Ajándék
Ajándék Ajándék a tulajdonnak, vagy a tulajdon egy részének mások javára átengedése ellenszolgáltatás, fizetség nélkül. Az ajándékadás a legdicséretesebb érzéseknek: a tiszteletnek és a szeretetnek a kifejeződése. E tevékenységet a B igényli az embertől, úgy azonban, hogy az Istent tartja az ajándékozásban tökéletes példának. Ez természetes is, hisz Isten maga a szeretet (1Jn 4,8.16), ajándékait az általa szeretett embernek adja, annak testi és lelki javára, földi életére és üdvösségére (Jak 1,17; Mt 7,11; Róm 8,32; 1Kor 4,7). Ha maga a fogalom nem minden esetben olvasható is, a megfogalmazásból egyértelműen kitűnik, hogy a B Isten ajándékának tartja az életet (1Móz 2,7; Zsolt 104,30; ApCsel 27,24), az egészséget (2Móz 15,26; 5Móz 32,39; Lk 17,15), a családot és a gyermekeket (1Móz 2,18kk; Zsolt 127,3; 128,3k), a földi javakat (5Móz 8,7kk; 1Kir 3,13; 1Krón 29,11kk), a különféle emberi képességeket (1Móz 41,16; 2Móz 31,3; 1Kir 3,12; 5,9; 1Krón 22,12; 2Krón 1,12; Ézs 11,2; Dán 1,17; 2,21.23; 1Kor 4,7; Kol 1,9; Jak 3,15-17). Az ÚSZ részletezés helyett »mindent« Isten ajándékának mond (Róm 8,32). Isten legnagyobb ajándéka Egyszülött Fia, Jézus Krisztus (Jn 3,16; 4,10; Ef 4,7; 5,2; Zsid 5,1). Benne az Isten önmagát adta az embernek (Jn 14,9kk). Ezt az Istennel való megajándékoztatást e mostani világkorszakban a Szentlélek teszi világossá: Általa van velünk, lakozik bennünk Isten (ApCsel 2,38; 10,45; 11,17). A Szentlélek záloga a - szintén ajándék - örökéletnek (Róm 6,23; 2Kor 9,15; Ef 2,8; 1Kor 2,12).
Isten különleges ajándékai az ún. kegyelmi ajándékok, amiket Ő szabadon osztogat a Krisztusban kiválasztottaknak a gyülekezet, az egyház építésére (Róm 12,3-8; 1Pt 4,10; 1Kor 12-14). (Ld. még KEGYELMI AJÁNDÉKOK).
Az emberi ajándékoknak két iránya lehet: Isten és az embertárs. Adásuknak alapja, meghatározója az a tény - és ennek ismerete -, hogy mindent, amivel az ember rendelkezik, Isten ajándékoz az embernek (5Móz 8,18; Zsolt 85,13; ApCsel 17,2-25; 1Kor 4,7; 1Tim 6,17.18). Az Istennek való ajándékozás tehát visszaadás. Az ÓSZ-i áldozat eredetileg Istennek szánt ajándék volt (1Móz 4,3-5; Ézs 18,7; Mt 5,23; 8,4; 15,5; 23,18). A szenthely (sátor, templom) létrejötte után az áldozat jelentősége, szerepe módosult, az ajándékozás pedig a szenthelyre irányulóvá lett (2Móz 25,2-7; 35,5-9; 2Kir 12,5kk; 2Krón 31,10kk; Ezsd 7,16; 8,25; Lk 21,1).
A tiszteletet és szeretetet kifejező ajándékot Jézus Krisztus elfogadta (Lk 7,36kk; Mt 26,6-13 par), és személyének szólónak tekintette »a legkisebbek« megajándékozását (Mt 25,31kk; 6,1-4). A szűkölködő embertársnak nyújtott ajándékot Isten neki szólóként fogadja (Róm l5,1kk; 1Kor 16,1-2; Gal 6,9-10; Ef 4,28; 1Thessz 4,9-10; 1Tim 6,17-18; Tit 3,14; Zsid 13,1-3; Jak 1,27; 2,14kk; 4,17; 1Jn 3,16k).
Az embertárs megajándékozásának gyakorlatát az egész B ismeri, s erről tudósít. A legkülönfélébb viszonylatokban történhetett az ajándékozás: barátok (1Sám 30,26-31; Eszt 9,22; Jel 11,10), jegyesek (1Móz 24,53; 34,12), családtagok (1Móz 25,6; 1Kir 9,16) között természetes volt. De kifejezhette az ajándék a hódolatot (1Móz 43,11kk; 1Sám 10,27; 1Kir 10,25), vagy éppenséggel a királyi kegyet, jóindulatot (Eszt 2,18; Dán 2,6).
A B azonban nemcsak az Isten előtt is kedves ajándékokról és ajándékozásról tud. Ebben a vonatkozásban is ismeri a bűn rontását. Az embertelen és az Istent csúfoló ajándék utálatos és jogos átkot von maga után (2Sám 11,8; 2Móz 23,8; 5Móz 16,19; 1Sám 12,3; Ézs 1,23; 5,23; ApCsel 8,17kk).
KI
