Esküdtszék
Esküdtszék, oly biróság, amelynél nem a rendes birák határoznak a bünpernek egész tárgya fölött, hanem a bünpernek egyik része fölött a határozathozatal a törvény által arra hivatott állampolgároknak van fentartva, akik tekintettel az esetről esetre leteendő esküre, esküdteknek, s mert a népből kerülnek ki s feladatuk megoldása után ismét a népben tünnek el, népbiráknak neveztetnek. Az E. (esküdtbiróság) tehát két elemből áll, u. m. bizonyos számu (rendesen 12) esküdtből, s az u. n. törvényalkalmazó biróságból, amely egy vagy több birói tagból állhat, s melyhez a határozathozatalnak őt illető részén kivül, az E.-i eljárásnak vezetése is tartozik. A kölcsönös hatáskörök határvonalának szorosabb meghatározását általános s minden tekintetben találó formulába önteni alig lehet, eddig legalább nem sikerült. Nem kielégitő például a francia fogalom-meghatározás, amely szerint az esküdtek hatásköréhez a ténykérdés, a törvényalkalmazó biróság hatásköréhez a jogkérdés eldöntése tartozik. (De jure judicant judices, de facto juratores.) Nem kielégítő, mert a tény- és a jogkérdésnek ilyen abszolut különválasztása az arra irányult számtalan kisérletek dacára mindeddig nem sikerült, s nem sikerülhet, mert a dolog természetével ellenkezik, amennyiben vannak esetek, melyekben a ténykérdés és a jogkérdés elválaszthatatlan egységet képeznek. Nem kielégitő továbbá azért, mert az esküdtek annak a kérdésnek elbirálására hivatvák, vajjon vádlott «bünös-e»? már az ekként föltett kérdés magában foglalja annak beismerését, hogy az esküdtek nemcsak ténykérdések fölött határoznak, hanem a fölött is, vajjon a vádlot a törvény előtt bünös-e. A verdikt tehát nem szoritkozik annak kijelentésére, hogy bizonyos tények valók-e vagy nem, s hogy azok vádlottra mint szerzőjükre visszavezethetők-e vagy sem, hanem kiterjed annak a megállapítására is, vajjon a bizonyítottnak elfogadott tényállás a büntettnek törvény szerinti ismérveit kimeríti, tövény szerinti tényálladékát megállapítja-e (subsumtio), s kiterjed továbbá az u. n. általános tényálladékra, a vádlottnak büntetőjogi felelősségére, arra, amit a franciák «la moralité du fait»-nek neveznek. Viszont a törvényalkalmazó biróság nemcsak jog-, hanem ténykérdések fölött is határoz, és pedig nemcsak kivételesen, hanem különösen ott, ahol az enyhítő körülmények megállapítása nem az E.-ek hatásköréhez tartozik, rendesen.
Sokkal helyesebb s az esetek tulnyomó többségében találóbb az a fogalommeghatározás, mely szerint az esküdtek a «bünösség», a törvényalkalmazó biróság a «büntetés» kérdésében (Schuldfrage, Straffrage) határoznak, habár ez sem áll feltétlenül, mert mint látni fogjuk, vannak esetek, melyekben a törvényalkalmazó biróság a bünösség kérdésében is határoz, mig viszont az esküdtek, jelesül, ha az enyhítő körülmények hozzájuk tartoznak, a büntetés kérdésében is döntenek. Épp oly kevéssé helyes a fogalommeghatározásban annak kiemelése, hogy az esküdtek bizonyítási szabályoktól függetlenül határoznak, mert ez nem áll p. az angol esküdtekre, akik a «law of evidence» (bizonyítási jog) szabályaihoz legalább lelkiismeretökben kötvék, sőt a bizonyítás szabályainak figyelembe nem vétele a verdikt mellőzésére is vezethet. A tényleges állapot szerint inkább helyén való annak kiemelése, hogy az E.-ek a bünösség kérdését felelősség nélkül döntik el, s anélkül, hogy verdiktjöket indokolnák. Minthogy azonban többen, kik a török kadikra emlékeztető indokolás nélküli határozattal megbarátkozni nem tudnak, az esküdti verdikt indokolását követelik, s az E.-et ily irányban reformálandónak vélik, az indokolás nélkül való határozathozatal az E. lényegéhez feltétlenül tartozónak nem mondható. Az E.-i intézmény lényegéhez ehhez képest feltétlenül csak az tartozik, hogy a bünper tárgyának bizonyos, a törvény által hozzájuk utalt részét az állampolgárok sorából esetről-esetre vett esküdtek döntik el a törvényt alkalmazó biróságnak a verdikt meghozatalában részvétele nélkül, tehát a munkafelosztás elvének alapján, s ebben különbözik az E. az u. n. scabinatustól (Schöffengericht), amelyben szinte a laikus elem vesz részt a büntető igazságszolgáltatásban, de nem mint különálló s elkülönített hatáskörrel biró fenyítő, hanem ugy, hogy a büntető pernek tárgyát a jogtudó birákból s népbirákból álló biróság közösen dönti el.
