Petőfi-értékelése
Petőfi-értékelése
1853 nyarán az Újabbkori Ismeretek Tára szerkesztőhelyetteséül csap fel, majd "ítészi" tevékenységét biztosítandó, a Pesti Naplóhoz szegődik. Kritikusi hivatástudatát és becsvágyát az apróbb cikkek némi elégítik ki, ezért önszántából egyszersmind nagyobb vállalkozásba kezd. A mű címe: Petőfi Sándor és lírai költészetünk; befejezi 1853 novemberében, megjelenik 54-ben.
Mondandóját szigorú és sokrétű tájékozódásra alapozza. Adatokat szerez Aranytól, Pákhtól, Jókaitól és Petőfi több más barátjától meg ismerősétől, ezeket pedig a Petőfi-versek 1847-i és 50-i (elkobzott) gyűjteményeivel, illetve bizonyos Petőfi-kéziratokkal harmonizálja. Petőfi életének 1847-ig terjedő nagyobbik részét így rajzolja meg pályakép formájában, s ennek járulékául a népies-nemzeti irány rövid, kiváló fejlődésrajzát adja.
Nézőpontja és vizsgálódási iránya híven tükrözi a Világos utáni idők bélyegét. Bár Petőfi forradalmár szerepét nem hallgatja el, költészetének bonyolult újszerűségét, világnézeti oldaláról, mégis megmásítja. Ti. Petőfi 1847-ig írt forradalmi verseit leértékeli, az utána írottakat pedig mellőzi, részben a cenzúra miatt is. Petőfi legnagyobb vívmányait a családias hangú, a tájleíró jellegű s a zsáner műfajába vágó darabokban jelöli meg, miként Erdélyi, ki hasonlóképpen vélekedik (Petőfi Sándor, 1854). Ide járulnak még efféle megjegyzései: Petőfinek "negédlenie is kellett, hogy sokat beszélhessen magáról" stb. Ezek, ha még nem is Salamon Ferenc szellemében, de már a későbbi, erősen irányzatos Petőfi-értékelések eszméit előlegezik (l. még a 19. fejezetet).
Tanulmánya, bár egyoldalú, a Petőfi-kutatások megalapozásának tekinthető. Ezt későbbi ellenfelei sem vitatják, pl. Metzl Hugó, aki jómaga is Petőfi-kutató. S méltán, hősének egyéniségét Gyulai oly testközelből vizsgálja, hogy finom, telibe találó megjegyzései napjainkban is friss, eleven reflexiókként hatnak s tovább élnek a szakirodalomban.
202Petőfiről írt pályaképében kritikusi egyéniségének egy új eleme jelentkezik: tartózkodása, néhol már viszolygása a szélső-romantikus lírai önkifejezéstől. Ennek okai, hogy jómaga, bár eruptív természet, a közvetlen érzelmi állapotok felszabadításától költőként is menekül; másrészt felismeri: a mélyebb, – lélekszaggató vagy fantáziaszabadító érzelmek gáttalan kidalolásának a Bach-korszak atmoszférája nem kedvez, s végül az elrettentő példák, főképp Tóth Kálmáné, noha ő még a jobbak sorába tartozik.
Tartózkodása abban is megmutatkozik, hogy vonzalma az objektivizált költői érzés-típus, illetve az Arany Jánosi-i költőideál iránt végképp most szilárdul meg. Ezért hangoztatja: Aranyt és Petőfit "nem egy csillag vezette… Arany epikus, a mesealkotás, plastika és jellemfestésben kitűnő s annyira objektív, minő egy magyar költő sem. Petőfi lyrikus… önmagáé és koráé, és subjectivitása, néha a legváltozatosabb, oly erős, mint szenvedélyei az életben… Ellenben Arany ott áll nyugodtan, menten a szív idealizmusától, egy középkori költő naivságával s egy újkori művész öntudatával emelve föl az alkotó phantasia nagyszerű építményét"; Petőfi és Arany "csak abban versenyezhettek: melyik nagyobb költő a maga nemében" stb.
Tehát Aranyt hirdeti korszerűbbnek, s főképp oly megfontolásból, hogy a Petőfi nyomában támadt és túlzásokba fulladt dalköltészetet támadni tudja. Így Petőfi-pályaképét oda futtatja ki, hogy részint Erdélyi nyomán (A népköltészet körül, 1853), részint saját vizsgálódásai alapján rendre bebizonyítja: Lisznyai, Szelestey, Tóth Kálmán és mások veszélyes, irodalom-ellenes úton járnak. Petőfi életművéről ezek után bizonyítja be elsőként és a nagytekintélyű Toldyval szemben, hogy nem sorolható a Vörösmarty utáni epigon-korszakba. Szerinte Petőfi és Arany tevékenységében, ti. a népies-nemzeti irányzatban irodalmunk egy újabb s az eddiginél magasabb szintű fejlődésrendje ölt testet.
Tanulmányával, maga is érzi, régi adósságát törleszti, befejezésül ezért említi: "részemről, míg egyfelől Petőfi életéről s költészetéről írva hálaadómat hiszem lefizetni azon költő iránt, kinek költészete első ifjúságom álmait körüllebegte, addig másfelől mintegy megkönnyebbülve érzem magamat, hogy szót emeltem lírai költészetünk bajairól akkor, midőn a hivatottabbak hallgatnak".
Buzgalma csaknem hiábavaló. Tanulmányát Török és Jókai egyaránt elutasítják, így utoljára Toldyhoz fordul, s Toldy, bár a néki szánt tüske benne sajog, dolgozatát végül is közzéteszi.
Felfogásán Gyulai később sem változtat, s ez nemcsak arra vet fényt, hogy bizonyos ponton túl már haladni képtelen, konzervatív kritikusnak bizonyul, hanem arra is, hogy aránylag korán beérő egyéniség – elveinek mindent alárendelő következetes jellem.
