Harca az ellenzékkel, ítélete Jókairól
Harca az ellenzékkel, ítélete Jókairól
1858-ban családot alapít. Feleségével – Petőfiné húgával, Szendrey Máriával– Kolozsvárra költözik; volt kollégiuma latin–magyar-szakos professzorául választják.
A kritikai mozgalmaktól ideiglenesen visszavonul, erőgyűjtésül, azonban kapcsolatait az irodalommal fenntartja. Verseket ír, néhány kiválót is (Hazafelé, 1859; Megelégedés, 1860; Horatius olvasásakor, 1859 stb.); folklór-témákkal foglalkozik, (Adalék népköltészetünkhöz, 1860), illetve Bánk bán-tanulmányát írja. Népköltési érdeklődése későbbi folklór-rendszerező tevékenységének nyitánya; hat Krizára is: a Vadrózsák kéziratban heverő törzsanyaga az ő ösztönzésére lát napvilágot (1863); Bánk bán-értekezése viszont irodalomtörténetírói munkásságát vezeti be.
A hatvanas évek elején végre kritikai téren is akcióba lendül. Jósikával, majd Szász Károllyal a kritika jellegéről és feladatáról kezd polémiát. Főbb elvei: a műbírálat egyetlen korlátjául a magánviszonyok szentsége kínálkozik, itt a határt a tapintat jelöli ki; egyébiránt a kritikusnak az író erkölcsi célját vizsgálni nemcsak joga, de kötelessége is. – A gúny és a nevetségessé tétel fegyveréről, ha a sértett erkölcsi érzés vagy a józan ész bosszúja diktálja, a kritika nem mondhat le. – A közérzékenység gyakran fölér a cenzúrával is, a kritikust azonban nem akadályozhatja véleményének szabad és független kimondásában. – A műbírálónak párthoz való tartozását nem kell szégyellnie, ha az meggyőződését, irányát jelenti. Felfogását többen is megtámadják, elveit azonban diadalra juttatja (Néhány szó a kritikáról, Még néhány szó a kritikáról, 1862).
Visszaköltözik Pestre, a Magyar Írók Segélyegyletének lesz titkára, Arany pedig segédül hívja a Szépirodalmi Figyelőhöz. Itt – a kritikai vitában megfogalmazott elvei szerint – a deáki eszmék védelmezőjeként lép föl.
Megtámadja Vajdát, akinek Önbírálata (1862), kárhoztatván az antidemokratikus nemzeti egységpolitikát, az ország elmaradottságát, a társadalmi élet visszásságait mutatja be. Vajda ama tételét, mely szerint költészetünk két fő iránya az epigonok korhelykedése s az öncélú nemzetieskedés, a népies-nemzeti irány védelmében kiváltképp ostorozza. Mintha már tudná, hogy Vajda következő röpiratában, a Polgárosodásban hangoztatni fogja: "A haza, a haza, a haza! a nemzet, a nemzet, a nemzet! egyre és mindenütt; sehol a világ, az emberiség, a haladás, a szabadságra való emlékezés". Hangja 212türelmetlen, agresszív: az Önbírálat "nem egyéb, mint egy iskolai chria Széchenyi modorában. S mert laptársunk némelyike nagy dicsérettel fogadta, kénytelen voltunk kimutatni éretlenségét, megróni léhaságát, visszautasítani vádjait" (Önbírálat, 1862).
Vajda vesszőfutása hamarosan elkezdődik. Midőn a legnagyobb nyomorral küzdve egyszerű kölcsönért folyamodik az Írói Segélyegylethez, kérvényét, különben nyíltan, pontosan megindokolva, Gyulai utasítja el (Felvilágosítás, 1868). Ugyanő próbálja megakadályozni, hogy tagjául fogadja a Kisfaludy Társaság (1870), illetve, hogy kiadja Kisebb költeményeit (1872), s végül ő teszi lehetetlenné, hogy Vajdából akadémikus legyen. Vajda tehetségét bár nem vitatja, költészetét csak mellőzésben részesíti; érzelmeinek elementáris fellobbanásait, modern sokféleségét, szimbolikus sejtelmességét semmire nem becsüli. Szerinte Vajda "erőteljes akar lenni s nyerssé válik, nagyot szeretne mondani s dagályba téved… Ami tisztán nyelvét illeti, az jobb, mint hasonlatai; mindenesetre jellemzetes, de kevés benne az erő és báj. Néha áradó és nehézkes; nem igen fordulatos s kifejezései gyakran feljebb vagy alább járnak, mint ahogy a tárgy megkívánná" (Újabb költői beszélyeink, 1877). Többé Vajdáról nem nyilatkozik.