Az E.-i intézmény eredetére nézve szétágaznak a vélemények. Vannak, kik azt a rómaiakra és görögökre vezetik vissza, mások alapját abban a középkori intézményben keresik, mely szerint bizonyos esetekben a vádlott csak ugy menekült a vád alól, ha polgártársai (rendesen 12) esküt tettek arra, hogy a vádlottat ártatlannak tartják (juratores, compurgatores). Ezek mind többé-kevésbbé szellemdus, de mindig merész hipotézisek. A józan, valódi tényállás az, hogy Angliában az E. az ottani sajátszerü viszonyokból fejlődött ősrégi intézmény. Az onnan, bár lényeges módosításokkal Franciaország által a mult század végső éveiben átvett, s a francia minta szerint különösen 1848 óta Európa legtöbb államaiban meghonosult E. uj intézmény, melynek az európai kontinensen lehet jövője, de messzebb nyuló multja nincs. Franciaországban az E.-et először az 1791. évi szept. 16-29-ki törvény léptette életbe. Közelebbi intézkedéseket, különösen a kérdésfeltételt illetőleg, tartalmaz az 1796. Code des délits et des peines, melyeket a szerzett tapasztalatok értékesítésével az 1808. Code d'intstructive criminelle több irányban lényegesen módosított. A többi francia intézményekkel az E. is a század elején életbe lépett azokban a német tartományokban is, melyek akkor a francia uralom alá kerültek, s érvényben maradt a rajnai tartományokban a francia uralom megszünte után is. Ez egyengette az E.-i intézménynek utját Németországban, ahol a frankfurti nemzetgyülésen (1848) elfogadott s a birodalmi alkotmányba bekebelezett alapjogok 179. §-a büntető ügyekben a vádpert, sulyosabb esetekben s minden politikai vétségekre nézve az E.-et sarkalatos jognak jelentik ki, s habár a reformmozgalomnak ez az eredménye egész terjedelmében nem is valósult meg azonnal, a most érvényes német btő perrendben az E. intézménye győzedelmeskedett. Ausztriában az 1850. btprdt. az E. intézményét fogadta el, melyet természetesen a győzelmes reakció az 1853. btprdtartásban eltörölni sietett, mig a most érvényes 1873. bprdt.ujra behozta. Az utóbbi évtizedekben az E.-t az egész művelt Európa büntető perrendtartásai elfogadták, s több államnak alkotmánya az alkotmányos garanciák sarktételének tekinti.
Hazánkban az 1843. deputáció kisebbségének külön véledménye az E. behozatalát hozta javaslatba. A javaslat szerint a megye közgyülése a 24 éven felüli és legalább 100 frt jövedelemmel biró állandó lakosok közül évenkint választotta volna az esküdteket. Az alakításnak ez a módja az E. természetének azonban meg nem felel. Az 1848. sajtótörvény a sajtóvétségekre nézve az E.-et hozta be, az 1848. XVIII. t.-c. 17. §-a rendelvén, hogy: a sajtóvétségek fölött nyilvánosan E. itél s felhatalmazván a miniszteriumot, hogy az esküdtbiróságok alakítását rendelet által eszközölje, mely felhatalmazásnak a miniszterium a közbejött viszonyoknál fogva csak 1867 máj. hó 17-én kelt rendelettel tehetett eleget. Az eddigi btőprdt. javaslataink az E.-nek hatáskörét szinte csak a sajtóvétségekre szorítják. Az 1882. javaslat az E.-nek mellőzését hazánk nemzetiségi viszonyaival indokolja. Szerinte: «Magyarország nemzetiségi viszonyai nem teszik lehetővé, hogy minden törvényszék mellett, vagy legalább anynyi törvényszék mellett, amennyi a büntettek feletti biráskodásra szükséges, az esküdtszéki intézmény természetének megfelelő, az ennek elvét, létokát és nélkülözhetetlen feltételét képező garanciák megtartása mellett E.-ek szerveztessenek és azon végzetes fontosságu határozat kimondása, mely az esküdtek feladatát képezi, alapos megnyugvással ezekre bizassék». A nemzetiségi viszonyok t. i. abban képeznének akadályt, hogy a legtöbb törvényszék területén lehetetlennek mutatkozik az E.-ek akkénti összeállítása, hogy az esküdtek mind a vádlottnak és a tanuknak nyelvét megértsék, a mi tolmács szükségét vonván maga után, lerontja a bünvádi eljárásnak legfőbb garanciáját; a közvetlenséget. Az országgyülésnek beterjesztett, de tárgyalás alá nem került 1889. évi (Fabinyi-féle) javaslat ugyanezt az álláspontot tette magáévá. A kilátásba helyezett uj javaslat a törvényhozás elé mindeddig be nem terjesztetett.
