TOR
TOR
Halotti tor, torozás – szerte a magyar nyelvterületen elsősorban a halott emlékezetére a temetést követő közös étkezés elnevezése. Amíg a halott a házban volt, rendszerint a virrasztók alkalmával rendezett közös étkezést utolsó vacsorának nevezték. Alkalmasint tornak hívták az elhunyt temetésének évfordulóin rendszeresen sorra kerülő közös halott-tiszteleti étkezéseket. Ez utóbbiakat az egyház igen erősen tiltotta, s a múlt század második harmadában el is maradt e szokás.
A temetésről hazatérők rendszerint nem lépnek azonnal a házba, hanem valamelyikőjük – a funerátor, valamelyik férfi hozzátartozó, esetleg az özvegy – az ajtóból háromszor bekiáltja a házba a halott nevét, vagy megkérdezi, otthon van-e. Erre rendszerint valamelyik házbeli takarító asszony tagadólag válaszol.
Általános szokás, hogy a házba lépve ki-ki legelőször is megmossa a kezét az ajtóhoz készített vízben.
A torba mindenkor hivatalosak az elhunyt hozzátartozói, rokonai, valamint a pap s kántor, kurátor mellett mindazok, akik a temetésben segítettek – funerátor, sírásók, koporsókészítők, sírjelkészítők, harangozó, énekesek, köszöntők, búcsúztatók, halottbíró –, továbbá a virrasztóban, a temetésen részt vevők, fáradozók. Ahol nincs mód arra, hogy egyszerre megvendégeljenek valamennyi meghívottat, ott rendszerint először a fáradozókat és kikísérőket látják el, s utánuk következnek az elhunyt hozzátartozói. A harangozónak rendszerint már a temetés megkezdése előtt küldenek élelmet s italt bőven, „hogy igen szépen húzza!”.
Miután mindenki asztalhoz ült, rendszerint közös ima következik, amelyet ritkábban a jelenlévő pap, általában a kántor, kurátor, idős férfi kezdeményez, aki ezután rendszerint rövid asztali áldást mond. A közös étek állhat – jobbára a protestánsoknál – kenyérből, kalácsból s borból vagy pálinkából, vagy pedig főtt ételből, illetve ételekből. Különösen fiatal, házasulandó korú halott torában adnak fel több étket, amelyek lényegében követik a lakodalmi ételsor fő fogásait.
A torban való táncolásról különféle adatok szólnak. Úgy látszik, hogy a közös együttlét, az ital s az a tény, hogy a torral a halott körüli közvetlen elvégzendő feladatok sora lezárult, alkalmat kínál arra, hogy a jelenlévőkben felszabaduló életkedv – a gyász, a szomorúság átcsapásaként – így nyerjen teret.
Kifejezetten a torhoz kapcsolódó táncokról kevés adattal rendelkezünk. Karcagon jegyezték fel a szokást, miszerint a torban összegyűltek közül az étkezés megkezdése előtt egy férfi lefeküdt a földre – mintegy az imént eltemetett halott megszemélyesítőjeként –, s a jelenlévő idősebb férfiak, báránybőr sapkájuk mellett égő gyertyákkal, s lassú csárdáshoz hasonló lépésekkel, egymás mögött haladva lassan körültáncolták.
Szeged-felsővárosi beszámoló szerint itt a torbeli evés-ivás végeztével egy asszony – ki a halott mellett énekelt – felállván az asztaltól, fejére borral teli üveget téve, a Kánai 86menyegző népi imádság verseit énekelve lassan táncolni kezd. E szokásra a Palócföldön is emlékeznek még, csakúgy, mint az énekelt szövegre.
Ahol házasulandó korú a halott, ott a fiatalokat még bíztatják is a táncra az elhunyt hozzátartozói, hiszen megítélésük szerint – ezzel tartoznak az elhunytnak, s annak is csak örömére szolgálhatnak ezzel. Ugyane meggondolásból a gyászoló szülők rendszerint kendőkkel, pántlikákkal ajándékozzák meg a jelenlévő fiatalokat, hiszen azokat úgyis az elhunyt lakodalmára szánták: „reakészültek s reafordítják a halottjukra es”.
