ZÚZ, (2)
ZÚZ, (2) fn. tt. zúz-t, tb. ~ok, személyragozva: zúz-om, ~od, ~a, v. ~za stb. Ez alakban mai napság leginkább dunántúli szó. A madarak sajátságos szerkezetü, szilárd tömött izmokból álló gyomra, mely a begybe szedett eledelt magába veszi, s megemészti. Szabó Dávidnál is zúz: „Ki máját, ki zúzzát szereti.“ Igy a Bécsi codexben is „Megszaggatom ő zúzjoknak belőlvalóit“ (Et dirumpam interiora jecoris eorum. Ozeas. XII. A Vulgataban XIII.). A madarak rendesen homokot, kőport, vagy apró kavicsot szoktak időnként elnyelni, mely által az emésztést előmozdítják, az eledelt megőrlik, s mintegy öszve-zúzzák; honnan a zúz ige és név alapértelemben egyek, mint les, nyom, zár s többek.
Több tájon, különösen a Tisza vidékén divatos szokás szerént megtoldva zúza v. zúzza (=zúzó); személyragozva: zúzám, zúzád, zúzája. „Gonosz a zúzája.“ „Szereti a zúzát.“ Közmondatok Erdélyi Jánosnál. „Töröm a zúzáját“ Kisfaludy K. (Mátyás deák).
„Volt szeretőm szép, de hamis,
Hamis még a zúzája is.“
Hamis még a zúzája is.“
| Népdal. |