Elvileg az E. háromféle szempontból veendő figyelembe. Mint politikai, mint büntetőpolitikai, s mint igazságügyi intézmény. Politikai tekintetben jellemzésére szolgál az, amit a francia Jouffroy mondott a nagyhirü olasz Carmignaninak, midőn végighallgatta ennek az E. ellen tartott előadásait: «Önnek mindenben igaza van, de az esküdtek a szabadság előőrsei». Az E. előnyét hivei t. i. a nagyobb függetlenségbe helyezik, melylyel a népből vett esküdtek a kormány kinevezésétől függő birákkal szemben birnak, ami az E. iránti fokozott bizalmat igazolja. Főleg politikai büntetteknél közel fekvő a veszély, hogy az állandó birák a kormánytól függő helyzetöknél fogva az itélethozatalnál nem az igazságot, hanem a hatalomnak óhaját veendik tekintetbe. Az amerikaiak, az angolok az E.-hez nem mint igazságügyi, hanem mint politikai intézményhez ragaszkodnak. Anglia története bizonyítja azt is, hogy ott az E. és a mindenkori politikai helyzet a legszorosabb összefüggésben állanak egymással. Az E. ellenesei ezzel szemben régóta követelik annak nemcsak állítását, hanem bizonyítását is, hogy a szükséges függetlenséggel az állandó birák nem, s csakis az esküdtek birhatnak és birnak is. Mittermeiernek 50 év előtti kijelentését «Dieser Beweis ist noch nicht geliefert», ma is ismételni lehet; nemcsak, de az alkotmányos életnek fejlődése az állítást inkább cáfolja, mint támogatja. Alkotmányos államokban a birói függetlenségnek biztosítékai ma kétségkivül jelentékenyebbek; a nemzeteknek alkotmányos szabadsága ma szilárdabb alapokon nyugszik, mint 50 év előtt.
Aki ezt tagadja, annak a népszabadság jövője fölött kétségbe kellene esnie. Másrészt az E.-ek is voltak már a hatalomnak rendelkezésre álló eszközei, s kétségkivül a legnagyobb politikai együgyüség azt hinni, hogy a hatalom megvesztegethet birákat, de nem esküdteket; hogy a hatalom teremthet magának szolgai birói kart, de nem éppen ugy szolgai E.-et. Az éremnek másik oldala pedig az, hogy az igazságszolgáltatást nemcsak a hatalomtól, hanem általában minden politikai befolyástól kell félteni. Az épp oly mély tudományu, mint rendíthetetlenül szabadelvü olasz Carraranak kijelentése, hogy: «ahova a politika belép az ajtón, onnan az igazság menekül az ablakon», nemcsak arra az esetre áll, ha a politikai befolyást a kormány gyakorolja. Az uralkodó hangulat, a pártszenvedély, a politikai és vallási fanatizmus épp ugy, ha nem jobban, veszélyeztethetik az igazságszolgáltatást, mint a hatalomnak esetleges alkotmányellenes törekvései, azokkal szemben pedig a kellő biztosítékot csakis az állandó birákban találhatni.
Büntetőpolitikai szempontból az E.-ben hivei a büntetőtörvény helyes alkalmazásának biztosítékát látják. Nem éppen ritkák az esetek, amelyek a törvény rideg betüje szerint a büntetőtörvény sulya alá esnek, de melyekben ennek dacára a büntetésnek alkalmazása a közvéleménybe ütközik, a törvény büntetést, a társadalom lelkiismerete felmentést követel, a büntetés «summum jus summa injuria». A törvényhez kötött biró bár vérző szivvel, kénytelen a vádlottat elitélni; az esküdt, ki határozatát indokolni nem tartozik, a lelkiismeret sugallatát követve, felmentő verdiktet hoz. Az ellennézet hivei ezt elismerik, de arra utalnak, hogy ez ellen az orvoslás az anyagi büntetőtörvényhozás terén keresendő. A beszámítást kizáró körülmények körének tágítása, a törvénynek helyes szövegezése lehetségessé teszi, hogy a törvény az u. n. természetes igazsággal a népnek józan jogérzületével ellentétbe ne kerüljön, s egyuttal elejét veszi az E.-kel járó annak a veszélynek, hogy a jogérzület esetleges tévedései, a társadalmi közvéleménynek esetleges ferdeségei büntetlenséget eredményezzenek ott, ahol a büntetés teljesen indokolt. A francia esküdteknél szabály az, hogy fölmentik a férjet, aki házasságtörésen kapott nejét megöli. A közönség tapsol, s a vádlott mint a nap hőse távozik a teremből, hol azért kellett felelnie, hogy emberéletet oltott ki. Ez az esküdtszéki juszticia már ismételten éles megtámadásban részesült. Hogy valóban figyelmet érdemlő esetekben a jogbiró is felmenthet, a m. k. Kuriának hason tárgyu felmentő itéletei bizonyítják.