Zilahy-ellenes kiállásai másfélék: nyílt összekoccanásuk egy dramaturgiai vitával kapcsolatos. Zilahy a Vajda szerkesztette Magyar Sajtóban Molière-t "romantikusnak" – ti. a romanticizmus követőjének s korszerűtlennek minősíti. Erre Gyulai Arany Koszorújában gúnyosan felel, Zilahy pedig kissé pökhendi viszontválaszt ír (Hívatlan bíró, fogadatlan prókátor címen), s ez elég ahhoz, hogy Gyulait egy életre ellenfelévé tegye. Zilahy nem sokkal később meghal, hátrahagyott műveit barátai nyomatják ki: Gyulai ezt bírálja meg (Zilahy Károly munkái, 1866). Zilahy iránya, mind a költői, mind a kritikusi, elhibázott, mert, úgymond, világfájdalmas költőként Vajdához szít, és mert az újabb költészet egyedüli, nagy képviselőjének a dalok Petőfijét tartja, ellenben "Arany János költészetét inkább a tanulmány, mint a teremtő fantázia szülöttének" minősíti. Saját tragikumfelfogás át is védi Zilahyéval szemben; hangoztatja: "Néha erényeink hozhatnak tragikai helyzetbe, nem azért, hogy nem voltunk eléggé erkölcsösek, hanem mert átléptük az okosság határait."
Újabb Jókai-kritikái ismét másneműek; részint a Dózsa-bírálat irányát folytatják, részint nem: indítékuk bár politikai, mondanivalójuk nemcsak az. Miután Jókai 1866-ban A Hon szerkesztőjeként Deák-ellenes, egységfront-bontó akcióba kezd, Gyulai csak az alkalmat lesi, hogy e "népszerűséghajszolást" megróhassa. Jókai Virradóra című novellagyűjteménye (1868) s Politikai divatok című regénye (1862–63) alighogy megjelenik, nyomban leszögezi: "Az út, amelyen Jókai annyi öntetszéssel s a nagy tömeg tapsai között jár, nem az igazi művészeté." Jókai "oly leleményes rendező, oly szemkápráztató díszletmester, hogy majd mindég tud valami hatást előidézni s a nagy tömeg obligát tapsai soha sem maradnak el" stb. (Jókai legújabb művei, 1869). Vicclapnak szánt gúnyversében ugyanígy vélekedik: "Kisült, amit nem vártunk, | Mutatja a hatás: | Rossz drámaíró voltál, | De jó komédiás" (Egy drámaíró politikusra, 1869).
Mind ekkor, mind később hangoztatja azt is, hogy Jókai szakmányba dolgozik, s így hovatovább "irodalmi industrialista" lesz; hogy bár elevenebb 213és magyarosabb elbeszélő minden eddigi elbeszélőnknél, tulajdonképpen gyönge regényszerző, a zárt kompozíciókhoz érzéke nincs: "a cselekmény szövésében legkevesebb súlyt helyez a lélektani fejlődésre". Bár elismeri, hogy Jókai ritkán unalmas, természetes modorú író még a legbizarrabb dolgokban is – könnyedségének fonákjára rá is mutat: műveiben a mellékes és a részlet rendszerint jobb, mint az egész; amit elbeszél, az legtöbbször kevesebbet ér, mint ahogy elbeszéli (Eppur si muove, 1872; A holt költő szerelme, 1874; A tengerszemű hölgy, 1890).
Jókai művészetével soha nem tud megbékülni, róla még a századvégen, egyetemi szemináriumokon is csak rosszat mond.
