Dezilluzionizmus
Dezilluzionizmus
Ennek a tagadásnak lényege kétségtelenül egyfajta dezillúzó. Domináns eleme a polgári ideálok és a tapasztalatilag érzékelhető, megvalósuló polgári valóság közötti különbség, ellentmondás miatt bekövetkező csalódás. A századvég költészetében – Vajdánál és Reviczkynél, de a kisebb jelentőségű alkotóknál is – oly erőteljesen jelentkező relativizmus érzése, "a világ csak hangulat" szemlélete ide vezethető vissza. A prózaírók sajátos, egyéni formák között jelentkező dezilluzionizmusa, szkepszise, kriticizmusa ugyancsak innen táplálkozik. E tekintetben az egyébként elütő karakterű egyéniségek is közös nevezőre hozhatók: Mikszáth Bródyval, Tömörkény Thuryval, Gárdonyi Papp Dániellel, Justh Ambrus Zoltánnal.
A csalódottság általános európai tartalmai mellett jelentkezik egyfajta "magyar" csalódottság is. S ez kétségtelenül átszínezi, egy sajátos skálán választja el egymástól a csalódottság azonos társadalmi determinánsoktól befolyásolt képviselőit. Az 1848-ban elképzelt forradalmi és nemzetileg önálló polgárosulás lehetőségének fölvillanása a századvégen már csak kevesek számára progresszív hagyomány. De mint hagyomány él egyfajta (Arany János és Arany László is ennek adott hangot) önironikus kiábrándultságban. A gondolatot – tudniillik, hogy 48 vezető rétege, a középnemesség a nagy forradalmi feladatokhoz méltatlan volt, s ezt különösképpen a bukás utáni pályafutásával bizonyította be – Mikszáth fejezi ki a legkövetkezetesebben. De ez a nézet benne él az egész irodalmi ellenzék tudatában is. Ez a fajta sajátos magyar csalódottság a gyakorlatban kétségtelenül belemosódik a 67-es liberalizmus teremtette utilitarisztikus-szkeptikus kurzus levegőjébe. De van ennek egy rejtett, földalatti élete is, s a legjobbak gondolkodásában eljut egy ismét emelkedő, plebejusi-szocialista áramláshoz. A fölszínen azonban, a kor politikai kurzusaiban (elsősorban a függetlenségi párt által vitt propagandában) a negyvennyolcasság devalválódott változata jut csupán szóhoz. Elsősorban a búsmagyarkodás századvégen felerősödő kultuszában. S a mesterségesen tenyésztett "magyar" dezillúzióval egyértelmű illuzionista hangulatokban: a magyarkodás és nagy-magyarkodás konjuktúrájában. Az, hogy a realizmus szemlélete sem politikailag, sem esztétikailag nem fejlődik ki elég erőteljesen az egész századvégi irodalomban, a dezillúziónak, a "kriticizmus-nak" ezen sajátosan magyar, regresszív megnyilvánulásával függ össze. A specifikus "magyar" dezillúzió ugyanis "faji" kérdéssé változtatja az antikapitalizmusban rejlő társadalmi problémákat. S egyidejűleg átfejleszti egy apologetikus jellegű, s végső kifutásában illuzionista társadalmi-nemzeti tudattá. Justh, Gozsdu és Ambrus antikapitalista kritikájának bizonyos elemei, valamint Herczeg és Pekár dezillúziójának üres apologetikába való átváltása e szellemi mechanizmus nyomon követése útján válik érthetővé.