Az E. mint igazságügyi intézmény
mellett különösen azt hozzák fel, hogy a ténykérdésben a népbiró inkább találja el az igazságot, mint a jogbiró. A nép között élő, a vádlottakhoz közelebb álló esküdtek alkalmatosabbak a ténykérdésnek mérlegelésére, mint az állásánál fogva az élettől távolabb álló jogbiró; a jogbiráknál továbbá könynyen bizonyos szokások, meggyökerezett nézetek kapnak lábra, melyek az individualizáció elhanyagolásával az ügyeknek sablonszerü elintézésére vezetnek, ami különösen az ártatlanokat veszélyezteti. Az ellentábor arra utal, hogy az ebbe a kategoriába tartozó érvek jelentőséggel birhattak akkor, midőn a jogbiró törvényes bizonyítási szabályokhoz kötve volt, de a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerével jelentőségöket elvesztették, sőt a helyzet éppen az E.-re nyert hátrányos fordulatot, mert most a biró szabadon mérlegeli a bizonyítékokat, de eljárásáról az itélet indokaiban számot adni tartozik, ami biztosítéka annak, hogy a birót a szabad, de észszerü meggyőződés, az u. n. conviction raisonné vezényli, amint kell is, hogy vezényelje, mely másokban is hason meggyőződést szül, s a társadalmat megnyugtatja abban, hogy a biró meggyőződése helyes alapokon nyugszik; az E.-kel szemben, ki határozatát nem indokolja, ez a biztosíték hiányzik. A benső meggyőződés az u. n. conviction intime, mely sokszor önmagának sem képes magáról számot adni, megnyugtatást nem nyujthat, aminthogy bizonyos, hogy a francia frázisokat: «Le jury est la conscience du pays», «Le juré doit consulter sa conscience» (az E. az országnak lelkiismerete; az esküdt lelkiismeretétől tartozik tanácsot kérni), észszerüen megmagyarázni még eddig nem sikerült. Utalás történik továbbá arra, hogy a bizonyítékoknak észszerü mérlegeléséhez nem elegendő az életviszonyoknak s az emberi cselekvésmódnak ismerete, de bőséges tapasztalat, bizonyos látszólag fontos bizonyítékok veszélyeinek ismerete, a tényeket boncolni, birálni s helyes következtetéseket vonni képes kritikai és logikai szellem is szükségesek, ami mégis bizonyos tanulmányon felül hosszas gyakorlatot tesz szükségessé, melyre az esküdtek szert nem tehetnek. Annyi bizonyos, hogy a bizonyítékok helyes méltatása nem ösztön, érzékszerü valami, hanem a kritikai észnek boncoló mivelete. Hozzájárul, hogy az esküdtek nem döntenek kizárólag ténykérdések fölött; jogkérdések, melyektől a vád s a vádlottnak sorsa függ, szükségszerüen az E. döntése alá tartoznak, ehhez pedig a «természetes józan ész» csakugyan nem elegendő. Az eddig kiemelt szempontok egyike alá sem vonható az a garancia, melyet némelyek abban vélnek látni, hogy a vádlott fölött paresei (sorsosai) mondanak itéletet. Az ellennézet joggal utal arra, hogy ez a tények által megcáfolt frázis. Nincs E., amely ennek az állításnak valóságát bizonyítaná. A legtöbb esetben a vádlott és az esküdtek csak annyiban «sorsosok», hogy egyformán - nem értenek a joghoz. Mindenesetre igaz az, hogy ha az esküdtképesség annyira kiterjesztetnék, hogy a vádlottak szabály szerint sorsosaikat találhatnák az esküdtekben, az oly elemeknek bevonásával járna, amelyek a szükséges bizalom minimumát sem nyujthatnák; ha pedig a kiválasztás akként történik, hogy a megbizhatlan elemek az annyira fontos társadalmi tiszttől távol tartatnak, a sorsosok itélkezéséről szó sem lehet. Amit a «pro» és «contra» érvek meghallgatása után részrehajlatlanul mondani lehet és kell, az az, hogy miután a büntető igazságszolgáltatásnak egyik főcélja a büntett által okozott s a jogbiztonsági érzet megzavarásában álló társadalmi kárt orvosolni, a megzavart jogbiztonsági érzetet az állampolgárokban helyreállítani; miután a büntető igazságszolgáltatás beléje vetett bizalom nélkül ennek a feladatnak megfelelni nem képes: mihelyt a józan közvélemény az esküdtszék felé fordul bizalmával, az E.-et be lehet hozni. De hogy csakhamar keserü kiábrándulás ne következzék be, s a nagy ár, melyet a társadalom a feladatuk magaslatán álló birói karban fizetett, ellenérték nélkül ne maradjon, lelkiismeretes megfontosalás alá veendő nemcsak annak a társadalmi körnek, melyből az esküdteket venni kellend, társadalmi szinvonala, erkölcsi s jellem-megbizhatósága, függetlensége, hanem az is, hogy a társadalomban nincsenek-e oly jelenségek, oly kérdések, melyek a nélkülözhetlen elfogulatlanságot veszélyeztetik.
