GYERMEKIJESZTŐ LÉNYEK
GYERMEKIJESZTŐ LÉNYEK
A viselkedésszabályozó tilalmak gyermekeknek szóló megfogalmazásaiban, a gyermekijesztőkben megjelenő fiktív lények, akikkel a tilalmak megszegőit, vagyis a rosszul viselkedő gyerekeket fenyegetik. Hoppál Mihály (1969b) csoportosítása szerint ezek a lények lehetnek reális alakok (pl. pulyaszedő, zsákos ember, koldus, cigány, rendőr), állatok (mókus, róka, bak róka, farkas, bagoly) és irreális alakok (babus, babós, bönkös, bobós, bökötör, bumhus, hemmes, kankus, kókós, kókár, mumák, mumus, mummu, mamusz, mankuj, mommó, vankuj), továbbá mesei és hiedelemalakok (banya, boszorkány, vasorrú bába, rézfaszú bagoly, bakaraszt, markoláb, manó, ördög, prikulics, garabonciás, lidérc). Az állatok és a „reális lények” különleges foglalkozásuk, ijesztő megjelenésük, idegenségük révén ijesztőek a gyerekek számára; ugyanez a helyzet a félelmetesként ismert mesei alakokkal. A harmadik csoport „lényei”-nek még neve is konstruált jellegű; gyermek- és dajkanyelvi, vagy hangutánzó, hangfestő szavak. A szavak mögött nincsenek „hitt” lények, még ha némelyikük esetleg valamikor valódi hiedelemlény is volt (ezt 577feltételezték pl. a rézfaszú bagolyról; vagy lehetett ilyen a bukovinai vasfogú bába is). A markoláb vagy morkoláb égitestek fogyatkozását okozó lényként ismert (a palócságnál; Diószegi V. 1968a), de a magyar néphitben e másik szerepében is fiktív lény. Mindegyik alak a felnőttek által nem „hitt” lénynek, pedagógiai fikciónak tekinthető, melynek – mint Hoppál Mihály mondja – „egyetlen és legfontosabb funkciója az ijesztés”. Ennek az sem mond ellent, hogy némelyik lényre vonatkozóan bizonyos magyarázattal tudtak használóik szolgálni: a markoláb a kútban él, a kóka ördögszerű boszorkány (Hoppál 1969b), a mókár az ágy alatt vagy a kuckóban van, és olyan, mint a bagoly (Kálmány Lajos 1893b). E magyarázatokat is az elijesztés céljára alkották; ahova nem volt szabad mennie a gyereknek, ott volt az ijesztő lény: „Hát a gyereket ijesztgették, hogy ne menjen a kuthó, mer benne van a morkoláb. Lerántja és megeszi” (Nógrádsipek, Nógrád m.); vagy: „A kókót a sötétségre mondták, hogy este már ne menjen ki a gyerek” (Karancskeszi, Nógrád m.; Pócs É. gy.). Minden tájnak megvolt a néhány jellegzetes, általánosan ismert és több, ritkábban használt „ijesztő lénye”. Hoppál Mihály a gyermekijesztőket összefoglaló tanulmányában megállapította a leggyakoribb ijesztők területi elterjedését is.
A lények és a gyermekijesztés szabályszerűségei Európa minden népénél hasonlóak voltak; az „irreális alakok” keletkezésének azonos elvei alapján hasonló hangzású nevek is jöhettek létre különböző helyeken, egymástól függetlenül.
