főtörekvése, annak szűkebb körébe vonulván, életét érzelmekben, tettekben és alakokban állítani elénk" – írja 1855-i Világirodalom című cikkében. Vagyis a tágabban értelmezett "emberiség-költészet" helyett az eszményített, hazai valóság bemutatását tartja a művészet céljának, a társadalmi típusokkal szemben az ideáltípusok mellett tör lándzsát; hangoztatja, hogy a "valóság-hűség" nem a tényeken és a benyomásokon, a hozzájuk való ragaszkodáson, hanem a jellemek logikáján alapul. A nem eszményítő irodalmat ennek következtében utasítja el, mivel "a mai 225költők és művészek realizmusa abban is megnyilatkozik, hogy a tömegek érzékiségét vagy indulatait és vad szenvedélyeit igyekeznek fölkelteni, nemes és emelkedett, vagy kellemes és kedves gondolatok helyett" (Petőfi Sándor újabb költeményei, 1858).
Népiesség-elmélete ugyane felfogását más oldalról egészíti ki. Tekintve, hogy nemzet-koncepciójában a társadalmi és szociális ellentéteknek helye nincs, szemében a nép – hisz a jobbágyfelszabadítás a "kasztokat" felszámolta – már nem társadalmi vagy szociális, hanem műveltségi kategória: a nép számára ezért "nem szükség… külön irodalmat teremteni, mert a nép a nagyközönség" (A magyar nép könyve, 1856). Természetesen, e felfogásában benne rejlik jogos viszolygása is a túlzásokba tévedt "reál"-költé-szettől (l. még a 10. és 15. fejezetet). Népiesség-felfogása tehát – az ötvenes éveket véve alapul – Gyulaiéval sőt, Aranyéval is rokon; másrészt épp az övéktől különbözik, mivel "népies és nem népies költészet közt nincs sem tárgyra, sem formára nézve különbség" (Arany János és a népiesség, 1856). Már csak azért sem, mert – úgymond – a népiesség nem történelmi produktum, megjelenése csupán Herder hatásának tulajdonítható (A Budapesti Szemle, PN 1857. június 5–6.). Idézett cikkében így jut erre az egyedül őrá jellemző gondolatra: "mi a 'népies' szót 1847-ben menthetőnek ismerjük el, de már 1850 és egynéhányban nevetségessé válnánk a világirodalmi, azaz tisztán költői szempontú ítészek előtt, ha továbbra is e szót alkalmaznánk… két legnagyobb költőnkre", tudniillik Aranyra és Petőfire.
Említett csatározásaira a népiesség ügyében ilyen megfontolásból kerített sort. Nem volt szerencséje: a vitában részint elszigetelődött, részint alul maradt. A Budapesti Hirlap 1856. július 10–13-i számában közölt fejtegetéseit (Arany János és a "népiesség") Greguss Ágost, Kemény és Csengery "közvitéze" támadta meg; Greguss vitacikkét a Pesti Napló 1856. július 22-i számában olvashatjuk, Eszmecsere a "népiesség" ügyében címmel. Salamon a maga pozíció-őrző, dacosan fogalmazott viszontválaszát hamarosan közzétette (Néhány szó Arany Toldijáról, BH 1856. július 30., augusztus 7.), csakhogy ezúttal is a rövidebbet húzta: a Naplóban, augusztus 3-tól, most Erdélyi tanulmánya, az Egy századnegyed a magyar szépirodalomból látott napvilágot, az övétől ugyancsak eltérő felfogásban. Igaz, Erdélyi nem avatkozott be a vitába, mert magához illő ellenfélnek csupán Gyulait meg Toldyt tartotta, ám a nézetek polarizációját, Salamon eszméinek viszonylagos társtalanságát épp ez mutatja
Végül, a műfajok értékrendjét illetőleg, morális megfontolásból Salamon a drámát (a tragédiát) tartotta legtöbbre, utána pedig, szinte Gyulai módján, a drámát és a regényt egybeolvasztó "nemzeti műfajt", az eposzt becsülte legjobban. Az eposzban – vélte – a megtestesítés, a tárgyiasítás dominál; az "erkölcsi világrend" ebben is cselekvőleg van jelen, noha az eposz tragikuma, szemben a drámáéval, a bukás monumentalitását – a dikciók miatt – nem tudja felmutatni.
Értékrendjében a regény ezután következik. Véleménye elüt Gyulaiétól, Erdélyiétól és Gregussétól: a regényben egy "nem tiszta", "keverék műfajt" lát. Felfogásában a regény szerepe arra szűkül, hogy a magánéletet s ennek "szellemibb viszonyait" ábrázolja, eszményeivel, szenvedélyeivel együtt; ezért szerkezetében a külső környezetnek háttérbe kell szorulnia, ugyanis 226az "ábrázolási tér" elsősorban az emberi jellem hű, képzeletünket megragadó, morális felfogáson alapuló festését illeti meg. Ennek jegyében halmozta hibáit kritikáiban; Eötvös-koncepciójának legnagyobb paradoxona is innen származik: a Molnár-leány remekmű, a Falu jegyzőjének értéke a leírásokban és külsőségekben van, a Magyarország 1514-ben említést sem érdemel. Eszményítés-igénye tehát felfogását Gregusséhoz közelíti, 1858-ban a Balzac-vitában kettejük állásfoglalása a legretográdabb. Főképp Salamoné; ítéletét egy szemellenzős moralistának, Eugéne Poitou-nak elveire alapozza. Végül is, műfajértékrendjében ilyen körülmények közt marad utolsónak a líra; Petőfi-értékelése és Arany-koncepciója tanúsítja, hogy ennek is csak objektivizált változatáért lelkesül.