Az E.-al kapcsolatos főkérdések a következők: 1. az esküdtszéki képesség. Képesítetteknek nyilváníthatók az állampolgárok kivétel nélkül, s ekkor az u. n. ősliszta mellőzésével a szolgálati lajstrom sorsolás utján állítandó össze. Hogy ily eljárás mellett egészen megbizhatlan elemekből alakulhat az E., nyilvánvaló. A választásban alig volna hajlandó valaki nagyobb garanciát keresni. A törvényhozások azért rendszerint bizonyos képességi kellékeket állítanak fel. Hazánkban az 1867. évi máj. 17-ki rendelet szerint képesítvék azok, kik életkoruknak 24-ik életévét már elérték s a 60-ik évet még meg nem haladták, ha évenkint 200 frt tiszta jövedelemmel birnak; továbbá a jövedelemre s a 24 éves életkorra való tekintet nélkül az ügyvédek, mérnökök, tudorok, okleveles sebészek, magyar tud. társasági tagok, nyilvános, rendes v. segédtanítók. Ki vannak zárva egyházi személyek, szolgálatban levő és nyugalmazott katonák, birák és közvádlók, szolgák, napszámosok, kik irni és olvasni nem tudnak, némák, vakok, siketek, nehézhallásuak; végre fenyíték alatt levő egyének. A btkv 56. §-a szerint továbbá azok, akik a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére itélvék, a felfüggesztés tartama alatt. A mellékbüntetés tartamának lejárta után tehát az előzetes megbüntetés akadályt nem képez. A képesített egyéneknek lajstromba foglalása összeirás utján történik. Ez az u. n. ősliszta, őslajstrom. 2. Az őslisztából összeállítandó a szolgálati lajstrom, vagyis azoknak az esküdteknek lajstroma, kik egy meghatározott idényben az esküdtszéki szolgálatot teljesíteni tartoznak. Ez nálunk az illető törvényhatóság által nevezett három tagu bizottmányra van bizva, amely az őslajtstromból legalább 72 s legfölebb 144 tagot huzás utján 3 osztályt alakít, ugy hogy mindegyik osztály 36 tagból álljon; az első 36 kihuzott képezi az első, a második 36 a második osztályt stb., minden évnegyedben egy második osztályt érvén a szolgálat rendje. 3. A visszavetési jog. Nálunk a szolgálatra berendelt és a tárgyalásra megjelent, esetleg szabad választás utján magukat kiegészített 36 esküdtből sorshuzás utján alakul a 12 tagból álló E., s jelesül akként, hogy ugy a vádló, mint a vádlott, mindegyik külön-külön 12 tagot visszavethet anélkül, hogy a visszavetésnek okát adni köteles volna. 4. Az E.-nek megalakulása után annak közreműködését, illetve közreműködésének szükséget illetőleg az angol és a kontinentális eljárás lényegesen különböznek. Az angol eljárás szerint az esküdtek verdiktjére két esetben nincs szükség: a) ha a vádlott beismerésben van (plea guilty). A biróság ebben az esetben az esküdtszék meghallgatása és bizonyítási eljárás nélkül hoz itéletet. De csak akkor, ha a beismerés iránt nincsenek aggályai. Nem ritka az eset, hogy a biró a vádlottnak azt tanácsolja, hogy ártatlannak vallja magát (ple not guilty), sőt dacára annak, hogy a vádlott a bünösségét beismeri, a beismerést tudomásul nem veszi, s annak jegyzőkönyvi felvételét megtagadja; különösen akkor, ha aggályai vannak az iránt, hogya vádlott a beismerésnek egész horderejét felfogta-e; b) akkor, ha vádlott az u. n. demurrer kifogással él. s ez neki sikerül. Ez a kifogás arra irányul, hogy a vádba helyezett tények, még ha valók volnának is. büntetendő cselekményt nem képeznek. A kontintentális eljárások szerint a beismerésnek ily hatálya nincs. Vannak azonban rá esetek, melyekben a biróság az esküdtek meghallgatása nélkül határoz, ilyenek nevezetesen: ha csak a sértett fél indítványára üldözhető büncselekményeknél az indítvány hiányzik, vagy a sértett indítványát visszavonta; ha a vádló a vádat elejti, ha a bünvádi eljárás királyi kegyelem, elévülés vagy perjogi okokból kizártnak bizonyul. 