Az abszolutizmus korának főbb jellemvonásai
Az abszolutizmus korának főbb jellemvonásai
Bár 1848–49 eredményeként Ausztriában a kapitalista viszonyok váltak alapvetőkké, ami együttjárt a gazdasági fejlődés meggyorsulásával, s amihez később egy majd kétévtizedes, csak átmeneti visszaesésekkel tarkított agrárkonjunktúra járult, a polgári forradalom hosszú időre lezáratlan maradt birodalomszerte; bár 1851 végén az osztrák kabinet teljesen elejtette az októberi alkotmányban még fellelhető gyönge alkotmányos biztosítékokat, a nyers és leplezetlen abszolutizmus visszaállítására nem került sor: az osztrák belpolitikát a továbbiakban a centralisztikus meg a föderatív, illetve az abszolutista és a polgári alkotmányos törekvések szívós párharca jellemezte.
Mindennek erős hatása volt a magyarországi gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok továbbfejlődésére. Amellett ugyanis, hogy a magyar helyzet alakulását a régebbi múltba visszanyúló kötöttségek nagymértékben meghatározták, megnehezítették (pl. az agrárfejlődés sajátosságai, a szűkös tőkefelhalmozás aránytalanságai és egyoldalúsága, a burzsoázia fejletlensége stb.), a 48–49-es változások, mivel szintén lezáratlan, nehéz problémákat hagytak maguk után, az ötvenes-hatvanas évek fejlődési főirányát még jobban bonyolították.
Kivált három tekintetben. Az első az volt, hogy a függetlenség elvesztése miatt erősen hiányzottak a tőkés fejlődést fenntartások, korlátozások nélkül szolgáló nemzeti feltételek. A magyar gazdasági életben is megdőlt ugyan 12a feudális viszonyok hegemóniája, s jóllehet az osztrák kapitalistáknak is érdekében állt a magyarországi tőkés gazdálkodás valamelyes föllendülése, a fejlődés útját másképp értelmezték Ausztriában mint hazánkban; a magyar gazdasági élet szerkezeti arányait, fejlesztési módozatait és ütemét a bécsi politika, az osztrák tőke befolyásolni, meghatározni igyekezett, mindenekelőtt a maga hasznára. Végső soron ez magyarázza a hazai polgárosodás további elmaradásait, megkésettségét, elsősorban gazdasági, de áttételek útján kulturális tekintetben is.
Másodszor: a lakosság túlnyomó többségét tevő parasztság, a forradalom befejezetlensége miatt, korántsem gazdálkodott úgy, amint az ideálisan illett volna az új körülményekhez. Telkes jobbágyként, tehát önálló gazdasággal csak kétötöde szabadult fel a parasztságnak, nagyobb része viszont mint házas-zsellér dolgozott illetményének nyomorparcelláin, töredéke pedig semmivel nem rendelkezett, agrárproletár sorban tengődött. (Más kérdés, hogy a jobbágyfelszabadítással járó birtokrendezési utasításokba az első két kategória tagjai néhány évig még reményüket vetették.)
A harmadik probléma is rendkívül súlyosnak bizonyult: mivel a bécsi önkény egyaránt verte béklyóba a Magyarországon élő különféle népeket, a magyar politika előbb-utóbb egy fogós alternatívával találta magát szemközt. Kül- és belpolitikai ellentmondásokkal keresztül-kasul szőtt, szorult helyzetben kellett választania: vagy nehezen realizálható, erős engedmények árán, tudniillik a nemzetiségekkel akcióegységben, vagy nélkülük s részben ellenük is, tehát a szupremácia jegyében tesz kísérletet az alkotmányosság, a rendezett állami élet visszaállítására, a gazdasági és társadalmi struktúra, illetve a politikai élet fejlesztésének, fellendítésének érdekében.
