asztalos
asztalos: bútorkészítő kézműves mester. Hazánkban okleveles adatokból a 15. sz. óta ismert az asztalos elnevezés. Mezővárosainkban gazdag paraszti szinten az asztalosok rendszeresebb igénybevételével már a késő középkortól kell számot vetnünk, azonban archaikus vidékeinken századunkig használatban maradtak helyi paraszti specialisták bútorféleségei, ill. szerephez juthattak a házi készítmények is. A legrégibb fennmaradt városi és közösségi, ill. falusi használatra készült asztalosmunkák 15–16. sz.-iak (asztalosaink korán céhes szervezés szintjére jutottak, jelentős részük városainkban, nagyobb mezővárosainkban tömörült (Kolozsvár, Komárom, Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Miskolc, Sárospatak). Egyes asztalosközpontok országrésznyi területek igényeit elégítették ki, de speciális készítményeik sok esetben országos elterjedettségnek örvendhettek. Asztalosmestereink rendszeresen vándoroltak, eközben közvetlenül is megismerkedtek a közép-európai újításokkal, stílusáramlatokkal, sőt nemritkán egyes vándorló legények távolabbi Ny-európai országokat is felkerestek. A vándorlás, ha kisebb mértékben is, fordított irányban is fennállt, és a mo.-i céhiratokban szép számmal előfordulnak külföldi vándorlegényekre vonatkozó említések. Az asztalosmesterség hazai fejlődésének újkori alakulásában részben éppen e vándorlások révén, részben a hazai városi polgárság nemzetiségi összetétele miatt jelentős szerepe volt az osztrák–német kapcsolatoknak. Ez a mesterség szókincsében, kifejezésanyagában is visszatükröződött. A 18. sz. során századunk elejéig elkülönült az asztalosok két rétege. Az elsősorban festéssel díszítő asztalosok egyre inkább a parasztság igényeinek figyelembevételével készítették késő gótikus, reneszánsz ízlésre valló bútoraikat. A mesterek másik rétege (akik intarzia- és faragótechnikát alkalmaztak) a nemesi, polgári igényeket kielégítendő barokk, rokokó, klasszicista stílusban, a változó ízléshez fokozottabban igazodva tevékenykedtek (műbútorasztalosok). A 18–19. sz. fordulóján és az azt követő időszakban különösen a Dunántúlon és a Kisalföldön e réteg is részt vett a parasztság lakáskultúrájának alakításában. A 19. sz.-i polgárosodási folyamat, a gyári-manufakturális tömegtermelés megindulása azonban e tagozódást századunkra erőteljesen elmosta. Némely archaikus vidékeinken a hagyományos festettbútorkészítés sok módosulással ugyan, de még századunk első évtizedeiben is folyt. A 19. sz. derekától egyre szaporodott a falvakban dolgozó asztalosmesterek száma, akik az épületasztalosmunkák iránti növekvő igényeket is kielégítették, míg kisebb városainkban is általánossá vált, hogy erre a feladatra különváltak és specializálódtak a műhelyek. – Irod. R. Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. században (Bp., 1967); Batári Ferenc: Asztaloslegények Győrött a XVII. században (Arrabona, 1967); R. Tombor Ilona: Magyaroszági festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968); ifj. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).
Filep Antal