5. A bizonyítási eljárást illetőleg általánosan elfogadott elv az, hogy a tanukhoz s a szakértőkhöz az esküdtek is intézhetnek kérdéseket, s a bizonyítási eljárás kiegészítése iránt is tehetnek indítványt, mi fölött a biróság határoz. 6. A kérdések föltevése. Az angol eljárás itt is lényegesen különbözik a kontinentális eljárástól, mert a kérdés-föltevés rendszerét nem ismeri. Az angol esküdtek közvetlenül a vád (indictment) fölött mondják ki verdiktjöket, a mely mindig csak arra szól: «bünös» (guilty) v. «nem bünös» (not guilty). A verdikt szóbeli, melyet csak kihirdetése után a jegyző (clerk) irásba foglal. Azoknak a tekinteteknek a melyeken a kontinentális eljárásokban az eventuális kérdések rendszere alapszik, a vádló eventuális vádak emelése által felel meg. P. ha a vádló kételkedik abban, vajjon az E. az előre megfontolást vagy általában az ölési szándékot, vagy akár a szándékos bántalmazást meg fogja-e állapítani, ugyanazon tett alapján négy vádat emel: gyilkosság, szándékos emberölés, halált okozott sulyos testi sértés, gondatlanság által okozott emberhalál (emberölés) vétsége miatt. Ez az eljárás a vádelvnek inkább látszik megfelelni, minthogy az itéletnek a vád kell, hogy képezze alapját. Miután azonban a dolog természete szerint az itélet a vádat egyszerü igen v. nemmel sohasem döntheti el, s akárhányszor előfordul, hogy az itélet a vád tárgyát képező tett jogi megitélésében a vád álláspontjától eltér, de viszont az esküdtek csupán «igen»-nel v. «nem»-mel felelhetnek, a kérdések föltevése nemcsak célszerü, de egyenesen szükséges.
A kérdések föltevése körül sok tekintetben ma is eltérők a nézetek. A kontroverziák mellőzésével megjegyzendő az, hogy az uralkodó rendszer szerint a kérdéseket a biróság vagy annak elnöke a birósággal való tanácskozás után teszi fel s állapítja meg. A vádelvnek megfelelőbb eljárás az, hogy a kérdéseket a vádló hozza javaslatba. Általában el van ismerve a feleknek, sőt az esküdteknek is az a joga, hogy a kérdéseket kifogásolhatják, a hiányokra figyelmeztethetnek, módosításukat, megváltoztatásukat vagy ujabb kérdések föltevését indítványozhatják, mi fölött a biróság határoz. A biróságnak a kérdés-föltevés körüli jogából világos a biróságnak a bünösség kérdésére gyakorolható befolyása, mert miután az E.-ek csak az eléjök terjesztett kérdések fölött szavazhatnak, nyilvánvaló, hogy oly bünösséget, a melyre kérdést nem kaptak, meg sem állapíthatnak. Ha p. emberölésre szóló vád eseetében az E.-ek ugy volnának meggyőződve, hogy vádlottat csak gondatlanság terheli, de az eléjök terjesztett kérdés kizárólag szándékos emberölésre szól, az E.-ek kénytelenek vádlottat vagy ily értelemben bünösnek kimondani, vagy nemmel szavazni, a mi vádlottnak teljes fölmentését vonja maga után. Az eset megfordítva is fordulhat elő; az E.-ek p. meggyőződésük dacára nem mondhatják ki vádlottat gyilkosságban bünösnek, ha csak szándékos emberölésre kaptak kérdést. A kérdéseknél fő-, pót- s esetleges kérdéseket (Haupt-, Zusatz-, Eventual-Fragen) különböztetünk meg. Pótkérdés az, amelyre csak valamely előbbi kérdésnek igenlése, esetleges kérdés az, amelyre csak valamely előbbi kérdésnek tagadása esetére kell felelni. P. a halált okozott sulyos testi sértés iránt arra az esetre föltett kérdés, ha a szándékos emberölés meg nem állapíttatnék: eventuális kérdés; pótkérdés ellenben, vajjon a tettes a megállapított szándékos emberölést erős felindulásban követte-e el. A főkérdés mindig arra irányul, bünös-e a vádlott a vád tárgyát képező büncselekményben? A kérdésbe a büncselekmény törvényes ismérveit, s a tettazonosságnak megállapíthatására szükséges ténykörülményeket kell fölvenni. Külön kérdést kell intézni, ha