A dezillúziónak ez az illuzionizmussal szüntelenül feltöltődő, sajátosan magyar változata tehát ellentmondásos termőtalaja a kor kritikai realizmusának. Élénken tükrözi ezt a kor legnagyobbra növő kritikai realistájának, 1026Mikszáthnak művészete is. Az ő prózája tipikus példája az illúziók és dezillúziók kapcsolódásának. Mint ahogy tipikus példája a nála másfél évtizeddel későbben induló, de kortársnak számító Herczeg Ferenc művészete is. Mikszáth pályafutására az jellemző, hogy évtizedről-évtizedre kevesebb benne az illuzionizmus, s egyre mélyebb a csalódottság és az ebből fakadó kritikai célzat. Herczeg a fordított utat járja: a kezdeti dezilluzionáltság után mind több dzsentroid-nacionalista illúzióval telítődik. A magyar irodalom fejlődésének főirányát azonban nem a herczegferenci jelzik, hanem a mikszáthi. Illúziók a századvég többi nagy művészében is élnek, s egyikük sem képes oly következetes, oly racionalisztikus ábrándtalanságra, mint Mikszáth. De egy sor élesen antifeudalista és kifejezetten antiburzsoá pamfletnek, szatírának a Mikszáthéhoz hasonló dezilluzionizmus a forrása.
Itt megtévesztőek lehetnek bizonyos egyéni utakból adódó különbségek: például az a jelenség, hogy bizonyos esetekben ez a dezilluzionizmus konvencionális formák között nyilatkozik meg, más esetekben pedig új, a századvég egyéb művészeti törekvéseivel együtt adott kifejezésmódokban. Mikszáth jellegzetes formája kétségtelenül az anekdota. De már korántsem a patriarkális-nemesi, s nem is a Jókai-féle anekdota-változat. Ahogyan fokról-fokra levetkőzi illuzionizmusát, mind jobban kiütközik anekdotáinak polgári módon dezilluzionista, kritikai tartalma, szemléletmódja. S funkciójában ez az anekdotizmus mindinkább a realista művészi eljárásmód eszközévé válik. Megkülönbözteti ez Mikszáthot a kortársaktól, akik az európai dezilluzionizmus egy sor régebbi és új képviselőjéhez kapcsolódva fejezik ki saját világlátásukat. Azoktól, akikben a modern francia szkepszis, a renani és Anatole France-i irónia lel folytatókra. Vagy pedig azoktól, akik Mark Twaint tekintik mesterüknek a polémiában.
Ez a pozitivista dezilluzionizmus a forrása a századvégi magyar irodalom – műfajaiban, hangjában legtisztábban jelentkező – kritikai realista jelenségének: a polgári szatírának. Ebből a dezilluzionizmusból nő ki az a regényirodalom, amely az európai és a magyar kritikai realizmus hagyományainak folytatásaképpen nagy, objektíven megragadott, nemzeti érvényű társadalmi típusokba képes sűríteni valóságképét. Ennek a realista irányzatnak jellegzetes eredményei a Tolnai, Iványi, Justh, Gozsdu, Petelei ábrázolta "oligarchák", dzsentrik s a Mikszáth teremtette magyar Don Quijoték és úri svihákok; a pesti asszimilálódó tőkéseknek Mikszáth, Bródy, Ambrus, Thury megmintázta típusai, a Roznerek és Berzsenyiek; továbbá a kisembereknek, a magyar "csinovnyikoknak" gazdag, századvégi szériája, a századvég valamennyi regény- és novellaírója által megmintázott feledhetetlen karakterek hosszú sora.
Ez a szatíra közvetett, racionalisztikus érvényű, s éppen ezért a századvég magyar társadalmának legerőteljesebb, kritikai analízisét nyújtja. S éppen ezért a legerőteljesebb és közvetlen hagyománya annak az ugyancsak a századvégen csírázni kezdő, új radikális, szocialisztikus szemléletnek, amely a polgári valóságlátásnak egy elvileg új szakaszát jelenti. A fokozati különbséget a pusztán dezilluzionált, racionalisztikus megalapozottságú szatíra, s az új, szociális emóciókkal telített szatirikus látás között igen gyakran lehetetlen is érzékelni. Mikszáthnál még aránylag élesen megvonhatók a határok, az ő társadalomkritikája végeredményben közvetlen szociális bírálatba sohasem 1027vált át, ellenben a Bródy, Papp vagy Thury megvalósította szkeptikus-racionalisztikus szatíra egy bizonyos hőfokon majd átcsap a szociális szatírába.
