Élete
Élete
Déván született, 1825-ben. Tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban, 1847-ben fejezte be. Kemény Zsigmondot, ifj. Szász Károlyt és Gyulait ekkor már jól ismerte, kapcsolataik azonban nem voltak irodalmi jellegűek; a fiatal Salamon természettudósnak készült.
A szabadságharcban honvédhadnagyként vitézül harcolt, de nem volt forradalmár. Világos után bujkált, majd 1851-ben Pestre költözött. Eleinte még kacérkodott a gondolattal, hogy orvos legyen, aztán tervéről, miért, miért nem, lemondott. Nem sokkal később, feltehetőleg Kemény körének hatására, irodalommal kezdett foglalkozni; abból élt, amit írt. A Budapesti Hirlapnak lapszemléket ollózott, ugyanide s a Naplóba Thackeray-és Dickensfordításokat adott, a Hölgyfutárban francia népballadákat mutatott be.
Pestről a jó állás reménye csalta el: 1854–55-ben Nagykőrösön, Arany Jánossal egyazon gimnáziumban, matematikát tanított. Szilágyi Ferenc, a Budapesti Hirlap szerkesztője innen csábította vissza Pestre, s 55 őszén a tárcarovat irányításával bízta meg. Salamon cikkei ettől fogva nagy számban láttak napvilágot. Változatos, könnyed hangon, de egyforma rutinnal s egyenlő szinten írta az angol, francia, délszláv és skandináv szemléket, főképp az irodalmiakat. Szívét különben a színház ejtette rabul, kivált dramaturgiai tanulmányokkal foglalkozott.
Egyénisége már olyan volt, mint az évtized végén, érett korszakában: állhatatos, konok és szókimondó. Mutatja ezt az is, hogy népiesség-koncepciója érdekében, Arany János ürügyén, szinte a közvéleménnyel kezdett polémiát (1856); tételesen Erdélyivel, Gyulaival és Gregussal, közvetve pedig Arannyal, Csengeryvel, Keménnyel sőt, Toldyval is. Hiába fordult ellene mindenki, meggyőződéséből jottányit nem engedett (l. dátum nélküli, de 1856-ból való levelét Szilágyi Sándorhoz; kezdősora: "Behegedült annak Sz. Dávid; OSzK). Mégis, makacssága a népiesség ügyében, éppen konzervatizmusa miatt, nem akadályozta abban, hogy közeledjék a Pesti Naplóhoz – politikai elvbarátainak és irodalmi vitapartnereinek lapjához: 1857-ben már Kemény és Csengery oldalán, a Napló szerkesztőségében dolgozott. Közeledése, bár az elvek kölcsönös fenntartásán alapult, Keménynek kapóra jött. Egyrészt, mert Csengery, mint a Budapesti Szemle megalapítója, a Napló szerkesztőségének épp akkor mondott búcsút, kellett tehát az új és friss munkaerő, másrészt azért is, mert a fiatal írók, a leendő ellenzék még tétova és súlyos ellentmondásokkal terhes, de egyre erősebb szervezkedése "az erők koncentrációját" kívánta meg (Csengery kifejezése).
A Naplónak, 1857-től, "újdonság"-rovatát vezette; a Szépirodalmi Közlöny s a Hölgyfutár elleni csatározásokat, például a Jókai körüli Dózsa-vitában, már ő irányította. Kollaborált továbbá a Budapesti Szemlével is, ide a Gyulaiéra szinte rálicitáló Petőfi-tanulmányát írta (Petőfi Sándor újabb költeményei), illetve Balzac-cikkét, melyben, eddigi irányához híven, az apologetikus esztétika, az irodalmi eszményítés legszélsőségesebb elveit fejtette ki (1858).
224Az évtized végén pályaútja új irányba kanyarodott. Írói érdemeinek elismeréséül az Akadémia 1859-ben, a Kisfaludy Társaság pedig 1860-ban tagul választotta ugyan, literátori szorgalma hovatovább elapadt. Jóllehet Aranynak segédkezett még a Szépirodalmi Figyelőben, majd a Koszorúban, s jóllehet 1863-ban Gyulaival s Gregussal együtt beválasztották a Nemzeti Színház drámabíráló választmányába, 1863-ban már azt kérte, hogy az Akadémia őt a "nyelv- és széptudományi" osztályából a történettudományiba helyezze át.
Időközben érdeklődése a történettudományok felé fordult; hogy miért, nyitott kérdés, 1865-től irodalmi tárgyú cikket többé nem írt. Mintegy búcsúzóul a kritikusi pályától, 1889-ben, Gyulai ösztönzésére, kötetbe gyűjtötte irodalmi vonatkozású, szétszórt tanulmányait. Írásainak forradalom-gyalázó, népellenes kifakadásait, elsősorban a Petőfiről szólókét, ekkor szelídítette meg. Aligha megbánásból. Inkább csak a miatt, hogy a Kisfaludy Társaságnak (könyve kiadójának) az ellenzéktől amúgy is megtépázott tekintélyét ne csökkentse tovább. Életének ez utolsó szakaszát politikusi feladatvállalásai, történettudományi kutatásai s oktatói munkája az egyetemen jellemzik. A kiegyezésnek s a dualizmusnak haláláig híve maradt; Ferenc József 1887-ben "Pro litteris et artibus" éremmel tüntette ki.