a bizonyítási eljárás eredményei szerint a bevégzett büntettel vádolt csak kisérlettel, a tettesként vádolt csak részességgel látszik terheltnek, ugyszinte akkor is, ha a vádlott terhére rótt büntett más minősítés alá esik, valamint akkor is, ha vádlott ellen a vád tárgyát képező büncselekmények felül még más büncselekmény merül föl. A törvények intézkedéseket tartalmaznak arra nézve, hogy a vádlott védelmét kellően kifejthesse. Azért az ily kérdések csak vádlott beleegyezésével tehetők föl, ellenkező esetben, vagy ha az a védelem előkészítése érdekében szükséges, az ügyek különválasztása rendelendő el. Amennyiben különben a főkérdés nagyon terjedelmessé v. nehezen érthetővé válnék, külön kérdés tárgyát képezik a beszámítást kizáró körülmények, ugyszintén mindig azok a körülmények, amelyek a büntethetőséget megszüntetik, v. sulyosabb v. enyhébb büntetési tételnek alkalmazását vonják maguk után. Különösen vitás az «enyhítő körülmény»-nek az E. hatáskörébe utalása, miáltal az E.-ek nemcsak a bünösségnek birái, hanem a büntetés kiszabásának is nagy részben urai. Legtovább mentek ebben a tekintetben a francia és olasz btperrendek, mindkettő szerint az esküdtek a vádlott javára hivatalból is megállapíthatják az enyhítő körülmények fenforgását, tehát akkor is, ha erre vonatkozó kérdést nem kaptak; a német perrend szerint az E.-eknek erre joguk nincs, s az enyhítő körülmények fenforgása fölött az E.-ek csak a hozzájuk intézett kérdés folytán nyilatkozhatnak, az E.-ek maguk oly kérdésnek előterjesztését nem is kivánhatják. Az uralkodó nézet általában helyteleníti az enyhítő körülményeknek, mint tisztán büntetési kérdésnek, az E.-ek hatáskörébe utalását.
7. Az elnöki fejtegetés (Résumé, ang. charge). Ebben is lényeges a különbség az angol és a kontinentalis eljárások között. Az angol charge célja utbaigazítani az E.-eket feladatuk megoldásánál. Az angol biró azért fejtegetéseiben kiterjeszkedik ugy a bizonyítási kérdésre, mint a bizonyított tényeknek a törvény szerinti minősítésére. A bizonyítási kérdés, minthogy az angol jog bizonyos negativ bizonyítási szabályokat ismer, jogkérdés, s a birónak feladatához tartozik az E.-et figyelmeztetni azokra a bizonyítási szabályokra, amelyeket a bizonyítékok mérlegelésénél szem előtt kell tartaniok. Ez természetesen a fölmerült bizonyítékoknak méltatását vonja maga után, ami az angol birónak alkalmat ad arra, hogy saját meggyőződésének nyilt v. legalább leplezett kifejezést adjon. Ez ugyan csak tanács természetével bir, melyet az E.-ek elfogadhatnak vagy nem. De ha a verdiktből az tünik ki, hogy az E.-ek a bizonyítási szabályokat helytelenül alkalmazták, az «writ of error» - semmiségi panasz - alapján a verdikt megsemmisítését vonhatja maga után. Az elnöki jogi kitanítás figyelembe vétele ellenben, habár a törvény kötelező voltát sehol ki nem mondja, lelkiismereti kötelesség. Egészen más a kontinentalis «résumé», mely különben szintén a legvitásabb kérdéseknek egyikét képezi. Némely törvények szerint az elnöki fejtegetésnek feladata a tárgyalásnak a bizonyítási eljárás eredményeinek tárgyilagos összegezése, de akként, hogy az elnök saját véleményét leplezetten se nyilvánítsa; más törvények szerint a fejtegetés csak a jogkérdésre, vagyis azoknak a jogi kérdéseknek megvilágítására szorítkozhatik, amelyek a kérdések megoldásánál tekintetbe jöhetnek; más törvények szerint ismét a fejtegetés mindkét célnak kell, hogy szolgáljon. Egy negyedik nézet végül az elnöki fejtegetést eltörlendőnek tartja. Az első nézetet követte a francia Code d'instr. crim., mig a 1881. évi törvény a «résumé»-ét el nem törölte; a második nézetet követi a német, a harmadik nézetet az osztr. btperrendtartás.
8. A szavazás módját illetőleg a szavazás vagy szóbeli, vagy titkos. A rendszerek elsőbbsége fölött a nézetek szétágazók. A törvényeknek többsége a szóbeli szavazást fogadta el. A magyar sajtóeljárás szerint ellenben az élőszóval történő szavazás egyetlen egy tag kivánatára titkossá változik. A szavazás az egész kérdésre csak «igen» vagy «nem» szóval történik. Lehet azonban a kérdésnek egy részére igennel, más részére nemmel felelni. Ez a lehetőség azután maga után vonja azt, hogy az igennel eldöntött kérdésrész nem alkalmas büncselekmény tényálladékának megállapítására, aminek következménye az, hogy a biróság felmenteni kénytelen a vádlottat, akit az esküdtek talán elitélni véltek. 9. A vitás kérdésekhez tartozik az elitéléshez szükséges szavazatok száma is. Mig némelyek egyhanguságot követelnek, - igy Anglia - mások megértve a kivánalomnak visszás következményeit, a bünösséget v. minősítő körülmények megállapításához a szavazatok 2/3-át - tehát 8 szavazatot - elégségesnek vélik. Más kérdéseknél egyszerü szótöbbséggel is megelégesznek. 10. Fontos az Anglia E. sajátszerüségét képező, u. n. «Specialverdikt» is, mely abban áll, hogy az esküdtek a ténykörülményeket megállapítják, annak eldöntését azonban, vajjon azok valamely és mily büncselekményt képeznek-e, a biróságra bizzák. Ez jelesül akkor fordul elő, ha az E.-eknek a cselekmény minősítése körül kételyeik vannak. 11. A biróság viszonyát a verdikthez illetőleg, ha a verdikt nem bünösre szól, a biróságnak nincs más teendője, mint a vádlottat felmenteni. Ha ellenben a verdikt bünösre szól, s a biróság abban a nézetben van, hogy az E.-ek a vádlott hátrányára tévedtek, a törvény a vádlottat védelmébe veszi s módot nyujt a téves verdikt reparálására. Az angol biró egyszerüen felfüggeszti az itélethozatalt más időre, bekövetkezik-e az az idő valamikor, az az ő dolga. Az alatt kegyelmet eszközölhet ki a vádlott javára. Vagy a fellebbviteli biróság (Court of apellation) alkotása óta az ügyet ahhoz terjeszti fel s az itélethozatalt vagy meghozott itéletének végrehajtását a felsőbb elintézéséig felfüggeszti. A fellebbviteli biróság pedig vagy meghagyja neki az itélethozatalt, vagy a meghozott itéletet megerősíti, v. megváltoztatja, vagy megsemmisíti, vagy jegyzőkönyvbe véteti, hogy a vádlottat nem kellett volna elitélni. A kontinentális eljárások szerint a biróság az ügyet felfüggeszti, s indokolás nélkül a legközelebbi ülésszak E.-e elé utasítja. Ennek csak hivatalból s csak egyhangu határozat alapján van helye, és minden ügyben csak egyszer, mert az uj E. határozata alapján a biróság köteles itéletet hozni.
12. Fontos, de nem eléggé méltatott szempont az u. n. külön E., special jury kérdése. A külön E. szintén az angol jognak sajátszerüsége, s annak felismerésén alapszik, hogy vannak bizonyos büncselekmények, amelyeknek helyes megbirálására speciális ismeretek szükségesek, vagy mint az angol jog magát kifejezi: special jury, oly E., amelynek tagjai az általános esküdti kellékeken kivül «are of a certain slation in society», p. bankárok, kereskedők, esquire-ek stb. 13. Az E.-nek hatásköre a hozzá utalt ügyeket illetőleg, különböző országokban nem egyforma. Nálunk p. csak sajtóügyek tartoznak az E. elé. Másutt a büntettek, másutt csak a sulyosabb büntettek; az E. tulterheltetését az u. n. «Correctionalisatio» által, vagyis az által kerülik ki, hogy a vádtanácsnak joga van, ha azt látja, hogy az eset enyhébb beszámítás alá esik, az ügyet nem az E., hanem a rendes biróság elé utasítani. Olaszországban némelyek szerint a biróságok gyakran oly esetekben élnek ezzel a joggal, amelyekben felmentéstől tartanak, hogy igy a vádlottaknak legalább enyhébb megbüntetését biztosítsák. 14. Az E.-nek nagy barátai többször azt indítványozták, hogy az E. hatásköre a vétségekre is kiterjesztessék.
